„Minden tizedik magyar alkoholista, de én vagyok a furcsa, amiért nem iszok”

– Te nem iszol?
– Nem.
– Miért, beteg vagy?
– Nem.
– Terhes? (Lopott pillantást vet a hasamra.)
– Nem. (Kezdek kicsit idegbe jönni.)
– Akkor miért?
– Egyszerűen nem szeretem. (Feltételezem, hogy ezzel rövidre zárom a dolgot.)
– Csak egy aperolt, az szinte színezett víz.
– Nem kérek, köszönöm. Nem szoktam inni. (Mondom vérben forgó, tikkelő szemmel.)
– Soha?!
– Soha.
– Hogy lehet azt bírni?
– Hát itt vagyok még, nem?

Ez a párbeszéd évente néhányszor lezajlik, főleg a nyári szezonban, amikor az ember többet jár el otthonról. Civilizáltnak tűnően válaszolgatok általában minden kérdésre, mert volt gyerekszobám, meg egyébként sem venné ki jól magát, ha fizikai agressziót alkalmaznék (viccelek, a bántalmazás minden formáját elítélem), de legszívesebben sikítva menekülnék a szituációból, mert minden egyes kérdés és a hozzá tartozó hangsúly megbélyegzés: furcsa vagy.

Ha valaki nem eszik halat, mert nem szereti, az tök oké. Ha vallásából vagy meggyőződéséből fakadóan tiltólistára tesz bizonyos ételeket, azt mindenki elfogadja, hiszen nincs mit rajta megkérdőjelezni. Ha valaki úgy dönt, hogy fogyókúrázik, és nem fogyaszt cukrot, akkor leborulunk előtte, hogy mennyire jól csinálja.

De abban a szubkultúrában, ahol minden háztartásban található egy félliteres, kiürült vizes palackban a báttya házi pálinkájából, ott ez elfogadhatatlan.

Közöd?

Arról nem beszélve, hogy a körítés is meglehetősen sértő, és csak két dolog miatt dönthet így egy nő: vagy gyermeket vár, vagy beteg. Hiszen mi más indokolhatná a dolgot? Inni jó, felszabadító, még akár azt is mondanám, hogy menő dolog. (Ja, lehet, hogy tizenhat évesen annak hiszi az ember, amikor tilosban jár – akkor sem az, de ez most mindegy is –, ám ha minden hétvégén eszméletlenre iszod magad, és másnap a világodról sem tudsz, miközben már elmúltál harminc, az korántsem menő.)

Bár ebben az országban megszokott, hogy a nő méhe közös teherviselést jelent mind a 9,6 millió főt számláló magyar népesség számára, elárulom, azt megkérdezni, hogy terhes-e valaki, nettó pofátlanság. Lehet, hogy az, akinek felteszik ezt a kérdést, évek óta próbálkozik, hogy kisbabája szülessen, túl van négy lombikon, beszedett rengeteg hormont, és így sem tudott kihordani egy kisbabát. Lehet, hogy épp a perinatális veszteség legmélyebb bugyraiból próbál felkapaszkodni, mert terhessége során elvesztette a kisbabáját. Sőt, urambocsá’ lehet, hogy nem akar gyereket – de ehhez sincs az égvilágon senkinek köze. Ahogyan ahhoz sincs, valamilyen betegségről van-e szó. És ha igen? 

Mintatörésben

Továbbmegyek. Lehet, hogy az illető azért dönt amellett, hogy nem hajlandó alkoholt fogyasztani, mert a családi mintájában visszatérő elem volt az alkoholizmus, és ő maga hozta meg a döntést, hogy nem szeretne erre az útra lépni. Tudományosan bizonyított tény, hogy a szenvedélybetegség örökölhető, és ha valakinek van a családjában személyes érintettség, könnyen lehet, hogy fél, ő sem fog tudni mértéket tartani.

Vagy – és ez is nagyon gyakori, még ha nem is beszélünk róla – olyan traumákat hordoz magával a szülei, nagyszülei alkoholizmusa kapcsán, amelyek az egész életére kihatnak. Tart tőle, hogyha egyszer elveszti a kontrollt, az még tovább sodorja ebbe a helyzetbe. És ehhez megint csak senkinek semmi köze. Főleg nem egy random valakinek, akit alig fél órája ismert meg egy szórakozóhelyen.

A nem, az nem

Hangsúlyoznám, hogy a nem ebben az esetben is nemet jelent. Kérlek, ne próbálj tukmálni, főleg ne átverni – mert erre is volt már példa. Valaki – aki egyébként közeli barátom volt, és pontosan tudta, hogy nem iszok – azt gondolta, vicces, ha kicserélik a mocktailomat egy rendes koktélra. Nyilván nem lett belőle tragédia, viszont több év távlatából sem értem az indíttatást a dolog mögött. Ahogyan a nem kívánt közeledés, úgy ez is egy döntés, és mindegy milyen tőről fakad, ha nemet mondok, azt úgy is kell érteni. Máskülönben bántalmazásról beszélünk, csak más köntösben. (És a másikat sem erőszakolod meg viccből, mert az jó poén, ugyebár…)

Nem vagyok ünneprontó sem – noha ezt is legalább milliószor megkaptam már. Te viszont az leszel, ha még egyszer elmondod, hogy „legalább egy kis pezsgőt igyál máááár, hiszen ünneplünk”. Ezek után ne csodálkozz rajta, ha színpadiasan távozom, mert a folyamatos nyomulással, és azzal, hogy képtelen vagy elengedni a témát, sikerül elrontani az én bulimat.

Pláne ne degradálj azzal, hogy megkérdezed, és közben röhögsz, mint a fakutya: „na, jöhet még egy kör gyümölcslé?” Hidd el, én is szívesebben választanék valamilyen alkoholmentes koktélt, ám ez olyan gyerekcipőben jár, hogy a legtöbb helyen egyedül mojitót lehet kérni, és az is általában cukros vizet jelent, két fonnyadt mentalevéllel, de legalább túlárazva. Ebből pedig nem kérek.

Köszönöm, de a szociális életem alkohol – és ilyen barátok – nélkül is nagyon jól tud működni. Nem leszek sem felszabadultabb, sem szórakoztatóbb, de még csak érdekesebb sem, ha nem iszok meg egy korsó sört, mert az érzést nem a piából, hanem a társaságból nyerem. Ha a közeg szeret, elfogad, tisztel, akkor nem kell néhány pohárkával meginnom azért, hogy lelazuljak. Akkor sem, ha tűzközelben csápolok a kedvenc bandám koncertjén, és akkor sem, ha épp hajnalig tartó buli keretében akarom kiengedni a gőzt egy hosszú, frusztráló időszak után a barátaimmal.

Úgyhogy kérlek, hagyj lógva engem, és azokat a társaimat is, akik ebben az országban ehhez a kisebbséghez tartozunk. Jó így nekünk. Ha viszont mégis kérdeznél, számíts rá, hogy lehet, legközelebb már nem leszek ennyire kedves, és talán az arcodba löttyintem az italomat. Az alkoholmenteset.

Forrás: 1, 2, 3