A salemi boszorkányperek a tömeghisztéria leghíresebb példái, az ehhez hasonló események az emberi természet legkülönösebb rejtélyei közé tartoznak. Hogyan lehet, hogy tömegek ugyanazt a megmagyarázhatatlan jelenséget, vagy bizarr pszichológiai tüneteket tapasztalják? A történelem során a tömeghisztéria számtalan példája hagyta értetlenül a történészeket, a középkori táncoló pestistől kezdve a 2010-es években történt gyilkos bohóc jelenségig.
Táncoló pestis
1518 júliusában egy Frau Troffea nevű nő lépett ki a franciaországi Strasbourg főterére, és megállíthatatlanul táncolni kezdett, hamarosan emberek százai csatlakoztak hozzá, akik nem tudták abbahagyni a táncolást. Körülbelül két hónapig tartott a táncoló pestis a városban, nagy riadalmat okozva a lakosok körében, mivel egyre többen csatlakoztak az őrülethez, és gyakran addig táncoltak, amíg össze nem estek a kimerültségtől.
Eleinte a város vezetői megpróbálták kivárni ezt a bizarr járványt, remélve, hogy a táncosok egyszerűen kifáradnak. Amikor ez nem jött össze, tánctermek építésével és az érintettek számára játszott zenével próbálták kordában tartani a táncoló pestis terjedését. Sajnos azonban ez csak rontott a helyzeten, ezért a város úgy döntött, hogy teljesen betiltja a táncot és a zenét. Aki továbbra is táncolt, azt egy közeli, Szent Vitusnak – egy katolikus szent, akiről úgy vélték, hogy megátkozta őket a táncoló pestissel – szentelt kegyhelyre vitték, ahol végül „meggyógyultak”.
Mire a járvány szeptemberben lecsillapodott, állítólag 400 ember táncolta halálra magát.
A történészek évszázadok óta kutatják, hogy mi okozhatta ezt a bizarr jelenséget, és a démoni megszállástól kezdve az anyarozsgomba-mérgezésig sok megoldás felmerült már a feljegyzések szerint. A legvalószínűbb magyarázat azonban az, hogy ez az esemény a középkori Európa zord életkörülményei által kiváltott tömeghisztéria klasszikus példája volt.
Hammersmith szelleme
1803 novemberétől kezdve egyre több londoni lakos állította, hogy egy fehérbe öltözött, félelmetes szellemet látott a Hammersmith negyedben járkálni. A Hammersmith szellem néven elhíresült alakról azt tartották, hogy egy öngyilkos férfi nyughatatlan szelleme. Ez a történet a helyieket olyan szinten megmozgatta, hogy a bejelentések már arról kezdtek szólni, hogy a szellem fizikailag is megtámadta őket.
Állítólag egy idős és egy terhes nő találkozott a szellemmel és annyira megijedtek a látottaktól, hogy pár nappal később belehaltak a rémületbe. Egy szolga pedig később azt vallotta, hogy látta a jelenést egy helyi temetőből felemelkedni – és hogy a szellem ezután megragadta a torkánál fogva. „Nyolc és kilenc óra között sétáltam a templomkertben, a kabátomat a hónom alá szorítottam, a kezemet zsebre tettem – állította a férfi –, amikor egy sírkő mögül előjött mögöttem valaki, és mindkét kezével erősen megragadott a torkomnál fogva.” Ezután a szellem eltűnt.
Néhány helybéli, aki azt gyanította, hogy a szellem valójában csak egy fehérbe öltözött, az embereket ijesztgető gonosztevő, fegyverrel kezdett járőrözni az utcákon, abban a reményben, hogy elkapják a tettest.
Miután az őrjáratok sem jártak sikerrel, és nem lett meg az elkövető, egy Francis Smith nevű férfi vette kézbe az ügyet. 1804. január 3-án Smith elindult, hogy levadássza a szellemet, és véget vessen rémuralmának. Aznap éjjel egy fehérbe öltözött alakot látott, Smith kétszer is odaszólt neki, ám amikor az nem reagált, Smith ijedtében arcon lőtte. Mint kiderült, a jelenség nem Hammersmith szelleme volt, hanem egy arra lófráló kőműves, Thomas Millwood.
A tárgyaláson Smith ártatlannak vallotta magát, és azt állította, hogy csak önvédelemből ölte meg Millwoodot, mert azt hitte, hogy ő a szellem, az esküdtszék azonban bűnösnek találta gyilkosságban, és halálra ítélte. Büntetését később egy év kényszermunkára változtatták. Az ügy még egy bizarr fordulatot vett, amikor végül egy John Graham nevű cipész jelentkezett, és bevallotta, hogy ő volt a felelős néhány szellemészlelésért. Azt állította, hogy azért öltözött fehér lepedőbe, hogy megleckéztesse a tanoncait, akik kísértettörténetekkel ijesztgették a gyerekeit.
Gyilkos bohócok
2016 augusztusában egy hátborzongató bohócról szóló hírek kerültek a címlapokra a Wisconsin állambeli Green Bayben. A Facebookon felbukkant a Gags nevű bohóc oldala, amely biztonsági felvételeknek tűnő képeket mutatott a jelmezes alakról, aki éjszaka az utcákon kószált, kezében egy csokor sötét lufival. A sztori még furcsábbá vált, amikor a dél-karolinai Greenville megyében több gyerek is arról számolt be, hogy egy bohócnak öltözött ember próbálta őket az erdőbe csalogatni. Ahogy az esetek híre elterjedt az interneten, az emberek szerte az Egyesült Államokban gyerekekre vadászó gyilkos bohócokat kezdtek látni.
Szeptember elején a rendőrség megpróbált letartóztatni egy bohócot, akit azzal vádoltak, hogy gyerekeket vesztegetett meg cukorkával Észak-Karolinában, de a bohóc elmenekült a rendőrök elől. Egy másik férfit letartóztattak, mert bohócnak öltözött, és Kentuckyban egy lakópark közelében az erdőben mászkált. Egy 11 éves kislányt pedig azért kapcsoltak le a rendőrök, mert kést vitt magával az iskolába pont a gyilkos bohócokról szóló hírek miatt önvédelemből.
A pánik olyan mértéket öltött, hogy a boltok levették a polcokról a bohócjelmezeket, a városvezetők figyelmeztették a lakosokat, hogy ne öltözzenek bohócnak Halloween alkalmából, és bohócvadász csoportok alakultak.
A legtöbb bohócészlelésről aztán kiderült, hogy átverés volt, és Gags bohóc, aki az egészet elindította, valójában egy új horrorfilm népszerűsítésére volt reklámfogás. A gyilkos bohóc tehát nem volt több, mint a tömeghisztéria példája.
„A médiának az az érdeke, hogy gyilkos bohócokról tudósítson; mi, a közönség pedig szeretünk bohócokról szóló ijesztő történeteket hallani. Ez is el fog múlni” – mondta David Wilson, a Birminghami Városi Egyetem kriminológus professzora 2016-ban a The Guardiannek. És igaza is lett: a 2016-os Halloween után világszerte meredeken csökkenni kezdett a hátborzongató bohócokról szóló feljelentések száma.
Nevető járvány
1962 januárjában a tanganyikai Kashasha (ma Tanzánia) egy vallásos leányiskolájában három lány féktelenül nevetni és sírni kezdett. Hamarosan több tucat társuk is csatlakozott hozzájuk, mindannyian képtelenek voltak abbahagyni a nevetést. Az érintettek szerint a nevetési rohamok hirtelen jöttek, és gyakran síráshoz, ájuláshoz, kiütésekhez és légzési problémákhoz vezettek. A rohamok néhány órától akár 16 napig is tarthattak – és senki sem tudta, hogy mi okozza őket. Ezek a nevetőrohamok végül az iskola 159 diákja közül 95-öt érintettek. Annyira zavaróak voltak, hogy az iskola márciusban bezárt, majd májusban újra megnyitotta kapuit, de nem sokkal később még több diákot sújtott a nevető járvány, így az iskola júniusban ismét bezárásra kényszerült.
Eközben a nevetés az egész régióban elterjedt. A környéken mintegy 1000 ember, többségükben gyerekek estek áldozatul a nevetőgörcsnek, ami 14 iskola ideiglenes bezárását eredményezte.
A járvány végül körülbelül 18 hónap után csillapodott, ám válaszok nem érkeztek az okaira. Ma már a tudósok azt gyanítják, hogy ez a nevető járvány tömeghisztéria lehetett, amelyet a brit vezetésű iskolák diákjaira nehezedő stressz váltott ki egy olyan időszakban, amikor Tanganyika éppen csak elnyerte függetlenségét, és politikai bizonytalansággal teli időszak elé nézett. A nevetés pontos oka azonban továbbra is rejtély maradt.
Sátáni pánik
1980-ban Lawrence Pazder kanadai pszichiáter és betege, Michelle Smith könyvet jelentetett meg Michelle Remembers címmel. Ebben Pazder azt állította, hogy a (ma már hiteltelenné vált) Recovered Memory terápiát (emlékfelidéző vagy emlékezet-helyreállító terápia) alkalmazta Smith-nél, hogy feltárja az igazságot a múltbeli traumájáról. A pszichiáter szerint Smith gyermekkorában sátáni rituális bántalmazás áldozata lett, amelyet egy nagyhatalmú sátánista szekta követett el.
A könyv nagyban okolható egy tömeges pánik kirobbantásáért, ugyanis a könyv megjelenése után a közvélemény elkezdett rettegni, hogy a sátánista szekták tagjai köztünk járnak, és az akaratukat titokban az ártatlanokra kényszerítik. Hamarosan világszerte több ezer további megalapozatlan esetet jelentettek rituális szexuális, sátánista visszaélésekről. A sátáni pánik csúcspontján a szülői csoportok arra ösztönözték egymást, hogy fellépjenek az általuk démonikusnak tartott popkulturális jelenségek ellen, beleértve a Dungeons & Dragons szerepjátékot, a heavy metalt vagy a rockzenét.
A pánik a McMartin-per során érte el a csúcspontot. 1983-ban Judy Johnson, a kaliforniai McMartin iskolába járó kisfiú édesanyja felhívta a rendőrséget, hogy bejelentse, hogy fiát egy Raymond Buckey nevű pedagógus molesztálta. A rendőrség később egy közleményt adott ki az összes McMartin-szülőnek, amelyben figyelmeztette őket, hogy gyermekeiket esetleg molesztálták az iskolában. Ez pánikot keltett a szülők körében, és nemsokára újabb állítások láttak napvilágot az iskolában történt gyermekbántalmazásról és sátáni rituálékról. Amikor azonban a szakemberek kikérdezték a gyerekeket az esetleges abúzusról, nem megfelelő és irányított kérdéseket használtak, azaz nagyjából a szájukba adták a válaszokat.
Eközben Johnson állításai egyre furcsábbá váltak. Például azt mondta, hogy Buckey meztelenül lovagoltatta a fiát egy lovon, és Mikulás jelmezt viselt a bántalmazás során. 1985-ben Johnsonnál paranoid skizofréniát diagnosztizáltak, de ekkorra az ügyet már felkapta a média. Végül az iskolával kapcsolatos vizsgálatok során nem találtak bizonyítékot a sátánista szexuális visszaélésekre, a vádakat 1990-ben ejtették, de a baj már megtörtént: 1984-re a McMartin iskola végleg bezárt, a botrány után már nem tudta megmenteni a hírnevét.
A New York Times szerint a sátáni pánik idején mintegy 200 embert tartóztattak le sátánista tevékenységgel kapcsolatos vádakkal, és tucatnyi embert el is ítéltek. De az ebben az időszakban tett, sátánista szexuális visszaélésekről szóló nagyjából 12 ezer bejelentés közül a National Center on Child Abuse and Neglect egyetlen egyet sem tudott igazolni, így az esetet a tömeghisztéria kategóriába sorolták.