Julianna a lánya születése után pár évvel elvált a férjétől, nem sokkal később pedig ismét rátalált a szerelem: onnantól új párjával közösen nevelte egy szem lányát. Barbi 14 éves volt, amikor nevelőapja egy betegség következtében tragikusan korán távozott. A Julianna életébe beköszönő gyászban legnagyobb támasza a tinédzser lánya volt, kapcsolatuk az ezt követő években még szorosabbá vált. Míg más szülők sokszor arról számolnak be, hogy a kamasz gyerekük egyre inkább eltávolodik tőlük, Julianna ennek pont az ellenkezőjét élte át: ekkor barátkozott igazán össze a gyerekével. Amikor Barbi az érettségire készült, ő arra biztatta, hogy tanuljon tovább.
Magamnak is alig mertem bevallani, de borzasztóan megkönnyebbültem, amikor elmondta, hogy csak levelezőn tanul tovább. Jó érzés volt tudni, hogy tovább marad velem
– meséli Julianna, aki szerint sosem beszélték ezt ki igazán, de érzése szerint a lánya részben azért döntött így, hogy ne hagyja őt magára.
A levelezőre csak hétvégenként kellett elutaznia, de Barbi megismert ott egy fiút, akivel távkapcsolatba kezdett. Amikor a lány betöltötte a húszat, a fiú azt szerette volna, ha összeköltöznek, és ehhez még sikerült egy munkahelyet is szereznie a szerelmének a cégnél, ahol dolgozott. Végül eljött a pillanat: Barbi elköltözött otthonról, ráadásul több mint kétszáz kilométerre.
Tudtam, hogy ez egyszer úgyis bekövetkezik, de abban a pillanatban mégis úgy éreztem, nem állok felkészülve rá. Ott álltam az üres, nagy családi házban, és az összes társaságomat egy kutya jelentette. Sosem voltam nagy barátnőzős, nekem bőven elég volt Barbi társasága, így hirtelen borzasztó magányosnak éreztem magam
– mondja Julianna. A szomorúságát igyekezett nem kimutatni a lánya felé, bár az bizonyára feltűnő volt, hogy mindennap hívta és sokat beszélgettek, de mivel nagyon jóban voltak, ezt nem érezte tolakodásnak. Julianna naphosszat takarított, olyan rend volt a házban és a kertben, hogy bármikor lehetett volna fotózni a házat egy lakberendezési katalógusba. Hosszú sétákra járt a kutyával, gyakran túlórázott a munkahelyén, de ideje nagy részében leginkább maga alatt volt. Szégyellte, hogy ennyire megviseli a dolog, ezért senkinek nem beszélt róla, miközben az is nyomasztotta, hogy tudta: már csak alig két éve van hátra a nyugdíjig, amikor majd még több szabadidő szakad a nyakába. A bánatból végül egy férfi rángatta ki, aki randira hívta a munkahelyén: azt vette észre, hogy újra van öröm és cél az életében, de máig nem felejti el azt a céltalannak tűnő, magányos időszakot, ami majdnem fél éven keresztül mardosta a lelkét.
Fotó: Getty Images
Ismerkedj meg az üres fészek-szindrómával!
Tony Cassidy, az Ulster Egyetem család- és gyerekpszichológia professzora szerint ugyan az üres fészek-szindróma nem számít klinikai diagnózisnak, mégis egy közismert jelenségről van szó, ami gyakran bekövetkezik, amikor a gyerek kirepül a családi fészekből, magára hagyva a szüleit. A tünetei elsősorban az anyáknál jelentkezhetnek, akik szomorúságot, gyászt, depressziót, magányt, stresszt és az életük céltalanná válását élhetik át ebben a nehéz időszakban.
A fő probléma az, hogy ez a jelenség gyakran más jelenségekkel együtt jár, mint például a menopauza, a házassági problémák vagy akár a szülők elvesztése. Sok nő áldozza fel a karrierjét a családjáért, és ez után azt érzik, hogy az életük üressé vált
– magyarázza a szakember, aki szerint az üres fészek-szindróma egyre később jelenik meg az emberek életében, mivel egyre később szokás gyereket vállalni, és a gyerekek is egyre később hagyják el a családi fészket, ma már átlagosan csak 26 éves koruk körül költöznek el otthonról. A problémával az a gond, hogy nehezen diagnosztizálható, mivel sokan a hangulatváltozásaikat ebben az életkorban a menopauzára fogják, ezért nem kérnek segítséget szakembertől – mesélte a professzor a BBC-nek.
First world problemnek tűnhet, de komolyan kell venni
Az, hogy valaki kétségbe esik attól, hogy a gyerekei huszonéves korukban kirepülnek otthonról, sokak számára nevetséges luxusproblémának tűnhet, hiszen sok szülő viszonylag könnyen fogad egy hasonló helyzetet, sőt sokan vannak, akik még örülnek is az így támadt szabadságnak. Az emberek hajlamosak inkább a kényeskedő panaszkodást, nem pedig a valós problémát látni abban, ha valaki arra panaszkodik, hogy hirtelen túl sok szabadideje lett, pedig az emiatt támadt üresség érzése könnyen taszíthatja olyan mélyre az embert, hogy azzal már mindenképp foglalkozni kelljen.
Persze önmagában az, ha valakit szomorúsággal tölt el, hogy a gyereke kirepült a fészekből, még nem jelenti azt, hogy üres fészek-szindrómában szenved: a szomorúság és a veszteségérzés teljesen természetes ilyenkor, ahogy az is, hogy ennek a lefolyása sokban emlékeztet egy gyászfolyamatra. Ahogy a gyász esetében sem kell rögtön terapeutához fordulni, úgy ebben az esetben sem, de ha az emiatt megszülető rossz érzések idővel sem csillapodnak bennünk, sőt úgy érezzük, hogy egyre jobban elhatalmasodnak rajtunk, érdemes felkeresni egy szakembert, akivel át lehet beszélni a dolgokat.
Főleg nők élik át, de a férfiakat is elérheti
A jelenségnek leginkább azok a szülők vannak kitéve, akik az életük nagy részét a gyerekeikre áldozták, és sokszor a karrierjüket is feláldozták a gyereknevelésért, ők pedig a mai társadalmunkban többnyire a nők közül kerülnek ki. Kevésbé érinti a probléma azokat, akiknek még megvan a munkahelyük, sok hobbijuk és aktív barátságaik vannak. Az egyedülálló szülők esetében a szindróma gyakrabban fordul elő, mivel nekik sok esetben a gyereknevelés és a munka mellett nem marad idejük a barátságok ápolására és a hobbijaikra, és a bajt csak fokozza, ha a gyerek/ek fészekből kirepülése időben közel esik a nyugdíjazáshoz, vagy esetleg a gyerek kiköltözése után a szülő/szülők is a költözés mellett dönt/enek, mert a környezetváltozás is fokozhatja a magányosság érzését.
Míg a nők ebben a helyzetben főképp szomorúságot, gyászt, depressziót, magányt, stresszt és az életük céltalanná válását élhetik át, addig a férfiak sokszor másképp élik meg ezt a helyzetet. Többen ilyenkor jönnek rá, hogy sokkal kevesebb időt töltöttek el a gyerekükkel annál, mint ami ideális lett volna, és tudatosul bennük, hogy ezt már nem tudják visszacsinálni, és már nem tudják megnövelni a szerepüket a gyerek életében, sőt ez a szerep csak csökkenni fog, amit nehezen viselnek.
Fel lehet készülni rá
Amikor a gyerek kirepül a fészekből, számos kavargó érzést kell egyszerre feldolgoznunk. Míg odahaza nagyjából ráláttunk a gyerek programjaira, és sokszor tudtuk, hogy épp kivel van, mit csinál és mikor ér haza, ez a kapocs hirtelen megszűnik, és sokkal kevesebb információnk lesz a gyerekeinkről, mint korábban. Míg egy lakásban/házban lakva láttuk rajta, ha valami nyomasztja őt, a távolból, telefonban már nem feltétlenül szúrjuk ki a bajt, ezért úgy érezhetjük, nem tudunk hatásosan segíteni neki, ha szüksége van ránk. Könnyen érezhetjük azt is, hogy elvesztettük a szülőségünket, csakhogy ez nincs így: ugyanúgy szülők maradtunk, csak átalakult a szülői szerepünk. Érdemes tudatosítani a gyerekben, hogy mi egy olyan biztos pont vagyunk az életében, akikre számíthat baj esetén, és attól, hogy már nem egy háztartásban élünk, mi ugyanúgy a szülei maradtunk, akik aggódnak érte, és szükség esetén gondoskodnak róla.
A változás és a gyerek/ek leválása általában nem hirtelen következik be, hanem fokozatosan történik, ezért készülni is lehet, sőt valamennyire kell is rá. A gyerekek jó része már középiskolás korában önállósodni kezd, egyre több időt tölt a barátaival/szerelmével, és egyre fontosabbak lesznek számára a hobbijai, ami csak fokozódik az egyetemi/főiskolai évek alatt, már ha akkor még nem költözik el otthonról. A szülőknek már ekkor lehetősége nyílik többet foglalkozni saját magukkal, és segíteni a későbbi elválást azzal, hogy elkezdik fokozatosan nem a gyerek/ek köré építeni az életüket.
Az internet teli van jó tanácsokkal, hogy mit érdemes tenni azoknak a szülőknek, akik nem akarnak beleesni az üres fészek-szindróma csapdájába. Ezekből idézünk párat:
1. Foglald el magad!
Minél kevesebb időd marad szomorkodni, annál jobb. Kezdj el sportolni, menj társaságba, találj hobbikat. Tudjuk, könnyű ezt mondani, de ez valóban a legjobb stratégia, csak némi erőfeszítés kell hozzá.
2. Találj új életcélokat!
Mindenkinek akadnak dolgok az életében, amiket szeretett volna megvalósítani, de sosem volt rá ideje. Nos, eljött az alkalom! Megtanulnál egy új nyelvet? Megírnál egy könyvet? Beiratkoznál egyetemre? Eljött a te időd!
3. Ápold a szerelmi életedet!
Sok házasságban alig jut idő egymásra a gyerek/ek mellett, és amikor hirtelen kiürül a ház, sok szülő észreveszi, hogy a gyerekek nélkül kiüresedett a házasságuk. Nem szabad hagyni ezt az érzést felülkerekedni, tudatosan kell törekedni arra, hogy újra több figyelmet szenteljünk egymásra. Akik pedig egyedülállók, azoknak végre ismét lesz lehetőségük randizni és ismerkedni.
4. Ne szállj rá a gyerekedre!
Sok szülő követi el a hibát, hogy a gyerek kirepülése után is hasonló felügyeletet akar a fia/lánya élete fölött, mint korábban, ezért teljesen rászáll, rengeteget hívogatja, állandóan figyeli a social media bejegyzéseit és a lehető legtöbb találkozó próbálja lebeszélni vele. Persze fontos a kapcsolattartás, de tanuljuk meg az elengedést is, és ne váljunk helikopterszülőkké!
5. Fordulj szakemberhez!
Ha pedig a fentiek ellenére mégis úgy érzed, hogy nem bírod feldolgozni a problémát, és az túlságosan rátelepedik az életedre, fordulj szakemberhez segítségért. Nincs abban semmi szégyellnivaló.
Ez is család!
Mostanában annyian akarják megmondani, hogy kikből nem lehet család. Számunkra, az nlc-nél az a legfontosabb, hogy megmutassuk, mindegy, hogy férfiak vagyunk vagy nők, van gyerekünk vagy nincs, vérségi kapcsolat köt össze minket vagy sem. A fő az, hogy otthon legyünk valahol a világban. Egyszerű, hogy kik alkotnak családot. Azok, akik annak érzik magukat, és akik tesznek érte. Erről szól az Ez is család. Egy éven át az nlc-n!
További remek cikkeink a szülő-gyermek kapcsolat témájában:
- Milyen a sikeres szülő-gyerek kapcsolat?
- Ezért készíts minél közös fotót a gyerekeddel
- Kiskamaszok mondják el, mi a baj a szülőkkel