“Életem során többször is volt látomásom. Úgy tízéves lehettem, amikor egyszer a mezőkön sétáltam a folyó mentén, és az angyalok így szóltak hozzám: »Most akkor itt találkozni fogunk Éliással!«
»Ki az az Éliás?« – kérdeztem. Viccesen hangzott ez a név, hogy »Éliás«, sosem hallottam korábban, mindenesetre jópofának tűnt.
Az angyalok azonban nem jópofáskodtak.
»Éliás mutatni fog neked valamit, Lorna! Meg kell próbálnod az emlékezetedbe vésni, mert ez része lesz a jövődnek!«
Egy angyalt láttam közeledni a folyó túlsó oldala felől. Nehéz leírni, hogyan nézett ki: olyan rozsdás, borostyános színe volt, kis vörös beütéssel – és tökéletesen szép volt. Ragyogás vette körül, hosszú ruhája hullámokban omlott le, annak ujja túlért a kezén. Mégis, mikor felemelte a karját, a hosszú ruhaujjak oly elegánsan estek hátra, mintha szervesen hozzá tartoztak volna. Éliás arcszíne ugyanez a rozsdás-borostyán volt. Álmélkodva néztem, ahogy az angyal átjön a folyó felszínén: közeledett, lába azonban nem érte a vizet.
»Én is meg tudnám ezt tenni?« – kérdeztem tőle. Ő csak nevetett.
A folyó partján egyenetlen volt a talaj, nagy csomókban nőtt a fű. Éliás mosolyogva mutatta, foglaljak helyet mellette a földön.
»Örömmel látom, hogy nem vagy ideges a jelenlétemtől!«
»Nem, mert szóltak nekem, hogy jössz« – feleltem.
Körülnéztem, és láttam, hogy az őrangyalom kivételével az összes többi megszokott angyalom eltűnt mellőlem.
»Hová lettek?« – kérdeztem.
»Elmentek egy kis időre. Nos, Lorna, most megfogom a kezed! – felém nyújtotta a kezét, én pedig beletettem tenyerébe az enyémet. Mintha eltűnt volna kezem az övében, és az ő kezének részévé vált volna. – Nem szeretném, ha félnél – szólt Éliás –, mert nincs mitől félned! Olyan dolog lesz ez, amit majd várhatsz felnőttkorodban, valami, ami meg fog történni veled.«
»Miért kell már most megtudnom?«
Nem felelt a kérdésemre, helyette ezt mondta:
»Most látni fogsz valakit, mi pedig mesélünk neked erről az emberről!«
Azzal mintha elhúztak volna egy függönyt, egy hatalmas képernyő tárult fel köztem és a folyó között. A képen egy fák között futó ösvény tűnt elő, és egy távolban sétáló alakot láthattam az ösvényen. Éliásra néztem, és azt mondtam:
»Nem látom elég jól.«
»Csak nézd tovább!« – mondta.
Az alak egyre közelebb ért, és láttam, hogy egy rendkívül magas, vörös hajú fiatalember az. Amennyire ki tudtam venni, nagyon-nagyon jóképű volt. És akkor Éliás ismét megszólalt:
»Most már jól láthatod!«
Az angyal felé fordulva bólintottam.
»Nézd továbbra is! – folytatta Éliás. – Azt szeretnénk, ha emlékeznél majd, hogyan néz ki. Nem mutatunk most többet, annyit azonban el kell mondanom, hogy ez az a fiatalember, akihez majd hozzámész feleségül! E látomás alapján fel fogod őt ismerni első találkozásotok alkalmával, sok év múlva. Előbb azonban még fel kell nőnöd!«
Mosolyogtam, nevetnem kellett a gondolatra, hogy egyszer valamikor szerelmes leszek, vagy megházasodom. Kérdeztem Éliástól:
»Most is olyan nagy, mint amilyennek látom?«
»Nem – felelte Éliás. – Még ő is csak kisgyerek, alig néhány évvel idősebb nálad. – Éliás folytatta: – Nagyon boldog leszel majd vele, szeretni fog téged, és te is szeretni fogod őt. Lesznek hullámvölgyek, jobb és rosszabb időszakok, azonban egészséges, hozzád hasonlóan különleges gyermekeitek fognak születni. Végül gondoznod kell majd ezt a férfit, Isten nem engedi, hogy örökké együtt legyetek. Nem fogtok együtt megöregedni.«
Éliás felé fordultam, és kérdeztem:
»Hogy érted ezt, Éliás, hogy ‘gondoznod kell’?«
»Törékeny lesz az egészsége – válaszolt az angyal. – Isten magához fogja szólítani egy napon, még egészen fiatal korában.«
»Nem kívánok tudni ilyesmiről!« – szólaltam meg.
Éliás azonban nem hagyta abba:
»Lorna, ne légy bosszús! Csak azt szeretnénk, hogy emlékezz erre! Felkészítünk a jövődre, felkészítünk, hogy aztán erős lehess. Gondolj arra, milyen sok szeretetben és boldogságban lesz részed! Nézd, milyen jóképű ez a férfi! Te magad is mondtad!«
Ismét a képernyőre néztem, láttam a férfit, és azt feleltem:
»Igen, nagyon csinos!«
Azzal eltűnt a látomás, Éliás pedig azt kérdezte:
»Emlékezel majd erre?«
»Igen – feleltem. – Emlékezni fogok, és megértettem, hogy nem marad velem örökké, és hogy a gondját kell majd viselnem.«
Odafordultam Éliáshoz, és bár nagyon fiatal voltam, így szóltam:
»Erős leszek!«
Éliás ismét kézen fogott, felálltunk, és sétáltunk kettesben. Kis idő múlva megállt, és azt mondta: »Ne járjanak most ezen a gondolataid! Csak tedd el magadban ezt a dolgot! Felismered majd a napot, amikor eljön az ideje.« És azzal Éliás eltűnt. Természetesen a látomás egy napon valósággá lett, évekkel később. Kértem ennek a könyvnek az írása során az angyalaimat, áruljanak el nekem többet Éliásról, és elmondták, hogy Éliás egy ótestamentumbeli próféta volt – egy ember, angyali lélekkel.”
A történet Lorna Byrne Angyalok nyelvén című könyvéből való
