Vagy tíz évig a kedvenc játékunk a maffia volt. Sokan ismerik, de a szabályait azért dióhéjban felvázolom. Összeül a társaság, előttünk az asztalon pedig eggyel kevesebb csákó van, mint ahányan vagyunk. Az egyik játékos körbejár a cetlikkel: van két gyilkos, egy nyomozó, a többiek az áldozatok. Az első körben mindenki lehunyja a szemét, a gyilkosok megbeszélik a taktikát. És elindul a játék. „Éjszaka” végzik ki az áldozatukat, nappal jön a nyomozás, ami abból áll, hogy mindenki érvel, vitatkozik, és próbálja kimagyarázni mindenféle valótlansággal, hogy miért zörgött. Illetve a másikra próbálja rábizonyítani, hogy csakis ő lehetett a tettes. A gyilkosok célja, hogy rejtve maradjanak, a gyanút az ártatlan áldozatokra tereljék, védve ezáltal önmagukat. Többen próbálják magukat eladni a nyomozónak, ha sikerrel jártak, akkor kiestek a gyanúsítottak köréből. Rezzenéstelen arcra, gyors reagálóképességre, esetleg szellemességre van szüksége annak, aki nyerni akar. Vannak a játéknak igazi profijai, akik olyanok közben, mint a ma született bárányok. A végén alig lehet elhinni, hogy őnekik köszönhetik a többiek, hogy a „holtak jelképe”, a csákó a fejükre került.
A másik nagyon népszerű, ám szintén a hazudozásra épülő játék a bash. Ehhez csak két kocka szükségeltetik, és kellő hidegvér, hogy elhiggyék nekünk: akkor is többet dobtunk, ha ez lehetetlen. A pókerarc is jól jöhet az életben, és hát… az a kártyajáték se a becsületességre épül. Nem is tudtam jól játszani soha, képtelen voltam hazardírozni, úgy tenni, mintha érnének valamit azok a csóró lapok, amik nálam vannak. A maffiában, ahol főleg a verbalitáson és a frappánsságon van a lényeg, az évek alatt szuper játékos lettem. Valószínűleg a többi úgymond kamuzós játékban is tarolhatnék, ha venném a fáradságot arra, hogy sokat gyakoroljam. Pedig valóban nem árt edzeni magunkat az ilyen szituációkra, nagyon jól jöhet, ha nehéz helyzetekből egy egyszerű fordulattal ki tudjuk vágni magunkat.
Azt egy kicsit túlzásnak tartom, hogy a hétköznapok szintjén dicsőítsük ezt a modellt. Mert rendben: megjutalmazom a diákot, aki a késését egy fantasztikus mesével indokolja, de hová vezethet mindez? Mi lesz, ha a kis növendék se áll meg ezen az ártatlannak tűnő szinten, és már korán nagyban kezd játszani. (És mi van, ha tényleg hólavina akadt az útjába iskolába jövet, és most éppen nem szórakoztat, hanem valóban futva kéne küldeni a segítséget a többiekért? Na jó, ez kicsit szürreális, de jusson csak eszünkbe a mese, az a bizonyos, ahol már hiába kiáltottak a farkasért…) Azt gondolom, a játékok, a közösségi szórakozás szintjén jól működhetnek ezek az apró kis füllentéses trükkök, de nem gondolom, hogy ennek máshol, mint egy jó társaságban lenne helye. Mert mindig jöhet valaki, aki nem csak a mi általunk épített pályán alkalmazza ezeket a fogásokat…
Így látja Karafiáth Orsolya:
„Egy chip a kutyáknak nem nagy áldozat a biztonságért”
„Mi ér többet, a pénz vagy a nyugalom?”
Miért lett „kötelező gyakorlat” a szex?