Bereczki Zoltán: “A szilveszteri fellépéseken óriásit fogok bulizni!”

– Így most pont úgy festesz, mint George Clooney!
– Képzelem… Egyébként bírom Clooney sármját és lazaságát, de ettől függetlenül semmilyen közösséget nem érzek vele. Egy műsorban láttam, hogy ő flegmán, félmosollyal tűri, hogy nyüzsögjenek körülötte, én pedig folyamatosan pörgök, tüzes jegyű vagyok. Talán ha annyi idős leszek, mint ő, meg tudok csinálni egy olyan nyugodt karaktert, de most még nem.

– Azért Presser Picit egész jól alakítottad, márpedig nála nyugodtabb figurát nehéz elképzelni…
– Az más. Az LGT-t gyerekkorom óta hallgatom és imádom. Pont ezért éreztem óriási kihívásnak a feladatot.

– Áruld el, hogyan tudtad kipréselni magadból azt a dörmögős, rekedt hangot?
– Kern András – aki zseniálisan utánoz embereket – fogalmazza meg ezt nagyon jól az önéletrajzában: az ember egyszer csak rátalál egy kulcsra, amellyel kinyitja az illető bőrét, és akkor bele tud bújni. Attól kezdve ő és a hangja is tökéletesen hiteles lesz. Ha elemezni akarnám, persze meg tudnám mondani, hogyan kell a gyakorlatban kipréselni azt a hangot a torkomon, de a lényeg nem ez, hanem az, hogy ösztönösen érezd a karaktert. Adott volt egy óriási zenész, akiből éppen a végtelen tudásából adódóan árad a nyugalom. Nem siet sehová, rég megérkezett – erre kellett rájönnöm, és utána akár dalokat is írhattam volna neki.

– Felhívott már ez ügyben?
– Még nem – neveti el magát Zoli.

– Többször is hangsúlyoztad a műsor folyamán, hogy te elsősorban nem parodizálni akarsz.
– Semmiképpen. Inkább finom karikatúrának nevezném, amit csinálok. Igyekszem közelíteni a karaktert az eredeti felé, de mivel a bőrömből mégsem bújhatok ki, a termetem, a színeim, bizonyos fizikai adottságaim elárulnának, ezért ezeket az előadó legjellegzetesebb, kissé eltúlzott gesztusaival próbálom eltakarni. A néző így kénytelen lesz ezekre figyelni. Valahogy úgy működik, mint a fejfény a színpadon. Nem tudnánk a szólistára koncentrálni, ha a reflektor nem terelné rá a figyelmet.

– Úgy lubickolsz ebben a játékban, mintha egész életedben ezt csináltad volna…
– Mert ezt is csináltam. Gyerekkorom óta szüntelenül popslágereket hallgatok. Apám unokatestvére akkoriban zenei rendezőként dolgozott a rádióban, és hazahozta a még nyers, félkész zenei felvételeket. Így én még megjelenés előtt meghallgathattam a zenekarok legújabb számait. Édesapám vegyészmérnök, aki imádja a zenét, és velem is megszerettette. Tizenévesen már magam állítottam össze a listát azokból a dalokból, amelyeket legjobban szeretek a V’Moto-Rock Várj, míg felkel majd a nap! című számától elkezdve az LGT Box-áig. Nem emlékszem pontosan, mikor kezdtem utánozni az előadókat, de az biztos, hogy a We Are the World-öt hallgatva minden énekest megpróbáltam eljátszani.

– Ki volt a kedvenced?
– Michael Jackson. Magasan ő volt a legigényesebb és legtehetségesebb énekes, aki a látóterembe került, és azóta sem foglalta el a helyét más. Nagyon eltalált a zenéje. 1985-ben a We are the World feléneklésére már a Grammy-díjátadóról érkezett, ő volt akkoriban a non plus ultra a világ szemében.

– Magyarországon ennek a műsornak köszönhetően te lettél a non plus ultra…
– Szerintem a non plus ultra, az Presser és Kern. Utóbbival együtt játszom a Centrál Színház Illatszertár című darabjában. Minden előadás egy mesterkurzus, csak azt látom, mi mindent kellene még megtanulnom.

– Ennyire szerény pasi lennél?
– Nem akarok álszent lenni, természetesen ez nem jelenti azt, hogy az elmúlt évek sikerei hatására az egóm ne nőtt volna meg. Ebben az életszakaszomban éppen azzal kell szembenéznem, hogy ideje visszaszorítanom.

– Álmodtál arról, hogy egyszer majd te is sztár leszel?
– Hogyne. Melyik művész nem? Kezdetben volt az exhibicionizmus. Szinte kisgyerekként tudtam örülni annak, ha hajnalban szerepeltem egy kis tévécsatornán, és nem győztem lesni, hogy felismernek-e a villamoson. Aztán ez elmúlt, és átment szenvedélybe, illetve alázatba. Fantasztikus érzés, ha azt tapasztalom, hogy ha rövid távon is, de hatással tudok lenni az emberek életére. Hogy örömet, fájdalmat, katarzist élnek át egy-egy színházi előadás vagy a zeném által, és ez segít nekik túlélni a monoton hétköznapokat. Ezért volt érdemes annak idején felállni a kanapéról, és elkezdeni ezt az egészet. Persze rögös az út, de ha az ember sokat dolgozik, tanul, gyakorol, előbb-utóbb megkapja a lehetőséget, és azt szerencsés esetben elismerés követi.

– Az a hír járja rólad, hogy hihetetlenül szorgalmas vagy.
– Tény, hogy ha dolgozom, egyetlen percet sem lazítok. Nem kötök kompromisszumot, nem megyek bele félmegoldásokba. A tökéletesre törekszem a színházban, a koncerteken és a televízióban is. Éppen ezért, ha nagy munkában vagyok, mint például most, a hétköznapi rutinok sajnos kifognak rajtam. A lakásom például per pillanat úgy néz ki, hogy azt senkinek nem merném megmutatni. Szinte csak aludni járok haza, szétszalad alattam. Mígnem eljön az a végső pillanat, amikor nem halogathatom tovább a rendrakást.

– Egyszerűbb lenne, ha bevallanád, hogy te vagy az a pasi, aki helyett mindig a nők csinálnak rendet.
– (Bólint.) Most például édesanyám jár fel hozzám időnként, és tölti fel a hűtőt, hogy éhen ne haljak. Ezért nagyon hálás vagyok neki… De igyekszem ebben is fejlődni. Már a kislányom kedvenc ételét is el tudom készíteni, a tonhalas tésztát. Imádja.

– Hogyan csinálod?
– Ez most egy teszt? Na jó. A hagymát üvegesre pirítom, bele a tonhalkonzervet – fontos, hogy jó minőségű legyen, ne nagyon vizes –, aztán összefőzöm a bio bolognai alappal, oreganóval, borssal megfűszerezem, és ha kész, ráöntöm a tésztára. Múltkor elégettem, de legközelebb jobban vigyázok.

– Dóri azt mondta rólad, remek apuka vagy.
– Könnyű dolgom van, Zorka nagyszerű és különleges kislány! Imádunk együtt lenni, a zsigereimben érzem, hogyan kell bánni vele.

– Kire hasonlít?
– Tónusában rám, hiszen szőke, kék szemű. De az arcvonásai finomságát, a száját teljesen az édesanyjától örökölte. Amellett, hogy gyönyörű, roppant okos és nyitott gyerek. Borzasztóan büszke vagyok rá, és igyekszem rengeteg időt tölteni vele. Nem vagyok, és nem leszek soha hétvégi apuka. A mi szakmánkban nagyon nehéz rendszert vinni egy gyerek életébe – hiszen összevissza dolgozunk –, de amikor például egy ilyen tévéműsort csinálunk, és mellette nem foglalkozunk ezer más dologgal, nagyon normális, rendszeres szülőként tudunk viselkedni.

– Másfél éve elváltatok Dórival. Túl vagy már rajta?
– Nem. Még túl közel van, de jó úton haladok. És mivel mi a munkánkban is összefonódtunk, kicsit lassabb és összetettebb ez a folyamat. Ezernyi szállal kötődünk egymáshoz. Mindenesetre, ahogy az elmúlt tizenhárom évben mindent, ezt is igyekszünk őszintén, a másik iránti szeretettel végigcsinálni. Tudjuk, miért haragudtunk a másikra, és tudjuk azt is, miért vagyunk hálásak. Nagyon mélyen nyilván vannak még ki nem mondott mondatok, de azt hiszem, „még vár a nagy beszélgetés, talán kiderül, mi volt a hiba minálunk…” – hogy a Találkozás egy régi szerelemmel című dalt idézzem.

– Tisztáztad magadban, hogy te miben hibáztál?
– Én másképp gondolkozom az életről... Mindennek úgy kellett történnie, ahogyan történt. Hiszem ugyanis, hogy mindenkinek több élete van, és minden életünkben más és más a dolgunk. Nekem ebben az életemben erre a tanulási folyamatra volt szükségem, ezeket a tapasztalásokat kellett megélnem, hogy fejlődjek. Ha azt kérdezed, utólag másképp csinálnám-e, azt válaszolom: nem. A korcsolyázó is elesik néha a jégen, hogy a végén tökéletes legyen a kűr.

– Azért a hibákat érdemes megfogalmazni, különben legközelebb beleesel ugyanabba a gödörbe.
– Én hiszek az ösztöneimben. Ha legközelebb ahhoz a ponthoz érek, ahol egyszer már megbotlottam, biztosan felismerem, és ügyesebben fogom csinálni. Ebben jó vagyok.

– Hogy fog telni a karácsonyod?
– Lesz benne munka és pihenés is, de nem szeretnék részletesen beszámolni erről. Dórival eddig úgyis túl sokat tártunk fel a sajtónak a magánéletünkről, szakítani szeretnék ezzel a hagyománnyal.

– És a szilveszter?
– Az éjfél az utóbbi években az autópályán ér, egyik fellépésről a másikra menet. Így lesz most is, és utána valószínűleg beesek az ágyba. Félreértés ne essék, a fellépéseken óriásit fogok bulizni, mert szenvedélyesen szeretem a munkámat! Annak örülök, ha színpadon lehetek.

– Arra célzol, hogy te az év háromszázhatvanöt napján bulizol, nekünk meg ez az egy marad?
– Körülbelül… Odanézz, sikerült nem leenni az ingemet!