Szeretnék bocsánatot kérni.
Szeretnék bocsánatot kérni azoktól a gyerekektől, akiket éveken keresztül bántalmaztak, megaláztak, szexuálisan használtak és kihasználtak. Bocsánatot kell kérnem, mert van egy törvényben előírt rendszer, amelynek észlelnie, jeleznie, megelőznie kellett volna az erőszakot, de ezt nem tudta megtenni.
Szeretnék bocsánatot kérni azoktól a gyermekvédelmi szakemberektől, akik nem kaptak elegendő felkészítést ahhoz, hogy a feladataikat el tudják látni. Akik nem voltak képesek felismerni a bántalmazás tüneteit, vagy akik nem tudták, hogyan és honnan kérhetnek segítséget.
Szeretnék bocsánatot kérni a magam és minden olyan gyermekvédelmi szakember nevében, aki azt gondolja, hogy igenis történtek hibák Szigetszentmiklóson, és mi is tehetünk róluk.
Mindannyian vesztesei vagyunk ennek a történetnek. Elsősorban természetesen a gyerekek, akik magukra maradtak, és még most is – amikor már kiderült a titkuk, és egy ország beszél az erőszakról, amit elszenvedtek – azt üzenjük nekik, hogy ami történt, annak így kellett történnie. De hogyan is történhetett volna minden jogszerűen?! A gyermekjogi egyezmény 1991 óta, a gyermekvédelmi törvényünk pedig 1997 óta előírja, hogy minden gyermeknek joga van erőszakmentesen felnőni. Azt is előírják a jogszabályok, hogy mindenkinek (nemcsak a területen dolgozóknak, hanem bárkinek: szomszédnak, rokonnak, ismerősnek), akinek gyermekbántalmazás lehetősége jut a tudomására, tehát ha csak gyanakszik is, jeleznie kell ezt. Senkit nem köteleznek a szabályok arra, hogy eldöntse, tényleg bántalmazzák-e a gyereket, és ki vagy hogyan teszi azt. Így épül fel a gyermekvédelmi jelzőrendszer egyik ága. A másik ág azokat a szakmákat, szakembereket foglalja magában, akik hivatásuknál fogva találkoznak gyerekekkel, és ezért nagyobb esélyük és szakmai tudásuk van ahhoz, hogy észrevegyék a gyerek veszélyeztetettségét – védőnőtől az orvoson át a tanárig. Ezekben az esetekben a gyermekvédelmi rendszeren kívüli szereplőknél is a jelzés megtételéig terjednek a feladatok. A gyermekvédelmi rendszeren belül azonban már ott rejlik a munka a beérkezett jelzés értékelésére, a megfelelő válaszlépések megtételére. Ez így nagyon egyszerűnek és logikusnak tűnik – mégsem működik. Nagyon sok probléma van a jelzőrendszerrel és a gyermekvédelmi rendszer egészének működésével, amiről az ombudsmantól kezdve az Állami Számvevőszéken át a szociológiai kutatásokig nagyon sok adat és információ tanúskodik. Azokról az ügyekről már nem is beszélve, amik kiderülve pillanatnyi elborzadást okoznak az esti híradót nézőnek, hogy a következő pillanatra már elfelejtse, és megint ne történjen semmi.
Tévedés ne essék, nem az a gond, hogy nem történik fegyelmi felelősségre vonás a szakemberek között. Nem is az a probléma, hogy a vezetők közül senki nem kért nyilvánosan bocsánatot a gyerekektől (bár azért ezt is el tudnám képzelni). Az a gond, ha azt gondoljuk, hogy ez így rendben van.
Nagyon sokféle ötletem volna arra, hogy milyen hibák történtek. Például hogy a terepen dolgozó szakemberek képzése nem megfelelő (mert mondjuk nincs pénz tréningre, vagy olyan kevesen vannak, hogy nem tudják megoldani a helyettesítést). Pedig nagyon fontos, hogy jól képzettek legyenek, és szemük legyen arra, hogy észrevegyék a gyermekbántalmazásokat. Csak egyetlen példát említve: az Európa Tanács 2009-es vizsgálata szerint minden ötödik gyerek veszélyeztetett Európában a szexuális erőszakkal. Nagyon sok olyan gyerek van, akinél felmerülhetne a gyanú, hogy zaklatják, bántalmazzák, erőszakot tesznek rajta. Mindenhol a világon a gyerekekkel szembeni szexuáliserőszak-eseteket két komoly kihívás terheli: a túlreagálás és az alulreagálás. A szexualitást rengeteg tabu veszi körül, a bántalmazás tünetei sok esetben hasonlítanak más bántalmazásokéhoz (a gyerek megváltozott magatartása, szégyen, csökkent önértékelés…), más tüneteivel viszont nem tudunk mit kezdeni és nem tudjuk megmagyarázni (például a gyerek átszexualizált magatartását, vagy az életkorának nem megfelelő tudását a szexualitásról). Mindezek miatt azután vagy túlreagáljuk a dolgot és farkast kiálltunk, vagy elfordítjuk a fejünket és nem teszünk semmit. A gyerek szempontjából mindkettő egyformán rossz. Egy felkészített szakember viszont ismeri ezeket a kockázatokat, tudja a tüneteket, és nem utolsósorban tisztában van azzal, hogy mi a feladata (amibe beletartozik például az is, hogy kitől kérhet segítséget, ha bizonytalan abban, hogy mi történik a gyerekkel).
De másfajta tipikus „hibák” is előfordulhattak ebben az ügyben. Így például hogy azért nem tettek jelzést a gyerekek problémáit látó felnőttek, mert nem bíztak abban, hogy a gyermekvédelmi rendszer bármit is tenni fog (vagy hogy az hatékony lesz). Vagy azért nem jeleztek, mert nem akartak konfliktust a szülővel. Esetleg az is előfordulhatott, hogy korábban már tettek jelzést, aminek kapcsán rossz tapasztalatokat szereztek (például utána évekig kellett járniuk tanúskodni). S ez a sor még hosszan folytatható, mert a jelenlegi rendszerben kódolva vannak ezek a hibák. Nem csak azért (mint ahogyan azt az Állami Számvevőszék vonatkozó jelentése is tartalmazta), mert soha a gyerekvédelmi törvény (1997) elfogadása óta nem álltak rendelkezésre azok a tárgyi, személyi, anyagi források, amelyek a végrehajtást lehetővé tették volna. Hanem azért is, mert mind a mai napig nem volt egy olyan ügy sem, amelynél kiállt volna egy gyerekvédelmi szakember, és azt mondta volna: „Sajnálom. Bocsánatot kérek a gyerektől.” Nem a főnökétől, nem a többi szakembertől, hanem a gyerektől. Mert azt sem szabad soha elfelejteni, hogy a gyerekről szól a történet. Az ő fájdalmáról, veszteségéről, bánatáról – a korábban átéltek miatt, és amiatt, ami és ahogyan most történik vele. Ez az, amire mi, gyermekvédelmi szakemberek felesküdtünk. S ez az, ami miatt nem mehetünk tovább ebben az ügyben anélkül, hogy együttérzésünket ki ne mutattuk volna. Ez az első lépés ahhoz, hogy ilyen többet ne történhessen. Mert addig, amíg nem is látjuk, hogy milyen hibák hogyan és miért történhettek, addig nincs is lehetőségünk arra, hogy ezeken javítsunk.
„Mindannyian képesek vagyunk elhinni olyasmit, amiről tudjuk, hogy nem igaz, és amikor tévedésünk végül bebizonyosodik, arcátlanul úgy forgatjuk a tényeket, hogy azt bizonyítsák, nekünk volt igazunk. A végtelenségig lehet folytatni ezt az eljárást: az egyetlen bökkenő, hogy a tévhit előbb-utóbb beleütközik a kézzelfogható valóságba…” Ezeket a sorokat George Orwell írta 1946-ban. Legalább ezt az egy hibát ne kövessük el a gyerekeink ügyében.