Ovidius és/vagy Pókember? – idejétmúlt kötelező olvasmányok

Sokat lehet beszélni a generációk között tátongó szakadékról, de aki közös pontot szeretne találni a hatvan- és a tizenéves generáció között, az nyugodt szívvel hivatkozhat a kötelező olvasmányok listájára, amely az elmúlt fél évszázad alatt mit sem változott. Az általános iskolában például A kincskereső kisködmön, az Egri csillagok, a Pál utcai fiúk, a Kőszívű ember fiai vagy éppen a Légy jó mindhalálig! volt hivatott kedvet csinálni az olvasáshoz azoknak a gyerekeknek, akik azt sem tudták, mi a farmernadrág, és most azoknak a fiataloknak is, akik az okostelefonjukat nyomkodják, az interneten lógnak, és az iskolapad alatt olvassák az Éhezők viadalát vagy a Trónok harcát. Utóbbiaknak keveset mond, miért fontos együtt rágni a gittet, vagy mekkora pusztításra képes a torokgyík, de már a szüleiknek is nehézséget okozott ezt annak idején elmagyarázni.

Üdvözlet a szépirodalmi múzeumban!

A kötelező olvasmányok listája láttán úgy tűnik, mindegy, milyen egy mai diák érdeklődése, milyenek az életkori sajátosságai, olvasási szokásai, milyen kérdések foglalkoztatják. Az előírt olvasmányok közül hiányoznak a kortárs – akár nem szépirodalmi – művek, amelyek nyelvükben és világlátásukban a leginkább közel állnak a diákokhoz, és amelyek szereplőivel azonosulni tudnak.
 
Az okok sokrétűek:

• megszilárdult a gondolkodás arról, mi a jó, mi az értékes;
• a magyartanításban a kronológia a mindenható;
• a tanárok nem egyformán nyitottak a mai populáris irodalomra, amelyet diákjaik falnak;
• a kerettantervi követelmények miatt nem jut idő a mai irodalomra, különösen nem az érettségi előtt, amikor az időrend szerint sorra kerülhetne;
• sok tanár egyszerűen nem ismeri a ma népszerű ifjúsági regényeket.

Ezek alapján nem is meglepő, hogy diákokban hamis kép alakul ki az irodalomról: a HUNRA (Magyar Olvasástársaság) felmérésében középiskolások irodalomhoz fűződő viszonyát firtatták. A kérdőívekből az derült ki, hogy a diákok csaknem fele szerint az irodalom “régi”, “nehezen érhető” és “tanulságos” – ám az senkinek  nem jutott eszébe, hogy “szórakoztató” is lehet; és az is keveseknek, hogy “engem megszólít”. A kamaszok kevéssé tudtak olyan irodalmi élményt említeni, amely megfogta volna őket, ami viszont érdekli őket és szívesen olvassák, arról fel sem tételezik, hogy irodalom. Az irodalom a szemükben valami ósdi, élettől távoli, tankönyvszagú dolog, az írók pedig egyszerűen halottak – ahogyan Grecsó Krisztián is fogalmaz: “Aki él, az nem is lehet író. Az íróság fontos kitétele, hogy már meghalt az illető” – hozzátéve, hogy ő gimnazista korában el se hitte volna senkinek, hogy aki ott ül vele szemben, az író, hiszen Radnóti halála óta új írók nincsenek.

“A jó irodalomtanárt érdekli, mit olvasnak a diákjai”

Pethőné Nagy Csilla, a Pécsi Tudományegyetem Babits Mihály Gyakorló Gimnázium és Szakközépiskola szakvezető magyartanára (9–12. évfolyamon oktat):

“Jelenleg a legnagyobb problémának a mennyiségi szemléletet, az aránytalanul előíró (kötelező) jelleget, a diák és tanár választási szabadságának szinte teljes megszüntetését tartom. A magyartanárok évtizedek óta elvégezhetetlen tananyaggal birkóznak. A nálunk hagyományosan erős, s most újra erősödni látszó ismeretátadó pedagógia sem kedvez annak a pedagógusi igénynek, hogy kíváncsiak legyünk arra, diákjaink mit olvasnak, néznek, hallgatnak. A jó irodalomtanárt érdekli, mit olvasnak a diákjai, onnan is nyílnak utak a klasszikus irodalom felé. Én a magam gyakorlatában úgy tapasztalom, hogy a Harry Potter-láz mintha lecsengőben lenne. A fiúk közül sokan kedvelik a sci-fit, a történelmi, illetve az akcióban gazdag regényeket. A lányoknál most is népszerűek az Alkonyat-könyvek, újabban a Szent Johanna gimi-sorozat. Sokan szeretnek jó krimiket, akár Agatha Christie-t, igényes lektűröket – Coelho, Ken Follett – olvasni. Gyakran olvassuk együtt a klasszikus irodalmat kortárs párhuzammal, filmmel vagy dalszöveggel: így kerülhetnek egymás mellé Ovidius átváltozástörténetei és a Pókember vagy a Batman-filmek részletei, a Csokonai-, Petőfi-, Vörösmarty-bordalok és a Magna Cum Laude Pálinkadala, az Ivan Iljics halála és a Tankcsapda Mennyország Tourist című száma, József Attila és Petri György, Móricz és Grecsó Krisztián, vagy Az ember tragédiája a Bëlga feldolgozásában.”

“Az Iskola a határon című regényből sok idézetet láttam már a Facebookon”

Kovács Péter, a budapesti Xántus János Két Tanítási Nyelvű Gimnázium magyartanára (9–13. évfolyamon oktat):

“A diákjaim a 19. századi realista regényt (Stendhal, Flaubert) már egészen olvashatónak tartják, Jókai erősen kanonizált műveit kevésbé. Viszont egy-egy kései Jókai-szöveg (például: A tengerszemű hölgy) a legtöbb diáknak tetszik. Tehát lehet, hogy nem a »nagy« Jókai-regényeket kellene erőltetni, helyettük ebből a korszakból egyszerűen más szövegeket kellene elővenni. Épp A tengerszemű hölgy érdekes ilyen szempontból, hiszen a férfi-nő kapcsolatról szól, és már ebben a korban is megérinti őket, közel tudnak kerülni a szöveghez.
Ha lehetne, sokkal több kortárs szöveget olvastatnék, bár így sem szoktam elhanyagolni. Ottlik Gézától az Iskola a határon sok diáknak tetszik, én emellett az idén Kertész Imrétől (Sorstalanság, Kaddis), Mészöly Miklóstól (Saulus), Esterházy Pétertől (A szív segédigéi, Semmi művészet), Krasznahorkai Lászlótól (Sátántangó) olvastatok műveket. De szorgalmi feladatnak fel szoktam adni kortárs szövegeket, és esszédolgozat után lehet jegyet kapni rá, így került sor Daniel Glattauer Gyógyír északi szélre, vagy Szécsi Noémi Finnugor vámpír című regényére. Jó mérce, hogy sokszor futok bele a Facebookon kötelezőkből kiposztolt idézetekbe, ami jó jel, mert azt jelenti, hogy a diák talált valamit, ami megfogta. Az Iskola a határon című regényből például sok idézetet láttam már.”

“Berg Judit Ruminijének emberképe nem egyszerűbb, mint Jókaié”

Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke, a budapesti ELTE Radnóti Miklós Gimnázium tanára (5-12. évfolyamon oktat):

“A kötelező olvasmányok újragondolását lehetne ott kezdeni, hogy új szót találnak rájuk: Gordon Győri János gondolata nyomán például lehetne »közös és kölcsönös« olvasmány. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a diák is ajánlhat könyveket a tanár figyelmébe, nem csak fordítva, másrészt a tanulók választanak egy könyvet, amelyet aztán közösen feldolgoznak az órán, vagy egymásnak ajánlják. Az egyik fontos cél a műveltség közvetítése, a kulturális örökség átadása, ám emellett nem lenne szabad, hogy elsikkadjon az ezzel egyenrangú törekvés: a tanulókból olvasót neveljünk. Azzal, hogy a hetedik osztályosokkal például Jókait, a 14-15 éves középiskolásokkal pedig a Szigeti veszedelmet és az Isteni színjátékot olvastatják, nem olvasóvá nevelünk, hanem lenevelünk az olvasásról. A gyerekek szeretnek olvasni, leginkább mai könyveket, csak elvesznek, amikor az iskola mást olvastat velük. Az alsósok szeretik a Harry Pottert, Berg Judit Ruminijét, Leiner Laura Szent Johanna gimijét, ehhez képest az iskolai szabadon választható regények listáján is Mark Twain, Dickens és Jules Verne szerepel. A fanyalgásnak nincs értelme: ha a tanár azt akarja, hogy a diákok elolvassák, amit ő, akkor ő is olvassa el az ő kedvenc könyveiket. Vagy ha erre nincs ideje, jó lenne, ha legalább lehetőség lenne arra, hogy a diákok beszélhessenek kortárs irodalmi olvasmányaikról. Lehet, hogy van, akit ezzel megbotránkoztatok, de állítom, hogy Berg Judit Ruminijének emberképe nem egyszerűbb, mint Jókaié. Az ifjúsági bestsellereken keresztül is bemutathatók azok a regényjellemzők, irodalmi fogalmak, erkölcsi és szociálpszichológiai kérdések (beilleszkedés, elfogadás, konfliktuskezelés), mint a klasszikusokon. A klasszikus regényeket természetesen nem kell elvetni, később azok is sorra kerülhetnek, különösen, ha a tanárok összekapcsolják őket a kortárs művekkel. A kortárs mű ugyanúgy képviselhet értéket, mint a klasszikus, és a diák is adhat érvényes, új értelmezést.”

 
És ti milyen könyvet ajánlanátok a kis- és középiskolásoknak? Mi lenne a ti “kötelezőtök”?