Megvan a válasz a kérdésre: ki lőtte le a maláj gépet?

Kempf Zita | 2014. Július 24.
Tudom, nagyon naiv dolog azt kérdezni: tényleg vannak felnőtt emberek, akik a 21. században még a fegyveres harcban, ölésben, pusztításban hisznek mint megoldási eszközben? Nem érdekel, akkor naiv leszek: Tényleg vannak?

“Kicsit félrenéztünk, kicsit elvétettük, lelőttünk egy utasszállítót, de becsszó, véletlen volt. Jó, hát a harcok hevében nem mindenki céloz pontosan, eltaláltunk néhány focizó kissrácot… ööö… elnézést, hát mi se így akartuk, bocs’, csak most fontosabb dolgokkal vagyunk elfoglalva. Valójában katonai gépeket és katonákat akartunk lelőni/lerakétázni/felrobbantani/megsemmisíteni. Katonákat, nem embereket. Sőt, ukránokat. Sőt, oroszokat. Izraelieket, palesztinokat…” Úgy már mindjárt más.

Lássuk például a gázai konfliktust. Az egész azzal kezdődött (mármint a mostani fejezet), hogy három izraeli szélsőséges elrabolt és halálra égetett egy palesztin tizenévest. Ők nem mondták, hogy bocs’, véletlenül történt, mivel a gyilkosság vélhetően bosszú volt három ciszjordániai zsidó fiatal korábbi elrablásáért és meggyilkolásáért.

Utoljára azt hiszem, az oviban hallottam ilyet: “Igen, meglöktem, de csak azért, mert ő is engem.” “Én meg azért, mert ő is engem.” Még jó, hogy nem késekkel jártunk óvodába, hanem csak matchboxszal.
Bosszúgyilkosság: hát ez gyönyörű. Azt hihetnénk, negyven-ötven év elég ahhoz, hogy az ember meghaladja ovis önmaga kommunikációs eszközeit, és rájöjjön egyrészt arra, hogy az erőszak lélekromboló, másrészt arra, hogy a “ki kezdte” játéknak sosincs vége.
Mondjuk, amikor vonalzóval dobálóztak a fiúk az osztályban, és az én fejembe állt bele az egyik, akkor az legalább véget vetett a nagy mókának. Gondolom, rájöttek, hogy ez mégiscsak valami értelmetlen hülyeség, ha már ártatlan résztvevőket visznek miatta vérző fejjel kötözésre.

Palesztin tüntetők az izraeli határon – fotó: Getty Images, Mohammed Abed

De az, hogy kétszázkilencvennyolc ember, köztük nyolcvan gyerek “véletlenül” szörnyethal, mert rossz helyen volt, rossz időben, az nem mozgat meg senkiben semmit?

Tudom, naiv kérdés – még mindig.

Nem, nem arra gondolok, amivel a világ diplomatái, vezető politikusai és biztonsági szakemberei foglalkoznak jelen pillanatban. Hogy vajon ki volt a tettes, mi volt az ok, ki milyen fegyverrel, hogyan lőtt, és hogy akkor ez most a szemben álló felek konfliktusában mit jelent.
Hanem arra, hogy ez nem ébreszt rá senkit arra, hogy az alapállás a rossz? Hogy ez az egész fegyveresdi, háborúsdi felnőni nem tudók mániákus, beteges, önző, öncélú és agresszív játéka, amiről a történelem már számtalanszor bebizonyította, hogy:

a., nem old meg semmit;

b., hosszú távon nincsenek nyertesei;

c., nem éri meg az áldozatot;

d., embertelen szenvedésekre ítél ártatlanokat;

e., általában nem azt lövik le, nem annak irtják ki a családját, erőszakolják meg a lányát, kínozzák meg a fiát, aki dönt a harcok megindításáról.

Van, aki úgy véli, ha nők vezetnék az országokat, nem lenne többé háború. Talán így van, talán nem.

A közelmúltban emlékeztek meg a srebrenicai mészárlás tizenkilencedik évfordulójáról. Az asszonyok, akiknek férjüket és fiaikat megölték, még mindig sírnak. Nem túlzás: az életük tönkrement. Élő halottak.
Mi meg komoly képpel bólogatunk, mondván, “soha többé nem engedheti a fejlett világ, hogy ilyesmi történjen!” Noha épp most engedi. ‘Engedi’ alatt azt értem, hogy az ölésről úgy beszél, mint “katonai műveletről”, “szükséges ellencsapásról”, “az ellenség ártalmatlanításáról”. Demagóg leszek: az a helyzet, hogy a katonáknak is csak egy életük van, ők is kilenc hónapot töltöttek egykor az anyjuk hasában, fociztak a tengerparton, és még szívesen indultak volna nyaralni a tengerpartra, repülőn. Gyerekeik vannak és szerelmeik, vágyaik és múltjuk. Jövőjük már nincs. Egy hatalom valahol, valamikor, tőlük nagyon messze úgy döntött, nem kár értük. Fanatizálták őket, vagy csak féltek nem visszalőni? Mindegy is.

Izraeli katonák egy bajtársuk temetésén – fotó: AFP, Menahem Kahana

Bűnös ebben mindenki, aki eufemizál, bagatellizál, legyint: “erről szól a politika”, megkülönbözteti a jogos (!) háborús cselekményt a háborús bűntől, aki pisztolyt ad el a polgári lakosságnak, aki felfegyverzi az országát – merő védelemből persze. Aki nem képes abbahagyni, mert a másik sem hagyja abba. Aki nem érti meg, hogy a bele ugyanúgy fordul ki amerikainak és vietnaminak, ukránnak és orosznak, izraelinek és palesztinnek, szerbnek, horvátnak, hutunak, tuszinak, holland turistának és maláj utaskísérőnek.

Úgyhogy a válasz a kérdésre, hogy ki lőtte le a maláj gépet, ez: mindegy.

Én mindenesetre soha, de soha nem fogok műanyag fegyvert venni a fiamnak – nem fogom azt mondani: ez csak játék.

Exit mobile version