A lépcsőházban állok, és próbálom a korallszínű cipőm orrát a lépcsőházi burkolat vonalmintáihoz képest merőlegesen elhelyezni. A karkötőimet, a táskám pántját esztétikusan elrendezem, a hasamat behúzom. Sajnos a hasam még így is látszik, de sebaj, a perspektíva majd megoldja. Most látom csak, hogy a középső ujjamon lepattogott a körömlakk, viszont ha azt az ujjamat valószerűtlen pozícióba görbítem, akkor nem fog látszani. Oké, minden tökéletes, de mivel nyomom meg az exponálógombot? Az egyik kezemben a mobil, a másik a kiegészítőimmel együtt fókuszban. Na jó, legyen az orrom. Lehajolok. Még le sem érek a földszintre, a követőim (mind a százötven) máris láthatják, miben indultam útnak, ugyanis azonnal feltöltöttem az Instagramra, arra a képmegosztó közösségi oldalra, amelyet 200 millióan használnak, és ami az egykori polaroidok hangulatában publikál hétköznapi fotókat olyan szűrőkön keresztül, hogy a tegnapi, kicsit száradt szendvics is fenségesnek tűnik rajta.
Insta-világom idilli, követőim az olykor hajszálpontosan megtervezett fotóimból következtetnek arra, ki vagyok, milyen vagyok.
Nem látják, hogy a lépcsőházunk hagy némi kívánnivalót maga után, hogy rohanásban vagyok, ahogy azt sem, hogy igaziból a cipőmre is ráférne egy alapos csutakolás. Az üzenet most nem ez, hanem szépen megszerkesztve kizárólag annyi, hogy ma úgy érzem, jól nézek ki. Az is határozott üzenetet hordoz, amikor két hónappal a szülés után színházból vagy arról posztolok fotót, hogy elmentem futni. Így üzenem: mindenre jut időm. Pedig dehogyis. Egy ismerős lány épp tegnap írta a Facebookon, hogy mennyire irigyel, mert a hároméves és a három hónapos kislányaim mellett mindenre van időm. Neki azért elárultam, hogy valójában semmire nincs, mert a csecsemő egész nap ébren van, a nagyobb rendszerint a fejemen ugrál, és hogy tíz kiló plusz van rajtam. Viszont amikor este 8 és 10 között van időm bármit csinálni, olyankor azt mindig jól lefotózom, és “instázom”. És hogy ha jól megfigyeli, a testemet sose mutogatom, és azokat a kihűlt tegnapi főzelékeket sem, amelyeket rohanva bekapok ebédre.
Filterrel vagy anélkül?
A filtermentes életem tehát – ha nem is merőben, de azért – jócskán különbözik a filterestől. Hogy miért csillogóbb, amit mutatok? Egyrészt, mert alapvetően extrovertált a személyiségem, mert hiú vagyok, másrészt az embernek ősidőktől fogva természetes igénye van az önreprezentációra, harmadrészt pedig, mert nagyon jót tesz a lelkemnek, az önértékelésemnek az a sok pozitív visszajelzés (értsd lájk, pozitív komment), amit a fotóimra kapok. És bár nincsenek kiforrott szabályrendszerei a közösségi médiás felületeknek, azt azért jól tudom, hogy a dicsekedésnek is van határa, és a többi user is érzi, hogy ami az Instán oké, azt nem feltétlenül nézik jó szemmel a Facebookon. Emellett érvelt Ben Voyer szociálpszichológus is, amikor az ausztrál Marie Claire-nek elmondta, hogy
“a közösség által nem igazán elfogadott, ha valaki a Facebook-státuszába azt írja, hogy »mennyire dögös vagyok ebben menő ruhában egy partin«, ugyanakkor egyetlen fotóval – szavak nélkül – elmondhatja ugyanezt,
sőt még ennél is többet, és a közönség számára is sokkal inkább elfogadható módon.” Az Instagram világa éppen azért működik olyan jól, mert a hétköznapi pillanatokat is csillogónak és átlag felettinek mutatja be, édesanyám meghatározása szerint ezen a felületen még a lótrágya is lehet művészi (amit egy tanyán fotóztam, és a barnákat kiemelő Brannan filterrel tényleg szép lett). És valahogy az Instagram kimondatlan etikettje szerint azért alapvetően a pozitív képek dominálnak. Nem csoda, hogy a legnépszerűbb hashtag a love kifejezés (hashtag az a címke, kulcsszó, amellyel tematizáljuk a képeinket, és így kereshetővé tesszük őket). A #love hashtaget e cikk írásakor 600 millió fotóhoz rendelték, de az első legnépszerűbb tizenötben szerepel a #cute, a #happy és a #beautiful is. Az okostelefonok rohamléptékű terjedésével az Instagram eszméletlenül népszerűvé vált, több mint 200 millió, havonta legalább egyszer aktív felhasználója van, és az összes többi közösségi médiás felületnél jobban fejlődik. 2013-ban 23 százalékot nőtt a felhasználók száma a GlobalWeb Index szerint, míg a Facebooké csak 3 százalékkal. És valószínűleg ez egy darabig így is marad, mert főleg a fiatalok rajonganak érte. Szabó Zoltán online közösségi médiás szakember, az Index tartalomfejlesztési vezetője szerint az Instagram sikerének titka, hogy korlátozza a fotós lehetőségeit. “Vagy inkább mondjuk úgy megengedően, hogy fókuszálja a kreativitást. Csak négyzet alakú képeket lehet feltölteni, és videókból is mindössze 15 másodperc mehet, az is csak másfél éve. A jól kitalált filtereken sem lehet túl sokat állítgatni, ellenben bármire rápakolva úgy néznek ki, mintha a ’60-as, ’70-es évek eldobható kameráival készültek volna. A hipszterek romantikus visszavágyódása találkozott a hipszterek Apple-fanatizmusával. Az Instagram volt évekig mindaz, amit az iPhone sugározni akart magáról.” Olyan világ az Instagramé, ahol egyetlen fotó három nap leforgása alatt egy egész budapestnyi ember tetszését érdemelheti ki, még akkor is, ha egy valóságshow-sztár esküvőjéről van szó. Mert igen, az Instagram valaha volt legtöbb lájkot bezsebelt fotója Kim Kardashian és Kanye West frigyének fotója volt, amely 2,5 millió lájknál és több mint 53 ezer kommentnél jár. A fotón szenvedélyes csókba forr az ara és fess vőlegénye, a gondosan megválasztott ruhával gondosan harmonizáló háttér előtt. Magyarországon ilyen lájktömeget egyelőre még megközelíteni sem tud senki, Szabó Zoltán szerint azért, mert kevés az olyan sztárunk, aki egyszerre nemzetközi hírű és Instagram-felhasználó is. “Az Instagram nem ad ki országra lebontott statisztikákat, így csak tippelni lehet, hogy ki a legnépszerűbb magyar instagramozó. Mivel nemzetközi szinten talán csak a modelljeinket ismerik, így szerintem Palvin Barbara a legnépszerűbb magyar Instagramfelhasználó 1,8 millió követővel.”
Irigységspirál
Az Instagram kritikusai szerint viszont ez a tökéletes világ nem feltétlenül tesz jót a közösség önértékelésének, és könnyen szül a saját életünkkel szemben elégedetlenséget. Andrew Przybylski, az Oxfordi Egyetem kutatója szerint az Instagram-felhasználók 11 százalékkal rosszabbnak látják a saját életüket, mint más közösségi média használói. A Humboldt Egyetem kutatója, Hanna Krasnova szerint, aki azt kutatja, hogy a közösségi oldalak hogyan szülnek irigységet a követők körében, éppen az Instagram generálja a legerőteljesebb lelki nyomást, mivel a kép a szövegnél sokkal kifejezőbb, így nevezhetjük irigységkiváltó kommunikációs formának. “Egy fotó erőteljesen erőszakolja ki az azonnali összehasonlítgatást saját magunkkal, majd ezek után az alsóbbrendűség érzését váltja ki belőlünk” – nyilatkozta. Krasnova a kutatásában arra jutott, hogy a közösségi médiaoldalak felhasználói irigységspirálban élnek. “Ha látsz egy gyönyörű képet az ismerősödről, akkor az önreprezentáció és a kompenzáció egyik módja, hogy készítesz magadról egy még jobb fotót. Amit aztán lát a barátod, és még egy annál is jobb fotót posztol, és így tovább. Az önpromóció további önpromóciót szül, ami viszont egyre távolabb helyezi a közösségi média világát a valóságtól.” Ne fessünk azért ennyire sötét képet, hiszen az Instagram egyszerű játszótérként is felfogható. Szabó Zoltán szerint éppen a követőknek való megfelelés, a visszajelzés nyomasztása miatt lehet hamarosan akár az Instagramnál is népszerűbb egy olyan közösségi oldal, ahol a visszajelzés lehetősége korlátozott.
“A legújabb közösségi oldalakon már nincs például lájk, így nem kell azon aggódnunk, hogy a közösségnek vajon tetszik-e, amit csináltunk.
A nagy számú követő helyett a kisebb, zártabb közösségeken van a hangsúly, és a tartalom, amit előállítunk, nem marad meg, csak a pillanatnak szól.” De ez még azért inkább a jövő. Addig pedig, akinek kedve, kreativitása és egy kis ideje van, bátran kutassa, keresse az instant valóság és a filtermentes élet között láthatatlanul meghúzódó határvonalat.
További érdekes cikkek a Marie Claire magazin aktuális számában.
A Marie Claire-t is megtalálod az Instán @marieclairehun néven!