Anna és Bence látványosan különböznek. Látogatásomkor éppen tizennégy hetesek, Bence fent van és figyel, Anna csendesen szundikál az édesapja karjai között. A kislány pici és törékeny, a kisfiú erőteljes és kíváncsi, rögtön rám mosolyog ismerkedésképp. Kap egy kis extra szopit is, míg a kicsi lány alszik, bár az édesanyja, László Katalin általában egyszerre szoptatja őket. Már amennyiben ez lehetséges. Mostanában ugyanis már jobban érzékelik egymás jelenlétét, és igyekeznek kiütni etetés közben a tesót a “nyeregből”.
“Nagyon különböző a két gyerek, nem egyszerre éhesek, más az alvásigényük. Anna sokkal többet aludna, Bence inkább játszik. Más a ritmusuk, a habitusuk és mások az igényeik is. Az esti fürdetésen kívül nincs is más biztos pontja a napnak. Az első hetekben az etetés, pelenkázás, altatás körforgásában éltünk, már az is óriási luxus volt, ha le tudtam zuhanyozni. Korábban mindent meg tudtam oldani egyedül, azt hittem, menni fog az ikrekkel is, de ez óriási kihívás. Szerencsére a férjem heti váltásban dolgozik, minden második héten itthon van napközben, nem is tudom, hogy oldanám meg nélküle. Olykor a telefont sem tudom felvenni, mert mindig lefoglal az egyik vagy a másik baba. Most a sétálással küzdünk, nekünk az is sokkal nehezebb, mint egy gyerekkel. Elindulunk az ikerkocsival, a gyerekeket belefektetjük, aztán hol az egyik kezd el sírni, hol a másik, rendszerint úgy érünk haza, hogy valamelyiket felkötöm magamra egy kendővel. Ha egyedül vagyok, akkor egész testemben leizzadok. Mégis boldoggá tesznek bennünket az ikrek, ahogy látjuk a fejlődésüket nap mint nap. Már mosolyognak, sőt énekelnek is, minden nap történik valami új. Nyolc évig vártunk rájuk. Hat sikertelen inszemináció után a második lombikpróbálkozásra jöttek a világra. Szerencsére időre születtek, normál súllyal, így nem kellett semmilyen komplikációval szembenéznünk. A terhesség alatt végig készülődtünk a szoptatásra is, a védőnőnk nagyon sokat segített. Elszánt voltam kezdettől fogva, tudtam, hogy két babát is lehet szoptatni, azóta is érzem, hogy ez nemcsak a babáknak jó, hanem a kapcsolatunknak is.
| A harmonikus kapcsolatért Vannak ikerpárok, akik már az anyaméhben is barátságosak egymással, míg mások kezdettől fogva harcolnak – mondja Gombos Bernadett gyermekpszichológus. – Aztán ugyanezt folytatják tovább akkor, amikor megszületnek. Nem tudjuk, mi lehet ennek az oka, lehet, hogy pusztán azért bántják egymást, mert nem tudnak kényelmesen elhelyezkedni. Mások viszont egymást ölelik, és aztán kint is ez történik. Sokszor látjuk, hogy szeretnek függönyön keresztül játszani egymással, megismételve azt a helyzetet, amikor a méhben a burok kettéválasztotta őket, és így teremtettek kapcsolatot egymással. Az ikresség különös helyzet, már csak azért is, mert ilyenkor a testvérek közös története nem a születéssel kezdődik, hanem jóval előbb, a várandóssággal, és valószínűleg nem mindegy, hogyan telik ez az időszak. A szülők sokat tehetnek azért, hogy az ikrek kapcsolata harmonikus legyen akkor is, ha a babák a harcoló ikrek csoportjába tartoznak. A legfontosabb, hogy kerüljék a rivalizálásra okot adó helyzeteket, az összehasonlítgatást, mert ez komoly problémák forrása lehet. Nem egyformán kell adni nekik mindenből, szeretetből, játékból és csokoládéból, hanem aszerint, hogy mikor kinek mire van szüksége. Ha egy anya pontosan figyeli, hogy egyenlően osztja-e el a javakat, akkor a gyerekek is ezt figyelik majd. A kétpetéjű ikreknél lehet ez különösen probléma, hiszen ők pont annyira mások, mint ahogy a testvérek is különbözőek. A helyzet annyival nehezebb, hogy állandóan együtt vannak, és ezért kézenfekvő őket összehasonlítgatni – de ez bennük a rivalizálást erősíti. Egypetéjű ikreknél kezdettől fogva törekedni kell a különbségek hangsúlyozására. Ezért fontos, hogy mások ne tévesszék össze őket, hogy különféle ruhákban járjanak. Ha nagyon összenőnek, akár még külön nyelvet is alkothatnak maguknak, és beszédfejlődésük nem indul el időben. Ilyenkor érdemes őket szétválasztani, és külön gyerekközösségbe küldeni. Az iskolákban is gyakori, hogy más-más osztályba íratják az ikreket, de ezt csak akkor javaslom, ha inkább hátráltatják egymást és nem segítik. Ha jól érzik magukat együtt, ha a másik társasága számukra biztonságot nyújt, akkor nem indokolt. A pedagógus feladata, hogy személyre szabottan bánjon velük. |
Összehasonlítva
“Egyre gyakrabban fordulnak elő ikerterhességek, tíz éve még volt olyan időszak, amikor egyetlen ikerpár sem született a körzetemben, most már minden évben előfordul – mondja Tóth Orsolya, Katalinék védőnője, aki egyben szoptatási szaktanácsadó (IBCLC) is. – Az ikresség nagyobb kockázattal jár, ezért a várandós édesanyák fokozottabb szakorvosi figyelemben részesülnek, hozzánk, védőnőkhöz is gyakrabban kell járniuk. A mi munkánkban inkább a lelki támogatás hangsúlyos. A félelmek gyakoribbak, az anyák aggódnak, hogyan fog elférni bennük két gyerek. Nehezebben hisznek abban, hogy ki tudják hordani a babákat, egészségesek lesznek-e, és aggódnak, a megszületésük után hogyan birkóznak meg a feladattal. A várandósság első hónapjaiban nagyobb az ijedelem, mint az öröm, de az anyák a második trimeszterre megnyugszanak, és mire megszületnek a kicsik, már el sem tudják képzelni pusztán egy gyerekkel.
A kórházakban a szülés körüli időszakban kevés szó esik a szoptatásról, sokszor az tűnik egyértelműnek, hogy két gyereket nem lehet csak anyatejjel táplálni. Mi igyekszünk megadni a kellő információt, hogy ez sikerülhet, mert annál több tej termelődik, minél többet szoptat az anya. A természet úgy rendezte, hogy két babát is lehet anyatejjel táplálni. De persze nem könnyű feladat. Az ikres anyáknak sokkal inkább végig kell gondolniuk a szülés utáni időszakot, hogy kik tudnak segíteni nekik. Támogató család nélkül ikreket ellátni nagyon-nagyon nehéz feladat. Az a cél, hogy összehangoljuk a babákat, és legalább nagyjából egyszerre egyenek és aludjanak, különben az egész nap szétfolyik. Később problémát jelenthet az állandó összehasonlítás. Az egyik már felül, a másik még nem, az egyik már beszél, a másik csak szótagokat mond, az egyik folyton fenn van, a másik inkább aludna. Tapasztalataim szerint a szülők félnek, hogy az egyik valamiben lemarad. Pedig az természetes, hogy az egyik ebben erősebb, a másik abban. Az ikres anyák sokkal nehezebben is mozdulnak ki otthonról, eljutni például a tanácsadóba óriási feladat. Ahhoz, hogy menjenek a mindennapok, sokkal több bizalom, nagyobb rugalmasság, és lényegesen több humor kell. Ám amikor már kicsit nagyobbak a babák, és van segítség, akkor öröm és büszkeség tölti el az anyákat. Joggal húzzák ki magukat, hogy ők ezt két babával csinálják végig. Sugározzák, hogy igen, mi ikreket nevelünk! A fáradság kettős a kicsik körül, de az öröm is.”
Csodababák
Csikós Ildikó ikrei épp most lesznek ötévesek, kicsit távolabb vannak már a kezdeti nehézségektől. Hanna és Iván picit hamarabb születtek a kelleténél, és ezért születésük után három hétig voltak kórházban, de aztán rendeződött minden, az ikrek teljesen egészségesek, “pusztán” az ikresség nehézségeivel kellett megküzdeniük. Náluk a kislány a mozgékonyabb, a játékosabb, ő az, akinek mindig új és új élmény kell. Iván viszont órákig eljátszik egy mütyürrel. Az édesanyjuk negyvenkét éves volt, amikor születtek, a férje nála is több, mindketten úgy érezték, csoda történt velük, amikor megfogantak. A boldogság talán éppen ezért nem is volt annyira egyértelmű, nagy volt az aggodalom, különösen az édesapában, hogy egészségesek lesznek-e a babák.
“Még a napra is emlékszem, 2009. július 28-án jött meg a genetikai vizsgálat eredménye, hogy mindketten egészségesek. Szinte hallottam, ahogy a férjem szívéről leesett egy óriási kő. Érdekes, én nem aggódtam, pontosan éreztem, hogy minden rendben lesz – meséli Ildikó. – Későn találkoztunk a párommal, én már harmincnyolc voltam, ő negyvenkilenc. A 40. születésnapom környékén azt kérdezte, milyen ajándékot szeretnék, és én mondtam, hogy gyerekecskét… De nem ment simán. Négy sikertelen inszemináción estünk túl, aztán végül a lombik segített. A férjem kérdezte – mintha előre érezte volna –, mekkora az esélye annak, hogy ikreink lesznek. De a doktor úr azt mondta, túlsúlyos is vagyok, nem is túl fiatal, örüljünk, ha egy megtapad… Aztán az első lombik sikerült! És talán ezért is éljük meg őket ilyen óriási csodának. Azóta is elsírom magam, ha csak rájuk nézek. Igyekszem minden pillanatot kihasználni, mert annyira helyesek, okosak, olyan szép ez az időszak, mindent szeretnénk megtartani az öröméből. Érezzük, hogy mindjárt vége lesz, iskolába mennek, új életszakasz kezdődik. Eddig több nagy fordulópont volt, az első talán az, amikor félévesen már átaludták az éjszakát. A következőt kétévesen éltük át, amikor már három-négy percig eljátszottak egymással, és a legutóbbi most nyáron történt. Sátorozni voltunk, és úgy döntöttek, hogy ők ketten külön sátorban alszanak a miénk mellett, és hiába dörgött-villámlott, aludtak rendesen, csak én aggódtam, vajon nem félnek-e. Napközben is elvonultak kettesben játszani, és én hosszú évek óta először, végig tudtam olvasni egy könyvet.”
|
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |