Dr. Gyurkó Szilvia, gyerekjogi aktivista: “A magyar gyerekek negyede azt gondolja: rendben van, ha megütik”

Dr. Gyurkó Szilviát egy konferencián láttam először a pódiumon. Szinte égetett az a szenvedély, amellyel a gyermekbántalmazás ellen érvelt. Ő a téma egyik legnagyobb hazai szakértője és aktivistája. Civilben is hasonló lendülettel beszél egy jobb világról, amelyben a gyerekek egyenrangú felek, boldogok és kiteljesíthetik a személyiségüket.

A gyerekem másfél éves volt, és a heverőn játszottunk, amikor teljes erőből beleharapott az alkaromba. Én meg reflexszerűen ráhúztam a fenekére. Erre mondta egy közös ismerősünk, hogy a Gyurkó Szilvi szerint én már gyermekbántalmazó vagyok. Magyarországon zéró tolerancia van, tehát a testi fenyítés minden formája tiltott. Persze az ember nagyon sokszor küzd azzal, hogy eldönti fejben, nem fogja megütni a gyerekét – mert azt gondolja, hogy ez nem oké. Aztán éles helyzetben, amikor a kicsi épp letépi a függönyt, megborotválja a macskát, vagy beleharap a karjába, az ember nem fejből dönt, hanem a zsigereiből. Nagyon fontos, hogy segítsük a szülőket ezen átlendülni, és adott esetben megállják, hogy ne bántsák a gyereket.

Mert az teljesen természetes, hogy a gyerek tud úgy viselkedni, hogy a szülő azt érzi, hogy a következő pillanatban kihajítja az ablakon. De az is fontos, hogy ez ne történjen meg.

Amikor lelket bántják

Persze nemcsak a fizikai erőszak nem megengedett, hanem az érzelmi bántalmazás sem, amiről viszont nagyon keveset beszélünk. A fizikai bántalmazás kék-zöld foltokat hagy, az érzelmi bántalmazás viszont – bár véraláfutások nélkül – ugyanúgy erőszaknak számít, és a lelket mérgezi. Bekúszik a gyerek bőre alá, aki aztán nem érti, miért nincs önbecsülése, önértékelése, miért nem tud érvényesülni a világban.

Erőszaknak tartjuk, amikor egy gyereknek azt mondják: »Nem szeretlek – bár meg se születtél volna!« Vagy: »Felesleges volt megpróbálnod ezt a versenyt, mert biztos voltam benne, hogy el fogsz bukni.«

Sok gyerek inkább választaná a verést, mint a lelkifröccsöt. Az angolok a 90-es évek végén végeztek egy ilyen kutatást. Megkérdezték a gyerekeket, hogy mit választanának inkább: egy pofont vagy lelkifröccsöt? A gyerekek nyilván nem hülyék: azt mondták, hogy a pofont. Hiszen azon gyorsan túl vannak, míg a lelkifröccs hosszadalmas.

Ráadásul a pofon után a szülőnek sokszor lelkiismeret-furdalása van, amire jól rá lehet ülni, és ezen lavírozva a gyereknek mindenféle előnyökhöz lehet jutni. És a gyerekeknek ezerszer jobb szenzoraik vannak, mint nekünk: zseniálisan kitapintják a bűntudatunkat, hogy magunkban is küzdünk azon, hogy ezt nem kellett volna megtenni. Az igazi döntés pedig nem az, hogy pofon-e vagy lelkifröccs. Mert igazából egyik sem jó.

Az valós adat, hogy ma a gyerekek kétharmadát verik Magyarországon?
Igen. A magyar társadalom eléggé toleráns sok dologgal szemben. Ilyen például a gyerekek fizikai bántalmazása. Erős konvenció, hogy a család belügye, hogyan nevelik a gyereket, és abba nem lehet beleszólni. Ha a játszótéren látod, hogy valaki a hajánál húzva viszi vacsorázni a gyereket, miközben az inkább homokozna, akkor sem avatkozol közbe. Az emberek jelentős része azt gondolja, nem feladata jelezni, ha minden délután átszűrődik a falon, hogy a szomszédban verik a gyereket vagy az asszonyt. Hogy igazából nem is baj, hiszen abba még senki nem halt bele, ha egyszer megütötték.

Meg hogy “engem is vert az apám, aztán mégis milyen sokra vittem”.
Pontosan. Csakhogy ennek nem volt ellenpróbája. Ha valaki azt mondja, hogy a pofontól lett rendes ember, vagy attól lett sikeres, hogy verte az apja vagy az anyja, mindig azt próbálom visszajelezni: én abban hiszek, hogy egyébként is egy rendes ember lett volna, függetlenül a pofontól. Ráadásul ez a mondat attól is nehéz, hogy ha elkezdem azt gondolni, hogy nem az a pofon vagy a verések voltak a döntőek abban, hogy most sikeres vagyok, akkor mit kezdek azzal, hogy ezek mégis megtörténtek. Általában amikor valakinek gyereke lesz, elhatározza, hogy akkor ő már másmilyen szülő lesz. De sokszor nem tudja ezt látványosan felvállalni, hiszen épp a legnagyobb segítség, a nagyszülő az, akivel szemben megfogalmazna valamit. Nagyon ritka, hogy valaki vissza tudja jelezni a szüleinek, hogy szerinte nem volt jó, ahogy vele bántak gyerekként.

A skandináv országokban ugyanez volt a 70-es években, ami nálunk, és mára tulajdonképpen megszűnt a gyermekbántalmazás. Mit csináltak jól?
Nagyon sokszor elfelejtjük, hogy a gyerekbántalmazás egy társadalmi kérdés, tehát mindannyiunk közös ügye, hogy mit gondolunk az erőszakról. Hogy felismerjük-e: ahogyan mi éljük az életünket, az hat a gyerekeinkre. A svédek azt mondták, hogy persze, a családok egyénileg vihetnek rossz mintákat, viszont ha mi egységesen azt az álláspontot fogadjuk el, hogy ez nem tolerálható, és ezt kommunikáljuk minden szinten, akkor bele tud nőni ebbe a helyzetbe az az új generáció, amelyik azt mondja, hogy ha ő szülő lesz, biztosan nem fogja megütni a gyerekét.

Két dolgot kellene Magyarországon elengedni. Egyrészt, hogy az orrunk hegyénél tovább nem látunk; merthogy a gyerekneveléssel kapcsolatos attitűdök megváltoztatása kifejezetten hosszú távú történet. A másik dolog, ami nagyon fontos, hogy fel kéne ismernünk: ahogy mi éljük az életünket, az baromira hat a gyerekekre. A metakommunikációnk ezerszer jobban hat rájuk, mint amit mondunk nekik. Abszolút leveszik a rezgéseinket. Például válásnál hiába nem mondjuk még el a gyereknek, hogy gond van, rosszban vagyunk, ők mégis pontosan tudják.

Amikor először láttam, ön éppen egy konferencián érvelt – nagyon szenvedélyesen. De most egy kávézóban ülünk, és még így is nagyon határozott és kemény a témával kapcsolatban.
Szerintem így érdemes csinálni. Itt tenni kell, és szerintem ez így hiteles. Hiszek benne, hogy lehet változtatni. Miközben meg hatalmas az ellenállás. És nemcsak az a borzasztó, hogy a szülők elfogadják a gyerekverést, hanem hogy a gyerekek maguk is. Éppen néhány hete jött ki egy jelentés, amely szerint a magyar gyerekek negyede azt gondolja: rendben van, ha megütik. Ahhoz, hogy az ember áttörje ezeket a falakat, sok energia kell.

Békés megyében született, és a konferencián említette, hogy arrafelé a kislányoknak jónak kellett lenni, a fiúkat meg néha elkalapálták. De gondolom, máshol is ez a sztenderd.
Gyerekként nagyon nehéz ezzel szembemenni. Még akkor is, ha az ember látja, hogy ez nem oké, nagyon nehéz a saját szüleivel konfrontálódni. Nehezen éltem meg, hogy a bátyámat a szüleim fizikai erőszakkal nevelték. Rendszeresen kapott a tesóm a fakanállal, és ezt nagyon rossz volt látni. És később, amikor az ember erről tanul, pontosan tudja majd, hogy ugyanaz az agyterület stimulálódik, ha látja az erőszakot, mint amikor elszenvedi. És a gyerek fejében az is összekapcsolódik, hogy bármikor előfordulhat ővele is.

Tehát miközben engem soha nem ütöttek meg a szüleim, mégis úgy nőttem fel, mintha engem is bántottak volna. És azt gondolom, hogy a testvérem életútja nagyon sokban vezethető vissza arra, ahogyan nevelték a szüleim. És az is bántott gyerekként, hogy nem tudom őt megvédeni. Egy gyereknek sem szabadna úgy felnőnie, hogy nem tartják tiszteletben a szülei. Hogy nem tekintik partnernek.

A szüleivel tudott ezekről beszélni később?
Anyukám már nem él, fiatal voltam, amikor meghalt. De tudom, hogy nagyon bántotta az, amibe a tesómmal belefutottak, és hogy tudatos döntés volt a részéről, hogy engem nem fognak megütni. De erről nem lehetett beszélni. Egy olyan hagyományos vidéki családban, ahol mindenkinek megvan a szerepe – tulajdonképpen meg van írva –, ott nagyon-nagyon nehéz ezt megcsinálni. A papám is nagyon szeret engem, jólesik neki, hogy azt látja, sikereim vannak. De ezekről a dolgokról beszélni – valahogy nem megengedett.

Mi a helyzet azzal, hogy a kislányoknak mindenképpen jónak és engedelmesnek kell lenniük?
Sokat lendítene rengeteg nő életminőségén, ha ezt el lehetne engedni. Hogy a lányoknak mindig jó kislányoknak kell lenniük, nem lehet nemet, viszont mindenre igent kell mondani. Minden helyzetbe bele kell menni, jó tanulónak, szorgalmasnak lenni, mindenkinek megfelelni. És aztán egy idő után rájönnek arra, hogy élnek egy életet, ami nem róluk szól. Amiben nincs helyük.

Azt mondta egyszer, hogy a leginkább felszabadító dolog az volt, amikor azt mondták önre, hogy “Szilvi, te nem vagy egy jó kislány”.

Ez egyébként így is van. Hogy az ember megengedhesse magának azt, hogy időről időre rosszalkodik. Vagy kudarcot vall. Ez nagyon felszabadító dolog, és ez sok esetben dilemma is, hogy mennyire engedi meg a szülő a gyerekének azt, hogy kudarcokba fusson. Amerikában néhány évvel ezelőtt volt egy hatalmas vita: egy kínai nő a New York Timesban egy hihetetlenül nagy sikerű publicisztikát tett közzé, ami arról szólt, hogy a nyugat-európai szülők túlféltik a gyerekeiket.

Például ha négyest hoznak haza, megdicsérik, hogy nagyon jó a négyes is, miközben valójában tudják, hogy a gyerek ötösre tudna teljesíteni. Hogy nem jelzik nekik vissza, ha túlsúlyosak. És hogy ez a túlféltés végül a gyerek kudarcához fog vezetni. Szemben a kínai szülőkkel, és itt elmesélt egy történetet: a saját gyereke, amikor nem tudott egy zongoradarabot eljátszani, addig nem mehetett pisilni, aludni és enni, amíg tökéletesen meg nem csinálta. Hogy háborús övezet lett a ház, de éjfél után két perccel a gyereknek végül csak sikerült. És hogy ez micsoda reveláció volt. Hogy ezt így kell. És azóta is mindenki csodájára jár, hogy a gyerek hogy tanul.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ezt így kell csinálni. Sőt. Viszont azon érdemes minden szülőnek elgondolkodni, hogy hol vannak a gyerek és hol a saját határai, és mik a szükségleteik. Mert igazából ez a kettő jelölheti csak ki, hogy mi a legjobb megoldás.

Mikor teszek jót?
Nehéz receptkönyvet összeállítani, hogy végy két kudarcot, keverd össze egy krízissel, adj hozzá egy támogatót, meg némi sikerélményt, és a végén ott lesz a kész gyerek a sütőben. Az viszont biztos, hogy a túlféltés nem tesz jót. Volt olyan ügyem, ami arról szólt, hogy a szülő sírva mondta: nem érti, miként történhetett meg, hogy a gyerekeit, egy testvérpárt, a szomszédban lakó nagybácsi éveken át használta szexuálisan. Egy háromévest és egy ötévest.

Kiderült, hogy soha nem beszéltek a szexualitásról a gyereknek, soha senki nem meztelenkedett a családban. Különböző neműek voltak a gyerekek, külön fürdették őket, nem volt ez téma – mégis hogy fordulhatott elő? És majd megszakadt a szívem, amikor azt kellett nekik mondanom, hogy éppen ezért fordulhatott elő, mert a gyerekeknek egy szavuk sem volt arra, hogy elmondják, hogy mi történik velük. Tehát az biztos, hogy ez a fajta burokképzés nem jó.

Alapvetően azonban a gyereket körbe kell párnázni. Nem attól tudja majd az élet nehézségeit jól venni, hogy azokkal már korán találkozik. Hanem attól, ha te éppen azt építed fel benne, ami védi őt ezekben a helyzetekben. Az önbecsülését, az önértékelését kell egyben tartani. Viszont a gyereknek szüksége van a saját életélményekre. Arra, hogy egy sportversenyen belefut abba, hogy nem ő az első. Vagy megtörténik az, hogy születik egy testvére, vagy a szülei éppen elválnak. Hogy vannak traumák. Persze senki nem kívánja ezt, de kellő segítséggel, a gyerek mögé állva azt lehet mondani: ez a te történeted, de én itt vagyok, számíthatsz rám. Bármikor szükséged van segítségre, itt vagyok. Együtt megoldjuk. Ha meg nem tudjuk, akkor kérünk segítséget.