Az elmúlt időben elég sok olyan esetről hallani, amikor kiderült, hogy az elkövető pszichiátriai kezelés alatt állt. Ez volt a Germanwings-katasztrófánál, de a tatai gyermekgyilkosságnál is.
És ez mit jelent?
Mi is éppen ezt szeretnénk tudni. Hogy ezt vajon csak mi érzékeljük így, vagy valóban megnövekedett-e azon esetek száma, amit pszichiátriai betegek követtek el?
Az utóbbi időben rengeteget foglalkoztunk azzal, hogy a médiában hogyan jelennek meg ezek a kriminális cselekmények. Tapasztaltuk, hogy sokszor megjelenik az, hogy “az illető pszichiátriai kezelés alatt állt”. Ezt megbélyegzőnek tartjuk. Egyrészt azért, mert semmit nem jelent: ha ön felkeres valamilyen problémával, kér egy vizitet, majd abban maradunk, hogy három alkalommal találkozunk, akkor az már pszichiátriai kezelésnek számít. Ettől ön nem lesz beteg, nem lesz veszélyes önmagára és másokra sem. Sajnos jelenleg, ha valakiről azt mondjuk, hogy “pszichiátriai beteg”, akkor stigmatizálunk. Így könnyen juthatunk arra a téves következtetésre, a pszichiátriai betegek veszélyesek a társadalomra. Helyesebb, ha egy kriminális cselekmény kapcsán arról beszélünk – ha beteg volt az elkövető, ha nem –, hogy miként tudtuk volna megelőzni az eseményt. Ha például egy beteg esetén arról beszélünk, hogyan ismerhető fel a veszélyeztető magatartás, mit kell ilyenkor tenni, akkor nem jelenik meg a stigma.
Jó, mondjuk, feltételezem, hogy ezeknél az eseteknél azért kicsivel többről lehetett szó…
A konkrét eseményekről nem tudok nyilatkozni, hiszen nem kezeltem a résztvevőt, ha kezeltem volna, a titoktartás kötelme miatt is csak a törvény szabta keretek közt tudnék. A Germanwings-tragédiánál lassan kiderült, hogy a férfi állítólag depressziótól szenvedett, amit tett, az kiterjesztett öngyilkosság volt. A depresszió betegségben komoly kockázatot jelent az öngyilkosság, a kiterjesztett öngyilkosság azonban nagyon ritka. A csepegtetett, magyarázat nélküli információkból az a hamis kép rajzolódik ki, hogy a depressziós beteg veszélyes a környezetére. Erről szó sincs. Itt egyedi eseteket kell látni, és bármennyire is sokkoló a tragédia, nem arról van szó, hogy a depressziós betegek tömeggyilkosok lennének. A hasonló esetek megelőzése pedig nem egészségügyi, hanem össztársadalmi felelősség.
Szóval az is egy teljesen mondvacsinált feltételezés, hogy az OPNI bezárása óta több a kezeletlen beteg?
Nem. De ma, ennyi év után már nem hivatkozhatunk az intézménybezárásra. De nézzük a Lipótot: az emberek fejében az a kép élt, hogy zárt ajtók mögött dühöngő őrültek rohangálnak, az intézmény feladata pedig az, hogy a betegeket ezért bezárva tartsuk. A megbélyegzés nemcsak rajtuk volt, hanem rajtunk, ott dolgozókon is. Sajnos a többségnek előítélete van a mássággal szemben, és ezen logika alapján a pszichiátriai betegség is ide tartozik. A stigma akadályozza, hogy a rászorulók eljussanak a szakemberekhez. Az OPNI egy hatalmas intézmény volt, sok száz ággyal, ahol területi és országos ellátást végeztek. Ami viszont nagyon fontos, a többi funkció. Országos oktatási, módszertani centrum volt, speciális diagnosztikai, kutatólaborokkal, felkészült szakemberekkel, speciális ambulanciákkal. Ez fájdalmas veszteség a rendszerben. Az épülethez csak érzelmileg kötődtünk, azonban az, hogy a bezárás után az ígért ellátást fejlesztő lépések elmaradtak, az már komoly hiba.
Akkor mégis gond van az ellátással?
Nem arról van szó, hogy azóta őrültek rohangálnának az utcán. A pszichiátriai ellátást, a pszichiátriaszakmát komoly veszteség érte. Érthetetlen volt a döntés. A Lipót fekvőbeteg-kapacitását szétosztották a kórházak között, az már más kérdés, hogy a pszichiátriai ellátásra fordították-e a pluszkapacitást. Valójában a betegek egy kisebb része kiesett a rendszerből. Egy kis hányaduknak nem volt választása, valószínűleg vagy az utcára, vagy börtönbe kerültek, esetleg hajléktalanként meghaltak. De erről nincs pontos statisztika. A probléma sokkal összetettebb. Mi annak idején küzdöttünk ez ellen, de egy idő után beláttuk, tehetetlenek vagyunk. Akkor azt mondtuk, nézzünk előre. Rendben van: nincs OPNI, de elengedhetetlenül szükséges a teljesítőképesség határán lévő ambuláns ellátás fejlesztése, finanszírozásának a rendezése. Ez mind a mai napig nem történt meg. Sokkal több ellátóhelyre, szakemberre, biztonságos finanszírozásra lenne szükség. Ehelyett csökkentették a pszichiátriai gondozók finanszírozását majdnem ötven százalékkal, elkezdődött az elkeseredett szakemberek kivándorlása…
Igen, ezt sokat hallottuk. Önnek mint pszichiáternek mit mondanak akkor mégis ezek az a tragikus esetek? Vagy megállunk ott, hogy egyediek, és nem kell semmilyen konzekvenciát levonni?
Nem, dehogy. Minden tragédia sokkoló, minden ilyen eset után elgondolkodunk. Sajnos az ilyen tragédiák hívják fel a figyelmet hiányosságokra. Mit lehetett volna tenni? Történt-e szakmai hiba, az egészségügyi ellátórendszerben történt-e mulasztás, megfelelő-e a jogszabályi környezet, amelyben dolgozunk, hozzáférhető-e az ellátás mindenki számára? Hogyan tudnánk megelőzni a stigmatizációt? Ha például a Germanwings-katasztrófa kapcsán arról beszélünk, hogyan ismerhető fel a depresszió, mik a jelei az öngyilkossági késztetésnek, illetve ha ilyet észlelünk, mit kell tennünk, már előbbre léptünk az úton. Hogy megelőzzük a hasonló tragédiát, hogy a rászorulókat ne kirekesszük a közösségből, hanem mint más betegségnél, a szakemberhez fordulást segítsük.
Ha valaki mégis szakemberhez fordul, és a pszichiáter érzékeli, hogy az illető önmagára vagy a társadalomra veszélyes lehet, akkor mit tud tenni? Egy öngyilkossággal való fenyegetőzésnél például…
Látja, a kérdésben is észrevétlenül megjelenik a stigma. A pszichiátriai betegek nem veszélyesek a társadalomra, egy kis hányaduknál észlelhető, ahogy mi meghatározzuk, közvetlen veszélyeztető magatartás, ami időleges állapot, megfelelő kezelés hatására megszűnik, folyamatos gondozás esetén megelőzhető. …ez is egy érdekes szófordulat: “öngyilkossággal fenyegetőzik”. A beteg ilyenkor nem fenyegetőzik, hanem segítségért kiált, öngyilkossági veszélyben van. Az egy súlyos állapot. Amikor a köznyelvben azt mondjuk, hogy “fel akarta magára hívni a figyelmet”, az miről is szól? Hogy bajban van. Ki vágná fel az ereit, ki venne be gyógyszert különben? Ilyenkor a környezet gyakran egyedül hagyja a beteg embert, hárítja a felelősséget. Aki ilyen dolgokat tesz, az bajban van, veszélyben van. Szakemberhez kell jutni, keresni kell a háttérben például a depressziót.
Értem. És mit tud tenni a pszichiáter, ha érzékeli, hogy a páciense bajban van?
Sokat, de nem mindent. Vegyük például a depressziót. A depresszió egy betegség, ami nem egyenlő a rossz hangulattal. Ha pénteken összevesztem a párommal, és emiatt rossz volt a hangulatom a hétvégén, “depis” voltam, az nem a depresszió betegség. A depresszió komoly, biológia háttérrel bíró betegség, amelynek pszichés és szociális következményei is vannak. Az illető nem tehet róla, és az esetek nagy részében nem traumatikus események váltják ki. Traumatikus élmény hatására nem lesz minden ember depressziós. A gyógyításban orvosi beavatkozást igényel. Ha eljut a szakemberhez, akkor már szerencsénk van, mert védőhálót tudunk köré vonni, és elindulhat a gyógyulás útján. Komoly az öngyilkosság kockázata. Mikor kimegy tőlünk a beteg, akkor is aggódunk. Sok esetben megjósolható az öngyilkosság veszélye. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem alakul ki olyan beszűkült állapot, amikor mégis megtörténik.
Ezek az esetek egy pszichiáternek mit üzennek mégis?
Küzdünk az ambuláns ellátás fejlesztéséért, a modern pszichiátriai ellátásban elengedhetetlen közösségi ellátóhelyek megszervezéséért. A depresszióban például, ha időben felismerjük és elkezdjük a terápiát, akkor 60-70 százalékkal csökkenthető az öngyilkosságok száma, ha a környezeti védőháló is ott van, akkor még többel. Számunkra minden eset a megelőzés fontosságára hívja fel a figyelmet. A depressziónál nagy baj, hogy sokszor még az egészségügyi személyzet sem ismeri fel. Ezért is fontos a képzések, azon belül is különösen a háziorvosok képzésének a szervezése. Legtöbbször ők az első lépcsőfok az ellátásában. Össztársadalmi problémáról van szó, nagyon fontos az ismeretterjesztés, és még sorolhatnám a feladatokat.
Hogyan tovább?
Ismerjük, tudjuk a feladatokat, az ellátórendszer fejlesztését egyedül nem tudjuk megoldani. A hangunkat természetesen hallatjuk. Margaret Chan, a WHO vezetője két évvel ezelőtt találkozott Orbán Viktorral, aki hangsúlyozta: a kormány prioritása a lakosság mentális egészségének javítása. 2014 tavaszán WHO-s szakembergárda érkezett Magyarországra, akik a kormányzat, a finanszírozó, illetve a pszichiátriaszakma képviselőivel átvilágították a pszichiátriai ellátórendszert. Az összefoglaló jelentésben 42 pontban foglalták össze a teendőket, a fejlesztés szükséges irányait. Az összefoglaló sorsáról azóta sem tudunk semmit, pedig fontos lenne, hogy például az egészségügyi szerkezetátalakításkor figyelembe vegyék ezt.
A kötelező gyógykezelés jogi szabályozása hiányos, nincsen itthon egy magas biztonságú intézmény, ami mindenhol a világban létezik. Az osztályok az ilyen súlyos betegek fogadására nincsenek és nem is lehetnek felkészülve, speciálisan képzett személyzetre és feltételekre van szükség. Ha az illető nem szenved pszichiátriai betegségtől, és/vagy nem mutat közvetlen veszélyeztető magatartást, akkor nemcsak hogy nem tartható akarata ellenére pszichiátriai osztályon, ha ő nem egyezik bele a kezelésbe, de azonnal el kell engedni. Törvényi hiányosság, hogy ambulánsan nem tehető kötelezővé a gyógykezelés, elmarad a terápia, újra veszélyeztető állapotba kerülhet a beteg.