Ismerős a jelenet: a félénk gyalogos félszegen imbolyog a járda szélén, méregeti a zebrát, és közben a túlélési esélyeit latolgatja. Érkeznek az autók, megannyi fémszörnyeteg, dübörögve lesi a zsákmányát, a puhatestűt. Végre valaki lassít, a gyalogos pedig alázatos intéssel köszöni meg, hogy átfáradhat az úton.
Ezzel csak egy gond van: hogy nincs rá szükség. Azok a fura fehér csíkok ugyanis azért kerültek az útra, hogy a gyalogos átkelhessen rajta, ilyenkor az autósnak pedig akkor is kötelessége megállni, ha épp nincs kedve hozzá.
A közhelyszótár vonatkozó bejegyzése úgy szól: “akkor van elsőbbséged, ha megadják“. Dicséretes elővigyázatosság, de pont ennek a hozzáállásnak az eredménye, hogy Magyarországon a gyalogosok többsége úgy integet az autósoknak, hogy Erzsébet királynő is megirigyelné a Buckingham-palota erkélyén állva.
“De ez csak sima emberi gesztus!”
Ez volt az egyik első reakció, amikor felvetettem, hogy leírnám a gondolataimat a témáról. Nem, ez nem udvariasság, mivel az autós nem előzékenységből engedi át a gyalogost, hanem mert ezt írja elő a KRESZ! Más nézőpontból megközelítve ugyanezt a kérdést: meg szoktad köszönni, ha mondjuk egy darukezelő nem dobja rád a rakományát? Megtehetné, elvégre az áldozathibáztatás egyik állandó mantrája szerint: minek mentél oda?!? De nem teszi, mert börtönbe kerülne ezért.
Ugyanígy, az autósok is börtönbe kerülnek, ha nem adják meg a kötelezően járó elsőbbséget a zebrán átkelő gyalogosoknak. Mármint ezért persze még nem, de ha elgázolnak valakit a zebrán, ott nincs mentség. Egyébként se nagyon, de a zebra tényleg azért van, hogy a gyalogosokat védje. Éppen ezért, nem udvariasság az autósok részéről, ha megállnak, hanem éppen olyan kötelezettség, mint ahogy a Váci út és a Dózsa György út kereszteződésén sem hajtanak át, ha pirosat mutat a lámpa. Nem azért, mert van kedvük megállni, hanem mert nem szeretnék, ha az anyósülésre beülne a 79-es troli lökhárítója, az autójuk csomagtartóját pedig a balról érkező taxis vinné magával szuvenírként.
Ugyanígy, a zebrához közelítő autós sem szeretne a szélvédőjéről emberi maradványokat takarítani. Persze, félelmetes látvány másfél tonna fém, ahogy jó esetben csak 50 km/óra sebességgel közelít, de van egy jó hírem: van minden autóban egy okos kis pedál, amit úgy hívnak: fék. Ennek segítségével tud a sofőr megállni, ha gyalogost, falat, traffipaxot lát. Egy picit gyakorolni kell az önbizalommal teli átkelést a zebrán, de nem fog sok időbe telni, és menni fog.
“Én azt köszönöm meg, hogy megáll, és ezzel oktatja a többi autóst!”
Ez is egy megközelítés, de sajnos nem így működik a világ. Ha így működne, már rég megszűnt volna ez a szomorú jelenség. Ehelyett mi történik? A kedves gyalogos hálásan megköszöni az autósnak, hogy élni hagyta, ráadásul jó példát mutat a többi önjelölt Mad Maxnek, akik így arra kényszerülnek, hogy megzabolázzák acélszörnyetegeiket, és ne lakmározzanak kedvükre a járókelők félénk kis csordáiból. A helyzet kontraproduktivitását az alábbi kis tanmesével szemléltetném.
Mit észlel mindebből az az autós, akinek amúgy a népnevelés szólna? Nevezzük ezt az egységsugarú autóst most Jánosnak, a vállalkozónak. János a vállalkozó, sikeres ember, németből hoz be használt, közép-felsőkategóriás verdákat, amiket itthon szép haszonnal értékesít. János, a vállalkozó türelmetlen ember, mert az idő pénz, pörögni kell, meg egyébként is, még el kell menni Sanyihoz az utánfutóért, mert az a kurva jet-ski nem fog magától elmászni a luppai bányatóhoz. János a vállalkozó, felső kategóriás, matt feketére fényezett luxusautójával tépi fel az aszfaltot, kilencvennel száguld az ötvenes táblánál, a féket és a dudát meg már egyébként is összedrótozta, hogy a sok csíra tisztában legyen vele, hogy ki a góré.
János, a vállalkozó izmos homlokán összeráncolódik a mauritiusi napfény által egyenletesre barnított, tarkóig érő bőr. A távolban egy féklámpa piros fénye villan. János a vastag bőrkötéses Platón-összesre gondol, amivel kitámasztotta a tetőterasz ajtaját a Marina-parti lakásában, majd ennek szellemében teszi fel a kérdést: “MIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII?!?!?”. Ez szabatos fordításban körülbelül annyit tesz: “hogy merészel feltartani ez a gyökér autós itt előttem?”
Kelletlenül leveszi a lábát a gázpedálról, a négyszáz lóerő (vényolc, kompresszor, biturbó) elhalkul, a luxustank is megáll. János a vállalkozó észreveszi, ahogy egy gyalogos, félénken átiparkodik a zebrán, közben hálás biccentéssel és egy intéssel köszöni meg az első autó sofőrjének, hogy megállt.
János, a vállalkozó megenyhül. Elvégre ő is ember, érző lélek (a Titan Hercules edzőteremben is sokszor szokta érezni a lábszagot, meg a recepciós Katika parfümjét). Ilyenkor arra gondol: “na jól van, ez a kis csíra tudja hol a helye!”. János a vállalkozó egyébként az az ember, akinek erről határozott elképzelései vannak, ha például nőnemű a gyalogos, akkor az ő helye nyilván a konyhában van, ahová feltehetőleg most igyekszik. Ezért János, a vállalkozó megértő, ő is ki lenne akadva, ha nem lenne az asztalon a vacsora, mire hazaér. Erről persze eszébe jut Sanyi, az utánfutó, meg a jet-ski, úgyhogy azért biztos, ami biztos alapon nyom egy kövéret a dudára, hogy az előtte álló autóst lendületes indulásra késztesse.
“Mi vagy te, vasárnapi vezető b**meg, rá kell tolni a nokedlit a flaszterra, haljál meg!” – ez egy egészen konkrét utcai gyűjtés, János, a vállalkozó egyik haverja ordította ki egy füstüveges terepjáróból, amikor 0,75 Mach környéki sebességgel kielőzte az amúgy szabályosan közlekedő suzukist. Valami ilyesmi jár az ő fejében is, amikor a félénk kis gyalogos eléri a zebra túloldalát. János, a vállalkozó a következő zebráig természetesen megelőzi az előtte haladó autóst (eközben egy biciklist praktikus okokból felszúr a szalagkorlátra, de közben még arra is van ideje, hogy segítőkészen ellenőriztesse két szembejövő autós kollégával a féket, az úgynevezett satufék-módszerrel).
János, a vállalkozó odaér a következő zebrához, ahol meglátja a járda széléhez érkező gyalogost és a következő gondolatmenet villan végig mélybasszussal, kokainnal és proteinshake-kel megerősített agytekervényein: “az előző zebránál ott volt az az életképtelen kretén, aki átengedte a gyalogost, jó, hogy a kis csíra legalább megköszönte, de hát most én értem ide előbb, majd megvárja, míg elmegyek, ha kedves az élete.”
János, a vállalkozó ezek után visszavált kettesbe, hogy a V8-as motorhangtól rezgő ablaktáblák hangjával járuljon hozzá az urbánus szimfóniához, majd áthajt a zebrán. Színes-tükrös dizájn-napszemüvege mögül, a szeme sarkából még látja, hogy a gyalogos egy tétova lépés után Csollány Szilvesztert megszégyenítő hátraszaltóval menekül vissza a helyére, a konyhába járdára. Elégedett mosollyal nyugtázza, hogy ma is hozzájárult egy másik ember kondijának javításához, majd feltekeri a hangcuccon a Pitbullt, és elhajt a naplementébe, a Hajógyári-sziget irányába.
Sajnos, a mai világban nemcsak a jánosok jutnak hasonló következtetésre a köszöngető gyalogosok láttán. Vagyis az udvariasnak gondolt gesztussal csak a meglévő – szomorú – status quo-t segítjük bebetonozódni, ezért – gyakorló autósként – arra szólítok fel mindenkit, hogy gyalogosként éljen törvény adta jogával, és büszkén, előre szegett tekintettel használja a zebrát. Persze előtte azért nézzen körül, de ha a távolban autót lát, induljon el nyugodtan. Meg fognak állni. Meg kell hogy álljanak.
Mielőtt valaki leoltana, hogy én autósként ne ugassak bele, elmondom, hogy én így teszek, amikor gyalogosan közlekedek a városban. Eddig még egyszer sem éreztem magam nettó életveszélyben, de még csak édesanyámat sem emlegette egyetlen autós sem, akinek le kellett miattam lassítania a zebránál. Ugyanis a piros lámpának sem szoktak beszólni, elfogadják a létezését. Szoktassuk rá őket a gyalogosok elfogadására is!
További cikkek a közlekedésről az NLCafén:
- A 10 legnagyobb autós bunkóság
- 5 kérés a száguldó magyar mentőstől – így segíthetnek az autósok
- Ezt üzenem a majdnem bringásgyilkos autósnak