“Amikor meglátták a sebeimet, megsimogattak. Akkor múlt el az én szégyenem”

Varró Gabriella | 2015. Július 28.
35 éves, három gyermeket nevel – egyedül. 9 éves volt, amikor anyja bevitte egy intézetbe a bátyjával együtt és otthagyta őket. Nem sokkal később apja börtönbe került, anyja meghalt. Hogy lehet lábra állni ilyen kőkemény gyerekkori traumák után? Bemutatjuk Heni történetét a NLCafé és az SOS Gyermekfalvak sorozatában.

Miért kerültél be?

Mindkét szülőm súlyos alkoholista volt, sokat veszekedtek, édesapám agresszív volt. Nem jutott pénz tanszerre, ruhára is alig. A nagynéném intézte el, hogy elkerüljünk a családból, de ő nem tudott magához venni, súlyos beteg volt, a nagymamám pedig csak engem szeretett volna, a bátyámat nem, de a kora miatt ezt sem lehetett. Először Debrecenbe kerültünk intézetbe, onnan Hajdúnánásra, később a kecskeméti SOS gyermekfaluba.

Mire emlékszel az első napról?

A szüleink mondták, hogy nemsokára intézetbe fogunk menni. Édesanyám meg a nagynéném kísért be minket. Ott maradtam a rácsok mögött, és nagyon sírtam. Akkor tudatosult bennem, hogy nekem ott kell maradnom, anyu nélkül. Levetkőztettek, lemostak, lekentek tetűirtóval, adtak új ruhát, és bementünk a közösségbe. Ott farkastörvények uralkodtak. 

Nekem szerencsém volt. Egy nagyobb gyerek kiválasztott engem, és azt mondta, hogy senki nem bánthat, így megvolt a védelmem. Három hónapig maradtunk ott. Nem emlékszem, hogy kitettük volna a lábunkat az ajtón. Csak az emeletes ágyakra, a rácsos ajtókra, fiúk-lányok külön… Az osztályteremben találkozhattunk egyedül. Nem emlékszem, hogy egyszer is játszottunk volna az udvaron.

Látogattak a szüleid?

Az intézetbe talán két-háromszor jöttek el hozzánk. Később is ígérték, hogy meglátogatnak, de nem jöttek. Egyszer nagy nehezen anyukámék kikönyörögték, hogy hétvégére engedjenek haza. A tesóm éppen nyaralni volt, így csak én mentem. Nagyon örültem, de amikor elkezdődött az ivászat és a veszekedés, visszaszöktem az intézetbe. Többet nem kérték, hogy hazavihessenek.

Három helyen laktál. Mindvégig a testvéreddel lehettél?

A nyolcvanas–kilencvenes évek nem arról volt híres, hogy a testvérek együtt maradhattak, de az én rokonaim kérték, hogy a bátyámmal együtt helyezzenek el minket Hajdúnánáson, hogy tudják velünk tartani a kapcsolatot. Az SOS-ben a nevelőszülőm először csak engem hozott volna el, de megsajnálta a bátyámat, aki speciális iskolába járt, mert megállt a fejlődésben 13 évesen. Végül azt mondta, jöjjön ő is. Van még egy húgom, ő a debreceni csecsemőotthonba került. A csecsemőotthon ott volt az intézet mellett. Többször kértük, hadd menjünk el meglátogatni, de nem engedték. Aztán azt mondták, hogy titkosan örökbe adták, nem mondhatják meg, hol van. Amikor 19 évesen összeismerkedtem egy magánnyomozóval, megkértem, hogy keresse meg, és kiderült, hogy nem is adták örökbe, sőt pár kilométerre lakott tőlem. Akkor nem akartam bolygatni a kis életét, gondoltam majd néha meglesem. Aztán egyszer csöngött a telefonom, és a nevelőszülője keresett. Belenéztek az aktájába, és így találtak rám. Most nálam lakik a kisfiával.

A szüleid élete hogy alakult?

1992-ben meghalt édesanyám, édesapám pedig börtönbe került. Nem tartottam vele a kapcsolatot. Öt évet kapott, de hamarabb kiengedték jó magaviseletért. Később ő is meghalt.

Mit követett el?

Elvágta anyukám egy ütőerét, aki ebbe belehalt. Ezért került börtönbe. Nem gyilkosságnak vették, mert édesanyám is ittas volt. Állítólag megvágta, lefeküdt aludni, és anyukám reggelre elvérzett. Gondolom az alkohol miatt nem ébredt fel. Épp táborban nyaraltunk, akkor nem is mondták el nekünk, hogy ne rontsák el a nyaralásunkat. A temetésre sem mentünk el, de ez jobb is így.

Haragudtál édesapádra?

Amikor bekerült a börtönbe, próbált levelezni velem, de visszaírtam neki, hogy nem szeretném tartani a kapcsolatot. Tizenkét éves voltam.

Amikor apám kiszabadult, a húgomat egyszer elvittem hozzá. Megálltam a sarkon, amikor megláttam a házunkat, és vettem egy nagy levegőt. Arra gondoltam, hogy a húgomnak ez mennyire fontos, hogy egyszer az életben lássa az apját, ha már az édesanyját, akire mindig várt, hogy jöjjön, nem ismerhette meg. Elmondtam az apámnak az érzéseimet, oda tudtam állni és a szemébe mondani, és így le tudtam zárni a dolgokat. Megkérdeztem, miért csinálta ezt. Azt mondta, “nem akartam, hidd el, kislányom, ha látom, hogy baj van, akkor segítek”. Ennyit mondott. Ez az egy találkozásunk volt.

Édesanyáddal milyen volt a viszonyod?

Nagyon kötődtem hozzá, nagyon jó ember volt. Ha tudtam volna, hogy ilyen korán meghal, sajnáltam volna azt az időt, amit nem vele töltöttem. Úgy terveztem, hogy majd ha 18 éves leszek, megyek dolgozni és küldöm haza neki a pénzt.

Mennyire pótolta a nevelőszülő az édesanyádat?

Jó viszonyban voltam a nevelőszülőmmel. Már kamaszodtam, így a kis apró-cseprő vitáink megvoltak, például hogy miért megyek diszkóból dolgozni. A nevelőszülőmnek is nehéz lehetett velünk. Jó nevelőszülő volt, tisztán tartott bennünket, sokat foglalkozott velünk. Nekem nem is kellett ennél több. Sosem tudtam volna anyukámként elfogadni, mert tudtam, hogy nekem van igazi anyám. Ezzel mindenki tisztában volt. Sokszor elhangzott az a mondat, minden házban szerintem, hogy nem vagy az anyám. De a nevelőszülőm erősítette mindig bennünk, hogy mi az igazi család, honnan jöttünk.

Mi segített neked túljutni ezen a nehéz történeten?

A gyerekek az intézetben. Mind hasonló sorsúak voltunk.

Amikor bekerültem, le volt forrázva a lábam, mert háromévesen beleléptem a forró tejbe. Mindig zokniban voltam, mert szégyelltem a sérülésemet. Kint homokoztunk az intézetis gyerekekkel, és kérdezték, hogy miért nem veszem le a zoknimat. Kérték, hogy tegyem meg, mert szeretnék megnézni. Amikor levettem, megsimogatták a sebhelyeimet. Onnantól kezdve elmúlt az én szégyenem. Hozzám mertek érni.

Ahhoz képest, hogy elsős koromban pityegős voltam és mindenen megsértődtem, mostanra megkeményedtem, sírni is alig tudok.

Kikerültél 18 évesen az SOS-ből. Hogy alakult a saját életed?

Volt egy SOS-tesóm, akivel elterveztük, hogy összeköltözünk, de terhes lett és hazament, én meg egyedül maradtam az albérletben. Közben tanulni is akartam. Nappalin két év alatt leérettségiztem, mellette vendéglátóztam. Támogatott az SOS falu, de az albérlet meg minden igényem nem fért bele. Megmásztam a szamárlétrát: először élelmiszer- és vegyiáru-kereskedőnek tanultam, utána pénzügyi asszisztens lettem, leérettségiztem, és elvégeztem a tanárképző főiskolát. 20 évesen ismerkedtem össze a párommal, lett egy kis házunk, és 28 évesen megszületett az első kislányom.

Három gyerekünk van: 4, 6 és 8 évesek. Már nem élünk együtt, de jó a viszonyunk. Most pincérként dolgozom, mert nincs meg a nyelvvizsgám. Jöttek a gyerekek és ez így elhalasztódott, de szeptemberben megpróbálom. Ha kidobnak az ajtón, én beugrok az ablakon.

Több hasonló történetet is olvashattok a gyermekvédelemről az SOS Gyermekfalvak által működtetett a Gyereksorsok blogon.

További cikkek a témában:

“Úgy játszott a babákkal, hogy az asztalba verte a fejüket” – bántalmazott gyerekek nevelőszülőknél
“Végigcsináltuk az örökbe adást, de közben belehaltunk” – egy nevelőanya hétköznapjai
“Előtte egyet se neveltem, és rögtön kaptam hatot, hát normális vagyok én?”
“Tartottam egy vállat, ahol kisírhatják magukat”

Exit mobile version