“Édesanyám akarom látni, mielőtt meghalok!”
“A férjem az interneten olvasott arról, hogy indul egy történelmi vonat, hogy bejárja a száz évvel ezelőtti világháborús harcok helyszíneit – mondja Dr. Somodi Edit. – A párom már régóta emlegette, hogy el kellene mennünk az Isonzó völgyébe, ha másnak a családból nem is sikerül. Székelyföldről származunk, a férjem nagybátyját, Lajost, Etédről vitték el harcolni. A 61-esekkel, a Temesváriakkal Doberdóba került. A testvérét, Andrást a 82-esekhez sorozták be, ő Galíciában harcolt, soha nem került haza. Úgy éreztük, tartozunk annyival, hogy elutazunk ide. A vonatról felhívtuk a rokonokat, akkor mondtuk el, hová tartunk. Kérdeztük, maradt-e fenn esetleg fotó Lajosról. Azt mondták van, elküldik. Négy óra múlva megláttuk a tableten az arcát. Mindaddig, amíg nem jártam a helyszíneket, olyan volt, mint egy mese, amit a családban hallottam. A lövészárkokat járva értettem meg, mit élhettek át a katonák.
|
A doberdói csata az első világháború egyik legvéresebb csatája volt, amelyet 1916 augusztusában vívott meg az olasz haderő az osztrák-magyar hadsereg főként magyar és szlovén nemzetiségű egységével. A csata, amely a hatodik isonzói összecsapások része volt, a Karszt-fennsík legnyugatibb szélén lévő Doberdó-fennsíkon zajlott. Az olaszok, miután meghódították a Monfalcone és a Ronchi körüli síkvidéket, megpróbáltak áthatolni a fennsíkon, hogy megszerezzék a Trieszt és Gorizia közötti főút ellenőrzését. Súlyos küzdelmek és hatalmas áldozatok árán sikerült elérni céljukat. Az osztrák-magyar erők visszavonultak, Gorizia az olaszok kezére került, de Triesztet nem sikerült elérniük. Az itt elhunyt magyar katonák száma meghaladhatja a 100 000 főt, a sebesülteké pedig a félmilliót is elérheti. |
Isonzó vagy Soca völgye a Kobaridi emlékhelyről tekintve
Volt, ahol alig húsz méterre néztek farkas szemet az olaszokkal. Napokig ültek mozdulatlanul, a félelemben és a bizonytalanságban. Ivóvíz alig volt, ez egy sziklás, kietlen terület, nincsenek árnyékot adó fák, menedéket nyújtó bokrok. Ha a Schwarzlose (korabeli géppuska) felforrósodott, lepisilték, így hűtötték! Kincs volt a víz – amit sokáig szamárháton hordtak fel a völgyből.
Egy éjjel a csendben az olaszok énekelni kezdték az O sole miót. A magyarok megtapsolták őket. Aztán válaszoltak, a Csak egy kislány van a világon szólt az ajkakról. Ennyi volt a barátkozás. Másnap meg kellett ölni a másikat.
Azóta többször meghallgatom a Youtube-on, mert nem tudom elengedni, amit ott átéltem. Már nem sóhajtozom, hogy melegem van, rekkenő a hőség. Ott még a halálfélelemmel is meg kellett birkózni, nem csak a negyven fokkal. S hogy mi Lajos története? Doberdónál sebesült meg, 21 évesen. Bevitték a kórházba, ahol őrjöngött a fájdalomtól, és egyre az édesanyját szólította. Nem tudni hogy, de értesítették a Székelyföldön maradt anyját. Azonnal útra kelt. El nem tudom gondolni, egyedül, ez az egyszerű asszony, aki a faluból soha ki nem tette a lábát, hogy tudott több száz kilométert megtenni és eljutni a fiához. Vitte az anyai szíve, annak semmi sem lehet akadály. Nem maradhatott sokáig, és mire hazaért, megjött a hivatalos értesítés, hogy a fia meghalt. Ma sem tudjuk, hová temették. Nincs hová kimenni hozzá a temetőbe. Nekünk ide kellett eljönni. Itt nyugszik valahol.”
“A földi pokol maga volt ez a hely. Éveken keresztül”
“Egy éve érettségiztem, de az első világháború kapcsán egy-két mondat jutott csak a doberdói csatára. Akkor már tudtam, hogy az üknagyapám is ott harcolt, erről néha szó esett a családban – magyarázza Petra, miért is vállalkozott szüleivel az útra, ráadásul már másodszor. – Az, hogy akárcsak régen, vonattal tesszük meg az utat, hogy a vonaton történészek mesélnek arról, mi is történt ott, különlegessé tette ezt a néhány napot. Biológia szakosként tanulok tovább, de érdekel a történelem. Azt, hogy mi történt a múltunkban, itt értettem meg. Nagyon megviselt a hely szelleme, hogy a fűben még ott van a sok repeszdarab, hogy a sziklákban a bevájt búvóhelyek, amiket évekig faragtak, mégsem volt igazi menedék. A kutatók még üres konzervdobozokat is találtak. A legjobban a fotók viseltek meg, a szenvedés, a sebesültek arcán a fájdalom – a helyi múzeumokban található emlékek.”
Négy történelmi helyszín és csatamező, amely fogalom a magyar történelemben. Muhi, Mohács, Doberdo és a Don-kanyar. Doberdónál épp száz évvel ezelőtt zajlottak az események. Zarándokvonat indult a helyszínre júliusban, majd ötszáz fővel. Az utasok többsége olyan család volt, amelynek szerettei itt harcoltak, itt haltak meg. Keveset tudtak arról, mi is történt itt, a saját szemükkel akarták látni.
“Régóta foglalkozom a 20. század első felével, de neveléstörténeti szempontból – kapcsolódik a beszélgetésbe Petra édesanyja, Pusztafalvi Henriett.
Akkoriban a középiskolák jellemzően fiúgimnáziumok voltak, és minden év végén kiadták az adott intézmény Értesítő Füzeteit, ahol az eredményeket, haláleseteket is megírták. Megdöbbentett, amikor azt láttam, hogy 1916-ban egy egész fiúosztály tűnik el a naplókból, 1917-ben pedig már szinte nincs nyoma a 7. és 8. osztálynak.
A 16-18 évesek is kikerültek a frontra. Keveset tudtunk róluk, milyen életük volt, és ma a magyar hadtörténészek azok, akik vigyázzák az emléküket. A dédnagyapámat hasba lőtték, de túlélte. Anyaként végignézni a tájon csak összeszorult szívvel lehet. Az egyik múzeumban láttam egy húszperces dokumentumfilmet, alig bírtam felállni, amikor vége lett. Villanásnyi képek, egy-egy kocka, egy-egy sors. Élet és halál, halál, halál – a földi pokol maga volt ez a hely. Éveken keresztül.”
Emlékkő a harcban elesett olasz és magyar katonák emlékezetére Doberdónál Monte San Michele
|
“Doberdó! Furcsa szó. Dobok peregnek és valami dübörgésszerű komorság. […] A Doberdó név számunkra nemcsak a falut jelentette, hanem a körülötte elterülő lapos, tíz-tizenöt kilométeres hosszúságú, dél felé nyúló fennsíkot is. Ez a gyér növényzetű sziklás vidék volt az olasz front isonzói szakaszának egyik legtöbbet vértől áztatott területe. A Doberdó szónak visszhangja a magyar fülben: dob… doboló… Talán e véletlen folytán kapták föl éppen ennek a falunak a nevét, hiszen nemcsak Doberdó község alatt folyt a vér. […] De az egész frontszakaszt Doberdó névre keresztelte a magyar katonaság, mert ez a doboló szóra emlékeztető név felidézte képzeletében a szüntelen pergőtüzet, a vérfergeteget. Doberdónak már tizenöt végén is elég gyászos híre volt a hadseregben, de tizenhat elején ez az elnevezés egyértelmű volt a halálmezővel.” (Zalka Máté) |
A halál itala a dupla rum
“A családunkból hárman is harcoltak az Isonzónál – meséli Dr. Király János. – Édesapám hat ujjal született. Kezén, lábán öt helyett mindenhol hat volt. Az elemi iskolában, amikor a tanító felszólította, hogy mondja meg, hány ujja van, azt mondta 24. Újra megkérdezték, megint mondta: 24! Akkor a tanító odament és lekevert neki egy hatalmas pofont. Sírva mondta, igazat beszél, nézzék meg… Aztán a kezéről leoperáltatta, hogy ne tartsák csudabogárnak, de a lábán ott maradt, nem volt olyan cipő, bakancs, ami ne nyomta volna. Mondhatnám azt is, hogy jel volt a testén, mert ahogy megmenekült, ahányszor megmenekült, az több volt, mint szerencse. Anyám bátyja sosem tért haza, ott halt meg a doberdói fennsíkon. Behívták harcolni az apámat és a bátyját is. Édesapám bérelt földeken gazdálkodott Lőrinciben, egy heves megyei településen, 19 évesen vitték el katonának, 1915-ben. A 60-as egri gyalogezredbe került. Arról még mesélt, hogyan képezték ki őket, sőt, amikor hetvenéves lett, kérte, hogy vigyem el Egerbe, Szilvásváradra, ahol ezt megtörtént. Arról viszont alig, hogy mi történt vele a doberdói fennsíkon. El akarta felejteni. Se egy levelezőlap, se egy fénykép nem maradt erről az időszakról. Pedig neki szerencséje volt, élve került ki a mészárszékből. Comblövést kapott, ami nem ért csontot, Königsteinbe szállították, majd a fővárosba. Amikor a kórházat elhagyta, rövid időre szabadságolták. Mindannyian tudtuk, hogy honnan a forradás a lábán, de ő igyekezett mindezt elfelejteni. Ahogy a három évvel idősebb bátyja is, aki maradandó térdsérülést szenvedett egy golyótól. Ők azon szerencsések voltak, akik túlélték, pedig azon a fronton voltak egységek, amelyeknél száz emberből alig tizenhatnak, ha sikerült.
Redipúglia Osszárium, a legnagyobb első világháborús emlékhely és temető
Apám két dolgot mondott el mindig borzongva: ha dupla rumot kaptak reggel, az azt jelentette, hogy közelharc lesz. A háborút pedig summásan csak úgy jellemezte: kapsz egy töltött fegyvert, szuronnyal. Parancsba adják, hogy harcolj. Jön veled szemben egy másik ember, akit soha nem láttál még, de ha nem te, akkor ő. Valakinek ölni kell.
Apám egyébként nem sokáig örülhetett, hogy megmenekült, a néhány napos eltávozás után az orosz frontra került, ahonnan hosszú hadifogság után 1919-ben tért haza. 22-ben vette feleségül édesanyámat. Mindig szerettem volna látni, hol járt, mi ez a titok, borzalom, amit rejteget – ezért idén vállalkoztam az útra, mint kiderült, a legidősebb utasként, 88 évesen. Hogyan hatott rám? Koromnál fogva négyfajta gyógyszert szedek, de első nap, amikor pont az ő általa védett területet jártuk be, még erről is megfeledkeztem. Döbbenetes volt ezen a száz évvel ezelőtti csatamezőn járni.”
Olvass még világháborús történeteket az NLCafén:
- Gyermekháború: rajzok az első világháború idejéből
- Kanárinők: sárgává váltak és sárga babákat szültek az első világháború alatt
- 15 kemény nő a II. világháborúból, akikről nem tanultál történelemórán
- Háborús kutyák: ők voltak az első világháború négylábú hősei