“Akkora pofont adott, azt hittem, hogy leszakad a fejem”

B.Sz. | 2016. December 12.
"Úgy éreztem, megfogtam az isten lábát, megtaláltam életem szerelmét" – mondja Hanna, aki akkor még nem sejtette, milyen kapcsolatban fog élni. A fiatal nő bántalmazó kapcsolatáról mesélt az NLCafénak.

A kapcsolatom Ádámmal olyan, mint egy törésvonal az életemben. Az előtte levő időszakból alig emlékszem valamire. Pedig korábban is volt életem, sőt állítólag nagyon extrovertált csaj voltam. A barátaimat, az anyukámat szoktam faggatni minderről. Ők azok, akik elmesélik, ki voltam valójában, miket csináltam, hogyan öltözködtem. 

Képek, érzések azért be-beugranak. Azt hiszem, sodródtam az árral, éltem a fiatal, bohém művészek hétköznapjait. Én voltam a “nagykalapos művészlány”. Ami a magánéletemet illeti, egy két és féléves kapcsolat és néhány kaland jelentette a tapasztalatokat. 

25 éves voltam, amikor megismertem Ádámot. A Képzőművészeti Egyetem festőművész szakára jártam, mellette filozófiát hallgattam egy másik egyetemen. Ádám négy évvel volt idősebb nálam. Rajzokat, grafikákat készített, és ő is festett. Egy művésztársaságban találkoztunk először. Részemről nem volt szerelem első látásra, de ő már akkor hajtott rám. Mivel művészként nagyon inspirált, levelezni kezdtem vele. A hosszú “beszélgetésekből” randevú lett, igaz az elsőt egyikünk sem hívta annak. Egyszerűen csak átjött hozzám azzal az indokkal, hogy mutat néhány trükköt a papíron. Már aznap este megcsókolt, utána egyszerűen elaludtunk egymás karjában, és összebújva maradtunk másnap reggelig. 

Szinte mindennap találkoztunk. Két hét után odaköltöztem, addigra már többször szerelmet vallott. 

Művelt volt, jó családból származik, jó körülmények között élt. Valószínűleg az vonzott benne a legjobban, hogy fel tudtam nézni rá. Hogy rengeteget tanulhatok tőle. Tetszett az is, hogy férfias volt, mellette érzékeny. Amikor arra volt szükségem, hogy gyerek lehessek, az lehettem. Úgy éreztem, megfogtam az isten lábát, megtaláltam életem szerelmét. 

Azt mondják, a bántalmazásnak mindig vannak nyomai gyerekkorban. Én ezzel a kapcsolatunk előtt egyáltalán nem foglalkoztam. Le akartam zárni a múltat. Nem akartam haragudni senkire a családomból.  Ne, ne kérdezd a részleteket, hidd el, hogy nincs nagy jelentősége. Bántalmaztak, legyen elég ennyi.

Emlékszem, már javában együtt voltunk, amikor elmeséltem a legjobb barátnőmnek, hogy milyen gyerekkorom volt. Valahogy a felszínre akart törni minden. Nem tudom, van-e ennek az időzítésnek köze ahhoz, hogy később Ádám miket művelt velem. Lehet, hogy már az elején éreztem, hogy valami nem stimmel. De az is lehet, hogy addigra lettem elég érett ahhoz, hogy szembe tudjak nézni a múltammal. Most is, ahogy beszélek, be-bekapcsol a ‘nem’ gomb. Azért beszélek ilyen lassan, ilyen vontatottan. 

Soha életemben nem voltam olyan boldog, mint az első négy hónapban. Bár eszembe jut egy jelenet, amire ma már persze intő jelként tekintenék. Egyik este elmondtam Ádámnak a gyerekkori bántalmazást, mire ő hirtelen felemelte a kezét közel az arcomhoz: így most akkor félsz? – kérdezte, és közben végig mosolygott… 

“Szó szerint függő lettem!”

Rengeteg időt töltöttünk együtt. Otthon is sokat voltunk, és gyakran utaztunk el valahova rövidebb időre, közben végig a művészettel foglalkoztunk. Itthon koncertekre jártunk, találkoztunk a barátainkkal. Minden áldott nap szeretkeztünk, a kapcsolatunk tele volt érzelmekkel. 

Nagyon hamar kiismert. Most is kiráz még a hideg, amikor eszembe jut, mennyire tudta, hogyan kell kialakítani a kötődést bennem. Hogy mi az, ami nekem fontos intellektuálisan, művészileg és persze az intimitás terén. Iszonyatosan ragaszkodtam mindehhez, ma már tudom, hogy szó szerint függő lettem. 

Aztán elkezdődött a fizikai bántalmazás korszaka. Az első esetre tisztán emlékszem. Hárman voltak jóban, három művész, három férfi. Időnként elvonultak inni egy-egy hétvégére. “Mire haza jövök, ne legyél itthon!” – mondta egyszer Ádám. Nem vettem komolyan. Megérkezett, vele volt az egyik haverja is. Viccből elkezdtem féltékennyé tenni. “Majd elmegyek Andrással, csak fenyegess engem!“- mondtam, mire akkora pofont adott, hogy azt hittem, leszakad a fejem. A fejéhez vágtam, hogy mit gondolok róla. Gondolkodás nélkül ütött még egyszer. 

Akkoriban már érezhető volt, hogy Ádámnak elege lett az együttélésből. A szabadságát reklamálta, pedig nem éreztem úgy, hogy ne csinálhatna azt (kis túlzással), amit csak akar. Kidobott, majd visszavett, ismét kidobott, ismét visszavett. Vagy ötvenszer szakított velem. Közel két év telt így, ezzel a “játékkal”, amit szerintem ő valahol élvezett. Miért mentem vissza mindig? Egyszerű. Szerettem. Persze, minden alkalommal kiborultam, de amikor mérlegeltem, őt választottam. 

A kibéküléseket többnyire én kezdeményeztem. Kilométeres e-maileket írtam. De nem ez hatott rá a legjobban, hanem az, amikor nem kerestem. Ilyenkor azonnal elkezdett küzdeni értem. Amikor találkoztunk, és vitatkoztunk, legtöbbször ő bőgött az én ölemben. Én voltam a bántalmazott, a végén mégis nekem kellett vigasztaltam őt. Ennek az ellentmondásait is évek múlva értettem csak meg. 

Amikor visszaköltöztem, előbb-utóbb mindig folytatódott a terror, amit persze akkor nem tartottam annak. Magamat okoltam mindenért. Azért is, ami az egyik vesszőparipája volt: hogy milyenek a barátaim, milyen a családom.

Ma már tudom, az zavarta, hogy vannak kötődéseim, hogy lenne életem rajta kívül is. A legjobb barátnőmmel fél évig nem beszéltem, haza sem igen jártam. Elérte, hogy csak rá számítsak, csak neki higgyek, hogy egyetlen ember se legyen meghatározó rajta kívül az életemben.

A látszat ellenére mindenben azért nem vette át az irányítást, annál karakteresebb voltam. Nem befolyásolta például a véleményemet, az ízlésemet, a művészi öntudatomat. Teljesen szolgalelkű nem voltam, de tény, hogy mindenben segítettem. Biztattam a karrierjében, segítettem a pályázatírástól kezdve mindenben. A saját céljaimat egy időre háttérbe helyeztem. Azt éreztem Ádám mellett, hogy mindig bombanőnek kell lennem. Folyton kritizált, pedig kifejezetten vékony voltam. Menjek többet edzeni, igyak diétás turmixokat. Jöttek sorra az elvárások praktikus tanácsnak álcázva. 

Visszagondolva, ismerős lehetett volna a helyzet, amibe kerültem. A szeretetért nekem egész életemben meg kellett küzdenem. Ha jó kislány vagyok, talán kapok majd dicséretet, ezzel az érzéssel telt el az egész gyerekkorom.

Képünk illusztráció

A bántalmazás is megismétlődött. Sokra emlékszem, de a kiváltó okokat már törölte az agyam. Talán a féltékenység dominált ezekben. Agyvérzést kapott minden alkalommal, amikor megneszelte, hogy valakinek tetszem. Tört-zúzott, pár centire előttem a földhöz vágott különböző tárgyakat. Máskor a falat ütötte. A karomat mindig erősen megragadta, rángatott, rázogatott, közben néha meg-megütött, ahol éppen tudott. 

Egyszer szabályosan leütött. Akkora pofont kaptam, hogy elestem, elvesztettem az eszméletemet is. Amikor magamhoz tértem, ő már nem volt ott. “Ez most komoly? Tényleg ez az életem?” – kérdeztem saját magamat, de két óra múlva már a barátaimmal voltam egy szórakozóhelyen. Olyan volt, mintha valami nem engedte volna, hogy tudatossá váljon, milyen emberrel élek. Máskor azért ez nem volt ilyen egyszerű. Elrohantam, órákig sétáltam, öngyilkossági gondolatokkal a fejemben. Vagy épp bőgtem egy padon, hülyébbnél hülyébb sms-eket küldve Ádámnak. Egy idő után nem engedett ki a lakásból. Ilyenkor kiköltöztem a nappaliba. Egyszer addig hisztiztem, amíg tiszta erőből hozzám nem vágta a kulcscsomót. “Úgysem mész el!” – mondta. Tudtam, hogy igaza van. 

Sokan megpróbáltak a környezetemben rábeszélni, hogy hagyjam végre ott az egészet. De engem nem lehetett meggyőzni. Úgy éreztem, azzal, ha őt elveszítem, elveszítem saját magamat is. Hogy én az ő része vagyok, egy darab vagyok belőle.

Addigra már mindenben függtem tőle, erre persze a szex is csak rátett egy lapáttal, ami kivételesen jó volt. Emlékszem a szavakra, amiket használt. “Egybeolvadtunk” – mondta többször, és én egyetértettem vele. Te is érzed ennek az egésznek az őrült ellentmondását? 

A kapcsolatunk vége felé már gyanús volt, hogy Ádám valójában egy pszichiátriai eset. Elmondok még egy jellemző szituációt, hogy értsd. Többször előfordult, hogy elsírtam magam valamin, nem feltétlenül kettőnkkel kapcsolatban. Ő pedig megvetéssel kezelte a helyzetet. Teljesen hiányzott belőle az empátia. 

Szinte minden szakirodalmat elolvastam. Valahol félúton lehetett a nárcisztikus és a borderline személyiség között. Néha azt éreztem, annyi indulat van benne, hogy meg tudna ölni. Az utolsó évben már egy-egy hirtelen mozdulatára is összerezzentem, akkor is, amikor nem volt vita köztünk. Féltem tőle, de a félelemnél erősebb volt a vágy, hogy megoldjam a helyzetet, hogy megmentsem a kapcsolatunkat. 

Vége?

Úgy lett vége, vagyis először csak majdnem vége, hogy egy decemberi napon ő tűnt el az én életemből. Nagyon komolyan elmagyarázta, hogy magányra van szüksége. A szilvesztert külön töltöttük. A történteket nem tudtuk megbeszélni, találkozni ugyanis nem volt hajlandó. A levelekre nem válaszolt, a telefont nem vette fel. Borzasztó állapotba kerültem. Szerencsére észrevettem, és léptem. Nem fogom magam megölni, döntöttem el. A pszichiátria gyógyszeres kezelésétől azonban visszahőköltem, én ennél erősebb vagyok, gondoltam. Igazam lett. Befejeztem az önsajnálatot, és belevetettem magam a munkába, vagy három munkahelyem lett egyszerre. Kitaláltam, hogy külföldre megyek, elkezdtem hát pénzt gyűjteni, éjszakánként franciául tanultam.  

Jó lenne azt mondani, hogy ott, akkor végleg vége lett, de nem így volt. Többször kibékültünk még. Amikor megkapta, amire vágyott, például a szexet, vagy érzelmeket, mindig iszonyatosan bunkó lett. Az egyik vitánk során megmondtam neki, hogy hamarosan elköltözöm az országból. Mire ő ezt vágta a fejemhez gúnyosan: “Ugyan! Te?” Akkor döntöttem el, hogy csak azért is végigviszem a céljaimat. 

Amikor összegyűlt a kezdőtőkém az újrakezdéshez, megvettem a repülőjegyet Franciaországba. Ádám ezt valahonnan megtudta. Elkezdett erősködni, hogy találkozzunk még egyszer. Ő csak el akar búcsúzni… Szó sem lehet róla, válaszoltam. Visszagondolva, ez volt az első ‘nem’, amit ki tudtam mondani. Ez volt életem legeslegelső döntése önmagamért. Felültem a repülőre, és meg sem álltam Franciaországig. Egy déli kisvárosban szálltam meg, a barátnőmnél. Egy ideig egy étteremben dolgoztam. Később kiderült, hogy az egyik iskola rajztanárt keres. Jelentkeztem, azóta itt tanítok, nagyon szeretem. 

A mai eszemmel elmennék a rendőrségre

Három évembe telt feldolgozni mindezt. Már nem haragszom rá, de a félelem emléke a mai napig élénken él. Az igazán ijesztő utólag az, hogy mindennek ellenére ennyire és ilyen sokáig szerettem, hogy ennyire tudtam érte rajongani. 

Itt, közel a tengerhez, távol tőle és távol a nyüzsgéstől, végre azt érzem, hogy biztonság vesz körül. Biztonság, amit magamnak teremtettem. Vannak még nyomai a többéves feszültségnek, de tudom, hogy ezek előbb-utóbb el fognak múlni. Az extrovertált lányból zárkózott lány lett. A bizalomra is várni kell még. Akad még dolgom bőven, de a nehezén egy ideje túl vagyok, azt hiszem.

Hajlamos vagyok még néha azt hinni, hogy az én hibámból történt minden. Hogy én provokáltam őt, én hibáztam többet a kapcsolatunkban, azért alakult így. De nemrég ki tudtam mondani, hogy büszke vagyok magamra, amiért megcsináltam. Amiért a szívem mélyén szerettem és tiszteltem magam annyira, hogy nem hagytam, hogy eltiporjanak. A mai eszemmel már persze elmennék a rendőrségre, és feljelenteném. Elsősorban nem azért, hogy őt megbüntessék, hanem azért az érzésért, hogy kiálltam magamért. Mert semmi nem lehet fontosabb annál, hogy az ember befejezze önmaga hibáztatását, és eldöntse, hogy meg fogja magát védeni. 

Olvass még a lelki terror, verbális erőszak témában az NLCafé Láthatatlan Monokli oldalán!
 
Exit mobile version