Répceszemere egy kis falu Szombathely közelében. Skultéty Ágota egyéves kislányával, Emíliával volt otthon, és mint sok kismamát, őt is magával ragadta a kézművesség. Szalvétatechnika vagy varrás helyett azonban a horgolást választotta.
“Szerettem volna valami szépet készíteni Emíliának – vallja be Ágota. – Először kötni próbáltam, a szomszéd néni segített, de arról hamar kiderült, hogy nem nekem való. Valaki ajánlotta a horgolást, mint könnyebb technikát – először a YouTube-ról tanultam, aztán különböző mintákat kerestem. Eleinte a jeleket sem értettem, azt is meg kellett tanulnom. A közösségi médiában csatlakoztam csoportokhoz, nagyon segítőkészek az emberek, a közös hobbi összehozott minket. Itt találkoztam a szándékkal, hogy másoknak segítsünk örömet okozni a munkánkkal.
Az a csoport daganatos gyerekeknek készített vidám sapkákat, hogy a kicsik ne éljék meg annyira tragikusan, hogy elvesztették a hajukat. Felvettem a kapcsolatot a szombathelyi kórházzal, ahol nagy örömmel fogadtak. Egyedül azonban nem tudtam volna véghez vinni a tervem, ezért barátokat, ismerősöket kerestem magam mellé. Akkor még nem tudtam, hogy közel négyszázan leszünk hamarosan…
Ágota munkáját a kórházi dolgozók és a hálás szülők első perctől támogatták, elárulták a gyerekek kedvenc színét, megadták a méretüket, életkorukat. A sapkák mellé aztán kisebb ajándékok is készültek; kitűző, játék. A következő projektben a szombathelyi Összefogás a mosolyért Egyesület által szervezett rendezvényre készítettek körülbelül 2000 mosolyka kitűzőt.
“Hihetetlenül büszke vagyok a csoport tagjaira, ezt a darabszámot rekordidő alatt sikerült összehozni. A tagok segítségével ezen felül sem érkeztem üres kézzel, kisebb ajándékokat, amigurumikat tudtam adni a jelenlévőknek – emlékszik vissza Ágota.
|
Mi az amigurumi? Ez egy japán technika, a szó horgolt vagy kötött, kitömött játékot jelent. A mozgalom 2003-ban indult, és egyre népszerűbb. Elsősorban állatokat készítenek ezzel a technikával, az eredeti figurák aránytalanul nagy fejjel és bájos arccal készültek el, de ma már mindenki úgy tervezi meg a testet, ahogy jónak látja. |
Az is jó érzés, hogy a kislányom hamar megértette, hogy a postás bácsi nem neki hozza a csomagokat, ha sapkát kötök, nem neki készül, az ajándék figuráktól is meg kell válni. A férjem is támogat, hol fonalért szalad, hol vállalja, hogy sofőrködik és az elkészült holmikat szállítja el. Néha lelkileg a legnehezebb, látni más sorsokat, szenvedést, fájdalmat – ez a legkevesebb, amit meg kell tennem.
A színek nagyon fontosak!
Tavasszal az anyuka felkereste a rumi speciális iskola igazgatónőjét. Az intézményben autista, Down-szindrómás gyerekek is élnek – számukra különösen fontosak a színek, a finom tapintású anyagok. Először ide is sapkákat vittek volna ajándékba, de hamar kiderült, hogy a valaha kastély épületét szigorú műemlékvédelmi szabályok kötik, és a bentlakásos gyerekek hófehér falak között töltik a mindennapjaikat. Ekkor jött az ötlet, hogy legalább az ágyuk legyen színes, ágytakarókkal fogják őket meglepni.
Mindezt karácsonyra időzítették, hogy eggyel több személyes ajándék jusson a gyereknek. Ez a munka már nagyszabású volt, 75 ágytakarónak kellett elkészülnie, időre. Ha csak egy is hiányzik – meghiúsulhat az átadás, hiszen olyan nincs, hogy egy kisgyerek kimarad, míg a többi ajándékot kap. A csoport vállalásait Ágota táblázatban vezette a számítógépén, a postás nem győzte kihordani neki a csomagokat. Érkezett kész takaró, de volt, aki az összevarrást nem tudta vállalni, csak a mintanégyzetekből horgolt tucatnyit.
A takarók összehorgolása rémálom – nevet Ágota –, én sem szerettem, de muszáj volt. A legnehezebb akkor, amikor több ember munkáját kell egybehangolni – van, aki szorosan horgol, van, aki lazán, van, akinek a négyzete 15 cm, a másiknak 20. Mégsem adtam fel, mert az lebegett előttem, hogy valakinek ez nagyon nagy örömet fog adni.
“Én magam két takarót tudtam elkészíteni egyedül, de volt olyan csoporttárs, aki ötöt küldött. A legtöbben kezdők, mint én, a kezdeményezés miatt tanultak meg horgolni. Ha valaki elakad, csak ír egy üzenetet a falra, és rögtön jön egy segítőkész válasz!”
“Ha horgolok, nem a saját problémámon agyalok”
A szombathelyi Csergő Ilona, Ica profinak számít a csoportban. Egész kiskora óta kézimunkázik, anyukájától tanult meg horgolni. Annak idején a menyasszonyi, de még a kismamaruháját is maga kötötte, három lányát csodaszép holmikkal látta el. Az unokák miatt kezdett újra intenzíven alkotni, az amigurumi technikát miattuk sajátította el.
“A horgolás csodálatos terápia – mondja Ica –, amíg számolom a szemeket, nézem, hogy fél pálca vagy két pálca, nem gondolkozom a saját problémáimon. Amikor a csoporthoz csatlakoztam, voltak problémáim, de az, hogy másokon segíthettem, még ezen is átlendített. Munka mellett, főleg éjjel horgolok, ha kifogyok a fonalból, volt már, hogy valamelyik csoporttárs segített ki.”
Németh Henriett szintén alapító tagnak számít, Ágota régi ismerőse, első szóra csatlakozott a mozgalomhoz.
“Kötni még anyukámtól tanultam gyerekkoromban, horgolni majd két éve tanultam meg a netről, egy másik jótékonysági csoport kedvéért – meséli Heni. – Nagyon szeretek alkotni, szerencsére az öt és fél éves kislányom is értékeli, az alapokat már ő is tanulgatja. A fonalak nagy része saját maradékos, de sokan ismerik a hobbim, és mióta rászoruló gyerekeknek készítünk sapikat, takarókat, fonalat kaptam adományba. Egy takaró nálam 2-3 hét alatt készült el, mivel csak esti altatás után van időm horgolni, illetve néha hétvégén tudok lopni rá egy kis időt. Általában szól a tévé közben, van, amikor csak zenecsatorna, néha filmet nézek fél szemmel.
A fonalakat színcsoportonként szétválogatva tartom, így könnyebb a választás. Régebben dobozokban voltak, de nemrég új lakásba költöztünk, és meg tudtam valósítani az álmom, a franciaágy alját »rácsoztuk« be, oda kerültek. Mintával tele vannak a különböző horgolós csoportok, de általában nagyinégyzetekből készítem a takarót, csak a színeket variálom. Az, hogy esetleg vásárolt plédeket vigyünk, meg sem fordult a fejemben. A kézzel készített dolgok egyediek, személyre szabottak, és persze nem utolsósorban belehorgoljuk a szívünket-lelkünket! Elmondhatatlanul felemelő érzés látni, amikor egy rászoruló/beteg/sérült gyermek ölelgeti, puszilgatja az általunk készített takarót, sapkát, vagy éppen a mosolykáinkat, amivel ez az egész csoport indult.” Heni munkája is kellett ahhoz, hogy a 75 takaró elkészüljön, az átadáson annyira megható pillanatokat éltek meg, hogy az adományozást nem tudják abbahagyni.
Egy évvel ezelőtt a Facebookon alakult egy zárt csoport: "Horgoljunk örömet a gyermekek arcára" névvel. Egy fiatal anyuka, Skultéty Ágota hozta létre, azzal a szándékkal, hogy az ügyes kezű csatlakozókkal a szombathelyi kórház daganatos kis betegeinek készítsenek horgolt ajándékokat. Ma már majd négyszázan veszik a fonalat a kezükbe esténként: sapkákat, mesefigurákat, esetenként takarókat készítenek – egy hálás mosolyért cserébe.
Ragtapaszra rajzolt figurát helyett horgolt apróságok
Póta Lászlóné, Andrea több mint fél éve csatlakozott a csoporthoz Budapestről. Mindig is megviselte őt a kemoterápia utáni gyerekek szenvedése, és kereste a lehetőséget, hogy valahogy boldoggá tegye őket. A Tűzoltó utcai Haemotológiai Ambulancián ismert egy nővért, aki naponta 30-50 kisgyerektől vett vért.
A gyerekek könnyeit az ott dolgozók sokszor csak ragtapaszra rajzolt mintával tudták elapasztani, vagy felfújták a gumikesztyűt egy pillanatnyi bolondozásért, hogy a fájdalom elviselhetőbb legyen. Ekkor jött az ötlet, ha horgolt mosolykát, majd később állatfejeket adnak le az osztályra, van egy apró ajándék, aminek a gyerekek örülni fognak.
A dobozok hetente kiürülnek, de mindig van, aki elküld 30-50 darabot, hogy legyen miből pótolni.
“A csoport tagjaként én is folyamatosan vállaltam valamit, de az is előfordult, hogy nekem küldtek csomagot, hogy az általam támogatott osztályra jusson az ajándékokból – meséli Andrea. – Nagyon jó érzés megtapasztalni a kölcsönösséget, az odafigyelést, a közös célért való küzdést. A macifejek mellett kis pomponokat, gumira rögzített karkötőket is készítek, amiket a kislányok nagyon-nagyon szeretnek. Folyamatosan böngészem a mintákat, hogy meg tudjam ezeket az ismeretlen gyerekeket lepni valamivel.”
A csoport nem lankad, már egy ideje az új ötleten dolgoznak. Igaz, Ágota a második kisbabáját várja, és próbál kevesebbet vállalni, de a munka dandárját még mindig ő végzi, koordinálja a csapatot. Most az érdi Lea anyaotthonba készülnek takarók és sapkák.