Ritka eset, hogy mentegessenek egy maradandó fogyatékosságot okozó testi sértésben bűnösnek kimondott vádlottat, netán empátiát érezzenek és próbáljanak ébreszteni iránta. Hacsak nem nő az áldozat, ráadásul szexuális vonatkozása van az ügynek, esetleg vádlott és áldozata magánjellegű kapcsolatban állt/áll.
A magyar közvélemény hagyományosan vádpárti, ha lehet így fogalmazni, úgyhogy számára komoly motiváció szükséges ahhoz, hogy ettől – ha nem is egységesen – eltérjen.
Minimum egy válófélben lévő feleség, egy szerető státuszú, esetleg egy lengén öltözött/ittas/szabad nő áldozat.
Ami elvakult kommentelőknek is ritkán szokásuk, az még kevésbé gyakorlat egy sajtóterméknél: csak a legpártosabb, legfelületesebb, legmachiavellistább lapoknál fordul elő, hogy egy (esélyesen) erőszaktevővel szimpatizáljanak.
És bár láttunk mi már cifra dolgokat – menekülőt megrúgó operatőrt és hasonlókat –, azért a legerősebb empátia is repedezni, a legszolgahűbb elköteleződés is szakadozni kezd olyan embertársunk láttán, aki szándékosan összeroncsolta valakinek a nemi szervét.
Hangulatkeltésre persze az ügyésztől kezdve az ügyvéden át a vádlottig sok mindenki játszhat egy büntetőper során, a sajtónak mondjuk pont nem kéne.
Mert valóban: első ránézésre talán mi sem éreznénk a per tárgyához tartozónak olyan információkat, hogy ki kinek a szeretője, illetve ki milyen teljesítményre képes az ágyban. Azt mondhatnánk, ez magánügy, az intim szféra része. De ez nem így van.
Intim szféra volt a nemi szerv is egészen addig a pontig, amíg valaki le nem öntötte maró anyaggal.
Innentől bármi releváns lehet az ügyben, bármi, aminek akár a motivációkhoz, akár a kivitelezéshez köze lehet. Igen, még az is, hogy ki volt szerető, és ki nem. Abban a tekintetben viszont indifferens ez, hogy milyen morált tulajdonítunk akár az elkövetőnek, akár az áldozatnak, és természetesen a “köztiszteletben álló” minősítés is teljesen irreleváns a cselekmény megítélése szempontjából. Miként erőszakot tevő gyermekorvos esetében is lényegtelen, hogy amúgy templomba járó emberről van szó, abuzáló nevelőotthon-igazgató esetében sem kellene, hogy érdekeljen bárkit a példás szakmai múlt, és
erőszakoskodó úszóedzők esetében sem fontos, hogy az illető sportérdemei elévülhetetlenek – az a sajnálatos, hogy az általa elkövetett erőszakcselemény elévülhet.
Ami nem releváns még, az az, hogy a vádlott hogyan érzi magát. Az utolsó szó jogán bármit elmondhat persze, azt például, hogy ismerősei elfordultak tőle, hogy munkáját elvesztette vagy azt, hogy a média meghurcolta. Jelentősége ennek csupán akkor lesz majd, ha felmentik, és úgy döntene, hogy kártérítési pert indít.
A sajtónak teljes joga akár a szenvtelenségig objektívnek lenni. Mégis… akár van helye egy védőbeszédben a vádlott férfi impotenciájára való célozgatásnak, akár nincs, az meglehetősen furcsa, ha egy tudósító ezt és az ezzel okozott lelki sérüléseket tartja fontosnak kiemelni egy olyan tárgyalásból, amelyen ott ül egy nő, akinek már nincsen hüvelye. (És én sajnálom a legjobban, hogy erről nekünk, megfigyelőknek is értesülnünk kellett.)