Lúg a nemi szervre: vizsgálhatja még a gyerekedet az elkövető?

Mindig is azt gondoltam, hogy nem lenne jó, ha a közvélemény “árazná be” a bűncselekményeket. Vagy ami még rosszabb: a többség. A tömegnek nincs véleménye, csak indulata van. A többségi közvélemény szíve szerint úgy osztogatná a tényleges életfogytiglanokat, mint valami alsós tanító a fekete pontokat. De csak mert halálbüntetés már nincs (nem mellesleg ez sem a többségen múlott).

Biztosan hülye vagyok és naiv, de valamiért bízom az igazságszolgáltatásban. Ha másért nem, akkor azért, mert nem tudunk jobbat. Ha nem szavazunk meg bizalmat egy testületnek, amelynek tagjai nem saját erkölcsei, hanem közmegegyezéses írott szabályok alapján ítélkeznek, akkor ki vállalja fel ezt a felelősséget? Az elkövető gyermekei? Az áldozat szülei? Én? Te? A szomszéd? A Facebook-közösség? Szavazzon a nép SMS-ben? Szerintem ne.

Helyezzük e súlyos döntések felelősségét egy lehetőségekhez képest (csak emberekben gondolkodhatunk) objektív testület kezébe, építsünk be fékeket, biztosítékokat, legyen első és másodfok, de – hacsak nem követ el eljárási hibát – innentől kezdve ne kritizáljuk a döntését.

Ha egyszer társadalmi szinten elfogadott az, hogy a maradandó fogyatékosságot okozó testi sértés egytől öt évig büntetendő, akkor nincs okunk felháborodni, ha a bíróság négy évet ró az elkövetőre. Ha a minősítő körülmények miatt hét és fél évet is adhatna, akkor már szokásosan keressük a magyarázatot: miért négy, miért nem hét és fél? Én még ezen a ponton is általában bízom abban, hogy az illetékesek tudják, mit csinálnak. Nem voltam ott a tárgyaláson, nem olvastam minden papírt, nem láttam a szakértői véleményeket, nem ismerem a körülményeket, ahogyan a laikus közvélemény legtöbb tagja sem. A bíróság remélhetően minden apró mozzanatot mérlegelt, mielőtt meghozta döntését. Elfogadom. Olykor azonban az ember minden demokráciába vetett hite és jogtisztelete elvész, mert csak ennyit érzékel a hírek és jogi magyarázatok végtelen sorából: nemi szerv lúggal való leöntése: négy év.

Nekem nincs bátorságom megmondani, hogy ha az ember négy évre elveszti a szabadságát, korlátozzák mozgásában, összes tevékenységében, ha megszégyenítő módon rács mögé zárják, és egy rákényszerített hierarchia ki tudja milyen szintjére, kiszolgáltatott állapotba kerül, az sok vagy kevés. Egy nap is sok ebből. És száz év is kevés, amennyiben száz év sem adhatja vissza egy nő egészséges életét.

Fotó: Pál Anna Viktória

Azon vitatkoznak most jogvégzett személyek, hogy az áldozat vajon belehalhatott volna a támadásba vagy sem. Én azt mondom, sajnos belehalt, ha úgy vesszük.

Elvesztette a tett előtti önmagát, átlagos mindennapjait, nem megterhelt családi kapcsolatait, a lelkileg-testileg szabad szerelmi élet lehetőségét. De főleg a névtelenségét. Az elkövetőt még mindig csak B. Krisztiánként emlegethettük, amikor a nő már rég mindenhol teljes névvel jelent meg.

Amit én most nem fogok leírni, de megértem, ha az áldozatot már az sem érdekli, hogy a nevét boldog-boldogtalan használja. Ő már úgyis más bélyeget kapott: mindig ő marad “a nő, akit lúggal öntöttek le”. Ez talán a legsúlyosabb következmény. És sajnálom, hogy néznem kell, hogy nézhetem E. arcát a híradásokban, miközben a nemi szervéről beszélnek. Úgy érzem, nincs jogom hozzá. De bátornak látom őt, ahogyan viseli a viselhetetlent.

Gyermekorvosként praktizál a szeretőjét lúggal leöntő férfi

Nem értem a négy évet, de négy vagy öt, vagy hét: sajnos túl sok már nem múlik ezen. Meglehet, az áldozat másként érzi, talán ő az egyetlen, akitől nem lehet elvitatni az ítélkezés jogát.

Én abban hiszek, hogy egy bűn valódi büntetése a bűntudat lehet. Nem tudjuk, hogy az illető, akiről ebben az ügyben szó van, vajon érez-e ilyet. Ebből a szempontból lényegtelen, hogy ártatlannak vallja magát – ez csak a felszín. És bár nagyon nehéz elképzelni, hogy egy sértett zaklatón kívül bárki másnak motivációja lenne egy ilyen, tőlünk távoli országokban előforduló, bestiális megtorlási gyakorlatra emlékeztető csonkításos cselekmény elkövetésére, a jog (jogosan) nem kedveli a “valószínű” kifejezést. Az egyetlen, aki biztosan tudja, hogy B. Krisztián elkövette-e ezt a bűncselekményt vagy sem, az ő maga. És mivel beszámíthatónak minősítették, tudnia kell. De ha már itt tartunk… vajon egy ilyen cselekmény nem bizonyítéka önmagában a beszámíthatatlanságnak? Csak köznapi fogalomhasználat szerint, persze. Vajon a “volt partnerem nemi szervének lúggal való leöntéséből” ki lehet nőni? Hat évig eltiltanak a közügyek gyakorlásától, mert nem tudok józan döntéseket hozni, de a hetedik évben kijózanodok? Öt évig nem lehetek orvos, mert kis híján megöltem valakit kicsinyes indulataim és pszichopátiám miatt, de a hatodikban lehet, hogy a gyerekedet fogom vizsgálni, mert nem tudod rólam, hogy én vagyok az? Megismerkedünk egy bárban, és te belém szeretsz? Ha szakítasz velem, majd nyugodtan mész haza munka után? Azt képzeled, hogy megúszhatod élve?

Ha egy orvos valaha, egyetlenegyszer életében szándékos pusztításra használta a szaktudását, az soha, de soha ne érhessen hozzá többé pácienshez – ez talán a legfontosabb, ami egy ilyen ítélettől megkérdőjelezhetetlenül elvárható volna.

Ahogy egy kisfiúkat huszon-egynéhány éven át zaklató intézményigazgatót sem szeretnénk viszontlátni egyetlen gyermekotthon közelében sem. 

Nincs közöm ahhoz, hogy a bíróság négy, avagy hét és fél évet állapít majd meg a “lúgos orvosnak”. Sértheti az erkölcsi érzékemet, de közvetlen közöm nincs hozzá. Egy ítélet mindig a múltról szól, a múlt illuzórikus ellentételezéséről. Kétségbeesett “valami” a semmihez, a megváltoztathatatlanhoz képest. Amihez közünk van mindannyiunknak, az épphogy az a jövő, amivel viszont vajmi keveset foglalkozik akár az ítélkezési rendszer, akár a tipikus kommentelő. Az, hogy hová kerül ez az ember, amikor kikerül, és vajon milyen könnyen férhet majd hozzá fecskendőhöz, bénító szerekhez és maradandó testi fogyatékosságot okozó, maró anyagokhoz. Ezt tudja a társadalom befolyásolni, a bűntudatot és megbánást legfeljebb kívánni lehet.