A 33 éves Mathilde azért érkezik Lengyelországba, mert segíteni szeretne. 1945-ben járunk, nem sokkal azután, hogy végre kiszabadították a koncentrációs táborok borzasztó állapotban lévő foglyait, és az ellátásukhoz rengeteg orvosra van szükség. A Vöröskereszt csapatokat állít fel, hogy segítsenek ebben a humanitárius vészhelyzetben. Amikor a francia orvosi különítményhez egy lengyel apáca fordul segítségért, a nő elhessegeti: neki ott vannak a lengyel orvosok, a Vöröskeresztnek bőven van dolga a táborok túlélőivel. Az apáca azonban nem tágít, és valahogy Mathilde értésére adja, hogy nem fordulhat a lengyelekhez, pláne nem a szovjetekhez, és a Vöröskeresztesek jelentik számára az egyetlen reményt.
A doktornő a saját főnökei előtt is titkolózva vele tart, hogy a zárdában megdöbbentő dologgal szembesüljön: tucatnyi terhes apácával, akiket az őket megerőszakoló szovjet katonák ejtettek teherbe, és akiknek fogalmuk sincs, hogyan tudnának az őket ért szégyennel szembenézni és egy gyermeket felnevelni. A hatóságoknak nem szólhatnak, mivel mindenütt nyüzsögnek az orosz katonák, ha az egyháznak jelentik az ügyet, a szégyen miatt bezárják a zárdát, és a családtagjaiknak sem mondhatják el, mert kitagadnák őket.
A történelem szégyenfoltja
A film legmegdöbbentőbb eleme, hogy igaz történet alapján készült. A szocializmus alatt nem volt mód az itt állomásozó szovjet katonák bűneiről beszélni, így szépen szőnyeg alá söpörték a problémát, a történelem pedig szép lassan megfeledkezett róla. Anne Fontaine rendező egyik legfőbb érdeme, hogy előásta ezt a történetet a gödörből és oly módon mutatta be, hogy az valóban hasson a nézőre. Az Ártatlanokban ugyanis szerencsére nem csak az alaptörténet erős. Fontaine egészen kiváló abban is, hogy konfliktusokat és feszültséget generáljon. Kiindulópontnak ott van maga Mathilde, aki hithű kommunistaként puszta emberségből kénytelen alkalmazkodni egy életét szigorú rend szerint élő közösség szokásaihoz, mert ha ezt nem teszi, akkor nem is tud rajtuk segíteni. Ráadásul hivatalosan nem is segíthetne a szülésekben és a babák vizsgálatánál, ezért a magánakcióit titokban kell végrehajtania, de hosszú távon ez egyre nehezebben kivitelezhető. Aztán ott vannak a környéket még mindig rettegésben tartó szovjet katonák, akik bármikor visszatérhetnek a zárdába egy repetázásra. És akkor még nem is beszéltem az apácák zárt világáról.
Apácák közt
Fontaine filmjének egyik szokatlan eleme, hogy az egyforma ruházat miatt eleinte majdnem minden apáca egyformának tűnik. Nehezen tudjuk őket megkülönböztetni egymástól, de ahogy halad a történet, egyre inkább elkülönültek a szememben, személyiségük ereje ugyanis áthatolt az egyforma ruhákon. Bár mindannyian egy rendet képviselnek, mind máshogy állnak a történtekhez: van, aki elvesztette a hitét, van, aki undorodik a benne növekvő gyerektől, és olyan is van, akiben feltámadnak az anyai ösztönök. Az azonban közös bennük, hogy az életükben zavart okoz mindez, és nem nagyon tudják, mit kellene tenniük. Nem segít ebben a rend vezetője sem, aki azt javasolja, hogy titokban minél előbb adják örökbe a született gyermekeket. Ebben a “háborús zónában” kell Mathilde-nak helyt állnia és megőriznie a hidegvérét és a józan eszét, mivel egy ennyire bigott környezetben nem remélhet ebben mástól segítséget. A film feszültségének egyik fő forrását az adja, hogy vajon sikerül-e Mathilde-nak a lakók bizalmába férkőznie, mivel elsőre csak egy könnyűvérű ateistát látnak benne, aki nem értheti meg az ő szabályrendszerüket.
A humanizmus szépsége
Az Ártatlanok egyik nagy csodája, hogy bár a film megrázó erejű, és tele van tragikus történésekkel, mégis az életigenlés sugárzik belőle, és a végén nem úgy állunk fel a moziszékből, mint akin átment egy úthenger. Anne Fontaine nyíltan humánus megközelítése, valamint a színésznők (a rendező a lengyel színjátszás krémjét válogatta össze, a főszerepet játszó Lou de Laâge pedig egy vérbeli francia díva) árnyalt, komplex játéka még ebben a szürke, szomorú képekkel teli tragédiában is képes megmutatni az emberséget és a reményt, a befejezése pedig egyenesen mesteri. Még mosolyt is képes csalni az arcunkra, ami a sztori ismeretében azért nagy szó. Az egyetlen dolog, ami kissé belerondít a végső konklúzióba, csak az, hogy szorgalomból utánajártam, mi történt a valódi francia doktornővel, a Mathilde-ot inspiráló Madeleine Pauliackal a háború után. Madeleine 1946-ban, alig egy évvel a filmben bemutatott események után szörnyethalt egy autóbalesetben.
Anne Fontaine: “Az egyház nem szeretné, ha az emberek erről beszélnének”Anne Fontaine fű alatt megrendezte az év egyik legjobb filmjét a kelet-közép-európai történelem egyik szégyenletes eseményéről. A rendezővel Párizsban beszélgettem a film vatikáni vetítéséről, a lengyel szőnyeg alá söprésről és arról, hogyan talált rá erre a nem mindennapi történetre. Úgy tudom, hogy a filmed alapját egy régi napló szolgáltatta. Hogyan talál rá az ember egy ilyen naplóra? Nem én találtam meg a naplót, a napló talált meg engem. A filmbéli doktornő unokaöccse keresett meg a producereimen keresztül a nagynénje naplójával, mert úgy gondolta, jó alapot szolgáltatna egy filmhez. Nagyon tetszett a történet, amit ebből ki akart hozni, de nem mondtam rá igent, csak miután végeztem némi történelmi kutatómunkát Lengyelországban. Biztos akartam lenni abban, hogy ami a naplóban le van írva, az valóban megtörtént. Ez nem volt egyértelmű? Sejtettem, hogy így volt, de a lengyelek nem verik nagydobra a történelmük e részét, így eleinte nagyon kevés forrás igazolta a történetet. A katolikus egyház nem szeretné, ha az emberek erről beszélnének, és arrafelé az egyháznak nagy hatalma van. Találtál valami érdekeset a kutatásaid során? Azt, hogy ilyen eset nem csak egyetlen zárdában történt. Több olyan zárda is volt az országban, ahová betörtek a szovjet katonák, és erőszakoskodtak az apácákkal, de valahol még ennél is tragikusabban végződött, és sok apácát meggyilkoltak. Az, hogy mi lett a lakók sorsa nagyban függött attól, hogyan léptek fel a katonákkal szemben. A zárda, ahol a filmed játszódik, még ma is áll? Az volt a gond, hogy a napló valójában egy orvosi napló volt, tele ezzel kapcsolatos bejegyzésekkel, és nem részletezte a pontos helyszíneket. Leírta benne a dátumot, azt, hogy ki a páciens, valamint azt, hogy milyen orvosi beavatkozást végzett, de nagyjából ennyi, ráadásul ők a Vöröskereszttel rengeteget utaztak. A környéket nagyjából meg tudtuk állapítani, de nem tudtuk pontosan azonosítani. Akkor hol forgattatok? Egy erdő közeli, romos, rég nem használt zárdában, aminek egyes részeit teljesen felújítottuk, hogy alkalmas legyen a forgatásra. Egy működő zárdába amúgy sem engedtek volna be egy filmes stábot Lengyelországban, főképp a téma ismeretében. Amikor a kutatómunkát végezted, kaptál bármilyen segítséget a lengyel katolikus egyháztól? Nem, de nem is kértem. Az volt a célom, hogy minél inkább rejtve forgassak, nem akartam botrányokat. Kaptam segítséget az egyháztól, de a francia oldalon. A bencések segítettek abban, hogy a szertartások, az énekek és a falakon belüli keresztény élet autentikusak legyenek a filmben. Szerencsére a rendeken belül ez nagyjából minden országban ugyanúgy zajlik. A lengyel közönség hogy fogadta a filmet? Az apácákat játszó színésznők nagyon híresek Lengyelországban, szóval vonzotta a nézőket, sikeres volt. A lengyel katolikus egyház nem adott ki hivatalos állásfoglalást, és csak pletyka szinten hallottam, hogy nem szerették. Miért nem foglaltak állást? Mert a filmből a lengyel premier előtt tartottam egy vetítést a Vatikánban, ahol 300 nézője volt, többségében papok, szerzetesek, bíborosok, neves egyházi vezetők. Ott azt a reakciót kaptam, hogy szerintük ez egy fontos film, ami szembesíti őket a bűneikkel, és segít az egyház önmegtisztulási folyamatában. Különösen a rendfőnök asszony viselkedése sokkolta őket. Vallásos vagy? Katolikus családból származom, katolikusnak neveltek, de magamat ateistának tartom. Az apám templomi orgonista, és édesanyám is mélyen vallásos, szóval kész csoda, hogy én a másik oldalon kötöttem ki. Megpróbáltad megtalálni azokat az apácákat, akik akkoriban ezekben a kolostorokban éltek, vagy azokat a gyerekeket, akik ezekből az erőszakos kapcsolatokból születtek? Nagyon nehéz volt pontos dokumentumokat találni a korszakból, szóval nem sikerült. Abban reménykedtem, hogy ha az ott született gyerekek látják a filmet, talán magukra ismernek majd. Franciaországban azonban egy vetítés után odajött hozzám egy 95 éves, vak nő, aki azt mondta, hogy ő is segédkezett Madeleine – akit a filmben Mathilde-nak neveztem át – mellett néhány szülésnél, mert ő is a Vöröskeresztnek dolgozott. Miért változtattad meg a főszereplő doktornő nevét? Nem az volt a fő szempontom, hogy róla forgassak életrajzi filmet, inkább az eset történelmi háttere érdekelt. Bár néhány személyiségjegyét megőriztem, de összességében annyit változtattam a figurán, hogy nem gondoltam helyesnek megtartani az eredeti nevét. Például Madeleine mélyen vallásos volt, de én úgy gondoltam, hogy a filmnek jót tenne, ha a főhős inkább egy ateista, meggyőződéses kommunista lenne, már csak a kontraszt miatt. Ezzel több konfliktust tudtam csempészni a dramaturgiába. Nem beszélsz lengyelül, a filmed mégis tele van lengyel dialógussal. Nehéz volt ezeket megrendezni? Eleinte zavaró volt, de ahogy az ember megismeri a színészeit, anélkül is megtanulja értékelni a játékukat, hogy konkrétan értené, mit mondanak. Ilyenkor rendezőként az arckifejezésekből dolgozom. |
Az Ártatlanokat március kilencedikétől játsszák a magyar mozikban.