Elsőként talán tegyük tisztába, mit is jelent konzulnak lenni. Gyakran összekeverik a a nagyköveti és a főkonzuli pozíciót. Milyen feladatokkal találkozol a munkád során?
A nagykövet és a főkonzul misszióvezetői pozíciók, a konzul operatív tevékenységet lát el, az állampolgárok ügyes-bajos dolgait, ha bajba kerülsz külföldön, először vele találkozol, ő nyújt segítséget neked. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a konzuli szolgálat a magyar közigazgatás kinyújtott karja, ez azt jelenti, hogy a külföldön élő magyar állampolgárok a főkonzulátuson intézhetik az útlevél-, anyakönyvezési, adat-nyilvántartási és egyéb ügyeiket. Emellett a konzulátus foglalkozik a magyar állampolgárok érdekvédelmével a fogadó államban, elsősorban a balesetet szenvedett vagy bűncselekmény áldozatává vált, esetleg letartóztatott vagy az országba be nem engedett magyar állampolgárok fordulnak a külképviselethez segítségért. A konzuli munka valójában igen sokrétű és szerteágazó, egyik nap sem olyan, mint a másik, pont ez az óriási kihívás benne, és szerintem ettől érdekes, ebből adódik a szépsége. Nincs két ugyanolyan szituáció, ugyanolyan háttérrel rendelkező ügyfél, ugyanolyan probléma.
Többször megfordultál már az amerikai büntetés-végrehajtás egyik ikonikus intézményében, a Rikersben, ami éppen olyan börtönsziget, mint annak idején az Alcatraz volt. Hogyan néz ki egy látogatás egy ilyen intézményben?
A konzuli munka velejárója a börtönlátogatás, ami számomra is igen izgalmasnak hangzott az elején és a mai napig is annak tartom. A Rikers szigeti börtönkomplexumot eddig egyszer volt lehetőségem közelebbről is szemügyre venni. Valóban olyan, mint a filmekben. A Rikers egy szigeten található, amelyre a látogatók kizárólag egy városi, menetrend szerinti busszal juthatnak át. Manapság már csak jelképes, hogy egy börtönszigeten található, a Rikers látványa mégis ráerősít a társadalomból való kitaszítottság és a bezártság reménytelenségének érzésére. Már a híd is elég nyomasztó volt, amin átkelt a busz, hát még a sziget, mikor megérkeztem. Kutyás emberek mindenhol, szürkeség, szakadó eső, büntetés-végrehajtási tisztek csoportja a buszmegállóban.
Első körben két tiszt jött fel és szállította le az ügyvédeket és diplomatákat a járműről. Elirányítottak egy épületbe, ahol ellenőrizték az adataimat, majd továbbengedtek egy másik buszmegállóba. A többi látogatót a kutyás ellenőrzés után egy másik épületbe vezették. A szigeten közlekedő busz 15 perc múlva tett le a célállomáson, ahol átestem az átvilágításon, majd megszámlálhatatlan zárt ajtó nyílt ki előttem és záródott be a hátam mögött, amíg végül egy szűk folyosóra értem. A környezet személytelen és rideg volt. A rabot pár percen belül előállították, majd az őrtől nem messze egy “beszélőbe” ültettek vele. Miután végeztünk, a rabot elvezették, engem pedig ismét kiengedtek a biztonsági ajtókon, át a sötét folyosókon, visszaadták a táskám és a telefonom, és pár percen belül megjelent a busz, utasaival együtt, majd rádióját harsogtatva kivitt abból a szögesdróttal többszörösen körbevett épületkomplexumból, melytől csak egy keskeny folyó választja el a New York-i LaGuardia repteret.
|
Csaba Réka Virág 1985-ben született Pécsen, édesapja és öccse pedagógus, húga ügyvédjelölt. 2010-ben végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Karán nemzetközi kapcsolatok szakértőként. Gyakornokként dolgozott az Európai Parlamentben, majd az egyetem után nyolc hónapot töltött Franciaországban egy uniós projekteket megvalósító civil szervezetnél. Közigazgatási ösztöndíjasként szakmai gyakorlatát a Belügyminisztériumban, majd a belga külügyminisztérium biztonságpolitikai főosztályán töltötte. A Belügyminisztériumban polgári válságkezelési területen dolgozott, majd a Külügyminisztériumban, diplomataként folytatta pályafutását, ahol biztonságpolitikával és Észak-Amerikával foglalkozott. Részt vett egy afganisztáni és egy koszovói missziólátogatáson, 2014-ben választási megfigyelő volt Macedóniában és Ukrajnában. Szakmai előadásai mellett kurzust tartott humánbiztonság és válságkezelés témakörben a Szegedi Tudományegyetemen, valamint rendőri kereteken belül órákat adott a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen. Szenvedélyes jazzrajongó, hobbija az éneklés. |
Mik a munkád legnehezebb részei?
Embert próbáló, amikor egy magyar állampolgár veszti életét, vagy magyar állampolgárokkal történik halálos kimenetelű vagy súlyos baleset, és a konzul feladata, hogy a hozzátartozókat értesítse az esetről, ha a helyzet úgy kívánja, megkérje a hatósági engedélyeket az elhunyt hazaszállításához. Elképzelésem szerint az is nagyon nehéz lehet, bár munkám során még nem volt példa rá, mikor magyar állampolgárokat érintő tömegbaleset történik, mint például a veronai busztragédia, és a konzulok az elsők között érnek a helyszínre a helyi hatóságok mellett, tájékoztatják a hozzátartozókat, esetlegesen segítenek a halottak azonosításában, meglátogatják a már kórházba szállított sérülteket.
A konzuli munkának ugyanakkor nagyon hálás részei is vannak. Ilyen például, mikor hozzásegítesz egy embert a magyar állampolgárság megszerzéséhez vagy visszaszerzéséhez. Például egy idős bácsit vagy nénit, aki gyönyörűen beszél magyarul, de réges-régen elvesztette állampolgárságát, ugyanakkor a felmenői révén, vagy akár saját jogán megilleti. Amikor meghatottan, könnyekkel a szemében mondja el az interjún, hogy mennyit jelent neki magyarnak lenni, és hogy mennyire büszke lenne rá az édesanyja vagy édesapja, ha ezt megérhette volna, mert mindig is ez volt az álma – az fantasztikus élmény. Természetesen energiával tölt fel az is, mikor segítséget tudok nyújtani annak, aki rászorul, mert bajban van. Akár egy kisgyereket és édesanyját, vagy egy egészségileg rossz állapotban lévő állampolgárt hazajuttatni, egy eltűnt személyt megkerestetni. Ezek a dolgok mind erőt adnak.
Mi az, amiből energiát tudsz meríteni? Van hobbid?
A jazz zenét imádom, neveltetésemnek köszönhetően. Édesapám szereti, így sokat hallgattam kislány koromban és nagyon megtetszett. Mikor gimnazistaként egy amerikai ösztöndíjjal az USA-ba kerültem, az iskolában, ahova jártam, felvettem egy “jazz band” nevű tárgyat, mely szabadon választhatóként szerepelt az órák között. Előtte zongoráztam, klasszikus zenét játszottam és felmerült bennem, hogy megpróbálom a jazzt. Nagyon jól sült el, még inkább a szerelmese lettem. Hazatérésem után elhatároztam, hogy jazzt fogok énekelni. El is kezdtem és hobbi szinten szeretném itt is folytatni New Yorkban.
Karrierednek köszönhetően olyan helyeken is megfordultál, amelyek felnőtt férfiakat is próbára tesznek. Korábban említettük a Rikerst, de 2013-ban jártál Afganisztánban is. Mi volt a feladatod, és milyen élmény volt?
2013-ban jártam Afganisztánban, a Belügyminisztérium szervezésében, akkor még ott dolgoztam polgári válságkezelési szakreferensként. Egy missziólátogatáson vettem részt, mely során lehetőségem nyílt meglátogatni a Baghlan tartományban fekvő Pol-e Khomri városban szolgáló magyar rendőri kontingenst, ahol részt vehettem a helyi rendőri vezetőkkel zajló tárgyalásokon. Eljutottam Mazar-e-Sharifba, ahol az ott tartózkodó kontingenstagokkal és a misszió többi tagjával folytattunk megbeszéléseket, valamint Kabulba, az afgán fővárosba is, ahol az Európai Unió afganisztáni missziójának vezető-helyettese fogadta delegációnkat.
Az út során lehetőségem nyílt az Afganisztánban szolgáló amerikai csapatok hétköznapjaiba is betekinteni egy rövid időre. Afganisztán életem egyik meghatározó utazása volt. Számomra, akit kifejezetten érdekel a biztonság- és védelempolitika, leirthatatlan élményt jelentett katonai járművekkel közlekedni háborús övezetben, viselni a lövedékálló mellényt és sisakot, beszélgetni a nemzetközi missziókban szolgáló katonákkal és rendőrökkel, valamint a helyi hatósági és civil emberekkel.
Afganisztán nyugati mércével mérve minden szempontból egy rendkívül elmaradott ország, de mindezek ellenére hihetetlen potenciál rejlik benne, gyönyörű a természetföldrajza. Az emberek gondolkodásmódja az európaiak számára szokatlan, nekem is idő kellett megszokni, hogy a férfiak nem minden esetben állnak szóba velem, és ha mégis, akkor sem illik a szemükbe nézni. Tárgyalásaink során a helyi afgán rendőri vezetők tudatában voltak annak, hogy nyugati nővel beszélgetnek, de nem minden esetben reagáltak a kérdésemre addig, amíg azt nem férfi tette fel. A higiéniás környezet leírhatatlan, a gyomornak is hozzá kell szokni, a szennyvíz a legtöbb esetben az utcán folyik, és emellett a közbiztonság is csapnivaló, a táboron kívül mi is kizárólag páncélozott autókkal közlekedtünk. A tárgyalások során is elhagyhatatlan kelléknek bizonyult a fegyver. Az afgán utam előtt fogtam életemben először fegyvert a kezembe, a felkészítés során lehetőségem nyílt lövészetre járni annak érdekében, hogy ne tartsak annyira tőle, ha már háborús övezetbe utazom.
Afganisztáni utam után két választási megfigyelő misszión is volt alkalmam részt venni, 2014-ben Macedóniában és Ukrajnában. Az utóbbi különösen kalandos volt, hiszen a választásra a Krím elcsatolása után két hónappal került sor, ráadásul a félszigethez közeli Odessza városába kerültem, ahol bármennyire is festői környezet és barátságos helyiek fogadtak, a városban szinte tapintani lehetett a háború okozta feszültséget.
Nehéz lehet fiatal nőként helytállni azokon a területeken, ahol megfordultál. Ért bármiféle hátrányos megkülönböztetés a korod vagy a nemed miatt?
Alapvetően belügyi szervekkel, válságterületeken tevékenykedő polgári válságkezelési missziókkal foglalkozni nem éppen női téma, és a környezet is férfias, azonban soha nem éreztem hátrányát annak, hogy nő vagyok. Úgy éreztem mindig, hogy egyenlőként tekintenek rám, úgy is kezelnek, mivel elsősorban a szakmai tudás a lényeg. A munkához tartozó előadások mellett tartottam korábban válságkezelési témában kurzust a Szegedi Tudományegyetemen francia nyelven, és rendőri kereteken belül órákat adtam a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen magyar, valamint angol nyelven. A korommal sem voltak gondok soha, több helyen kiemelkedően fiatalnak számítottam, amit kihívásként éltem meg, és szerencsésnek tartom magam amiatt, hogy a válságövezetekben edződött, tapasztalt kollégákkal találkozhattam, tanulhattam tőlük. Szóval nem, nem ért semmiféle hátrányos megkülönböztetés a nemem és a korom miatt, még biztonság- és védelempolitikai területen sem.