„Elmondom név nélkül” című cikksorozatunkban egy-egy szakma szókimondó képviselője beszél a mindennapjairól, a főnökeiről, rólunk, „ügyfelekről” és bármiről, amiről olyan véleménye van, amit névvel nem vállalhat. Nem azért, mert ne lenne valós, hanem mert nagyon is az. Itt tabuk és cenzúra nélkül beszélhetnek a minket körülvevő valóság sokszor rejtett oldaláról.
Húsz éve dolgozol takarítónőként, illetve bejárónőként. Mi az eredeti szakmád?
Kereskedelmi eladó és virágkötő. A gyerekek előtt egy kis abc-ben dolgoztam, mellette takarítást vállaltam. Nagyon szerettem a kereskedelmet, a gyes után is azt terveztem, hogy visszamegyek. De amikor megtudták, hogy három gyerekem született, nemcsak a volt főnököm, hanem más üzletvezetők is sorra megrázták a fejüket.
Ezért váltottál?
Tulajdonképpen ezért. Van még egyébként pár előnye a takarításnak, például a szabadság. Az, hogy én döntöm el, mikor, kinek és mennyit dolgozom. Az is tény, hogy jóval többet lehet keresni, mint eladóként.
A dupláját?
Annyit simán.
A családod hogyan fogadta a döntést?
A férjem rosszallotta, cikinek tartotta. Elsőre nem is értette. Drágám, amíg becsületes munkával keresem a kenyeremet, addig ez nem szégyen – mondtam. A gyerekek szerencsére mindannyian máshogy gondolkoznak.
Sosem bántad meg, hogy váltottál?
Néha szívesen visszamennék a kereskedelembe. Nem is a takarítással van bajom, bár egyre többször jeleznek az ízületeim. Csak sokszor úgy vagyok vele, hogy nem akarok belelátni az emberek életébe. Nem akarom látni, hogy elfáradnak a semmitől. Egy hétig dolgoznának annyit, mint én… – gondolom ilyenkor.
„A gazdagok mások. Közöttük is vannak nagyon rendesek, de a legtöbbjük felől nem érzek túl sok tiszteletet.” (fotó: thinkstock)
Hogy érted azt, hogy elfáradnak a semmitől?
Például télen elmennek két hétre Afrikába, majd hazajönnek, és már egy-két hét után panaszkodnak, hogy nem bírják a hajtást. Ezért aztán a pihenést pihenéssel kell folytatni. Látom, hogy csodálkozol, de tényleg ez a leggyakoribb panasz a legtöbb gazdag családnál. Hogy fáradtak.
Hány családhoz jársz?
Hetente körülbelül nyolchoz, valakihez hetente kétszer, amolyan bejárónőként. Napi két munkát tudok elvállalni, ennél többre fizikailag nem lennék képes. Ez nagyjából belefér a nyolc órába, persze előfordulnak túlkapások, amikor annyi munkát adnak, hogy este tízig ott kell lennem.
Szabadság?
Az egy nem létező fogalom nálunk. Bárkit megkérdezel, ugyanezt fogja mondani.
Hogyhogy?
Nem fér bele. A túlélésre játszunk. Régóta egyedül tartom el a gyerekeket, nem engedhetek meg magamnak egy hét kiesést sem. Amúgy sem tudnék összegyűjteni egy nyaralásra. Mindig van valami. Most például új szemüveget kellett csináltatnom magamnak is, az egyik lányomnak is. Százezer forintba került úgy, hogy a régi keretekbe tetettük az új lencsét. A másik lányom egyetemre jár, van egy kis ösztöndíja, de őt is támogatnom kell. Nem sorolom… amúgy sem sajnálom a pénzt a gyerekekre.
Mennyi pénz lenne elég havonta ahhoz, hogy félre tudj tenni, például egy kéthetes nyaralásra, beleszámolva, hogy az adott hónapban feleannyit keresel?
(Hosszasan gondolkodik). Ötszázezer forint. De elég lenne az is, ha lenne egy párom, és ő is hazahozna egy fizetést. Így talán év végén is otthon lehetne maradni egy kicsit.
Középosztálybeli, illetve felső-középosztálybeli családokhoz is jársz. Milyen benyomásod van róluk?
A középosztálybeliek sokkal emberségesebbek, mint a gazdagok. Különösen a pasik jó fejek, valahogy jobban megbecsülnek. Ezek a családok jellemzően két fizetésből élnek. Azért kérnek segítséget a háztartáshoz, mert így több idejük marad egymásra, a gyerekekre, és ezt én maximálisan megértem. A gazdagok mások. Közöttük is vannak nagyon rendesek, de a legtöbbjük felől nem érzek túl sok tiszteletet.
Nem szoktak szabadkozni az emberek a rendetlenség vagy a kosz miatt?
Nem. A nők sem. Sőt. Halál lazán elöl hagyják a bugyijukat, ami engem biztosan zavarna. A rendrakás szinte sehol nem jellemző. Ritka az, aki egyáltalán beágyaz. A gyerekek után pláne nincs rend. Ahol házvezetőnő vagyok, ott belefér, hogy én pakolok, máshol ezt kicsit nehezményezem.
Van valamilyen határa annak, hogy mit csinálsz meg szívesen?
Ha már dolgoztál szállodában vagy vendégházban, mint én, akkor nem csodálkozol semmin. Azon sem, hogy a hűtőben a húslé ráfolyik a friss zöldségekre, azon sem, ha tök igénytelen valakinek a vécéje. Tényleg nem zavar semmi. Pár dolgot, mondjuk, furcsállok. A legérdekesebb az volt, amikor az illető az abroszon vágta fel a görögdinnyét pár nappal azelőtt, hogy odamentem. Ezt onnan tudom, hogy hozzá volt ragadva a terítő az asztalhoz. Vagy ami rendszeres, az a méregdrága bőrkanapé az oldalába begyűrt, üres csipszes zacskóval. Mögötte az odahajított csokipapír. Nehéz eldönteni néha, hogy csak engem tesztelnek, vagy tényleg ennyire igénytelenek.
Ezekből nem vonsz le következtetést arra, hogy milyenek az emberek?
Nem. Igyekszem nem ennek alapján megítélni az embereket. És tényleg nem mindig van összefüggés a között, hogy milyen a lakásuk és mennyire jó fejek.
Sokszor látod együtt az egész családot. Milyennek tűnik a felnőttek viszonya a gyerekeikkel?
A családok felénél mindegy, hogy mit csinál a gyerek, csak legyen csendben. Ezek azok a felnőttek, akik mindent megengednek a gyereknek, kivéve a gázcsapot. A szülők másik fele nagyon jó fej. Az anyák beosztják egymás közt a szomszédokkal, hogy ki mikor hova viszi a gyerekeket. De általánosságban igaz a felnőttekre, hogy nem következetesek. Néha felcsattannak, hogy már megint itt hagytad a ruhád, a szennyesbe sem tudod kivinni, de ennyi. Annyit sem érnek el, hogy a gyerek kivigye a szemetet a szobájából. Az is simán belefér, hogy a húszéves srác a drapp szőnyegen szerelje az olajos biciklit.
Biztos van jó tapasztalatod is!
Persze, sok helyen szinte már családtag vagyok. Ott nem bánom azt sem, hogy beszélgetni kell, pedig amúgy nem szeretek csevegni munka közben. Ilyenkor megkérdezik, na, egy kávét a munka előtt? Jólesik. A gyerekek is sok helyen örülnek, ha meglátnak. És rengeteg családtól kapok pozitív visszajelzéseket a munkámra, akár személyesen, akár telefonon. Olykor valamilyen ajándékot, bútort, vagy épp ruhát a lányoknak. Volt egy férfi, évekig jártam hozzá, vasaltam is. Egy idő után nem volt reális a bérem. Szerettem volna emelni egy kicsit. Elzárkózott. Elváltunk békében. Évekkel később összefutottunk: azóta sem volt ilyen ember, mint te – mondta. Ez is jól esett, hiába volt korábban érthetetlenül kicsinyes.
Mi az, amin változtatnál, ha lehetne?
Nagyon bosszant például, hogy amikor valahova egy héten egyszer megyek, gyakran tuti épp akkor jön házhoz a körmös, a kozmetikus, a barinő a gyerkőcökkel vagy a nagyi látogatóba. Bármerre haladnék, akadályokba ütközöm. Ilyenkor az sem vidít fel, ha félpercenként elhangzik a: bocs, nem zavarok ha…! De! Baromira zavar, mert ez körülbelül olyan, mintha úgy kellene beszédet mondanom egy konferencián, hogy percenként a szavamba vágnak. Ezenkívül van még egy dolog, amin változtatnék. Hogy ha elutaznak, ne kelljen akkor is odamennem kutyát etetni, kertet locsolni, beengedni a munkásokat.
„Ha már dolgoztál szállodában vagy vendégházban, mint én, akkor nem csodálkozol semmin.” (fotó: thinkstock)
Utóbbi rajtad is múlik..
Igen, bevallom, nehezen mondok nemet. A másik, amit már említettem, hogy sok helyen rám öntik az összes panaszukat. Valahogy mindenki a saját vesszőfutásában haldoklik. Vannak háziasszonyok, akik szuper feleségek, anyák és szeretők. Közben előadják, hogy mekkora áldozatot hoznak másokért. Én pedig csak hallgatok, próbálok dolgozni, közben pedig arra gondolok, hogy ha nekem ennyi pénzem és segítségem lett volna… mert persze jár hozzájuk bébicsősz, ott vannak a nagyszülők és hetente egyszer-kétszer én. Mégis ömlik belőlük a panasz.
Említetted, hogy nem mindenki felől érzed a tiszteletet. Ez miben nyilvánul meg?
Minél több pénze van valakinek, annál kevesebb benne a tisztelet. Előfordult – és ez egyáltalán nem egyedi eset –, hogy betett a nő egy mosást a gépbe, mielőtt elment, de nem szólt, hogy nekem kellene kiteregetnem. Mivel még félórát kellett volna várnom, miután végeztem, elmentem. Erre kaptam egy beolvasást sms-ben. Ugyanennél a családnál azért is beszóltak, hogy nem zártam le a levest, mielőtt elmentem. Nem mondtátok, válaszoltam. Tovább írták a magukét. Udvariasan visszaírtam, hogy kezdjetek el valakit keresni, amíg nem találtok, addig még segítek a háztartásban. A következő alkalommal alig tudtam a hótól felmenni a házukhoz. Reggel hét óra volt, előkerült a házigazda kócosan, gyűrötten. Ja, nem kellett volna jönni – mondta. Felhívhattál volna, válaszoltam. Nem voltam benne biztos, hogy visszakapom a kulcsot, folytatta. Na, ez volt az, ami igazán rosszul esett. Két éve járok ide, ismersz, mégis mit gondoltál? – kérdeztem. Zavarba jött, még azt is felajánlotta, hogy elvisz, pedig tudta, hogy kocsival közlekedem. Azt az alkalmat, amiért feleslegesen odamentem, persze nem fizette ki. De mondok egy másik példát. Sokan gond nélkül küldenek egy sms-t este 11-kor. Hogy korábban menjek, vagy ne menjek. Más fel is hív ugyanilyen későn, hogy hol van az egyik öve vagy a kulcsa. Néha úgy érzem, mintha 24 órás ügyelet lennék. Vagy felhív útközben a nő, hogy ugorjak be a boltba, mielőtt megyek, mert nincs otthon liszt, és jó lenne, ha sütnék egy nagy adag palacsintát, és készítenék egy levest. Ez volt az az eset, hogy este tízig ott voltam délután négy helyett.
Ilyenkor adnak pluszpénzt?
Nem, mert nem órabérben vagyunk megállapodva. Csak pluszmunkát adnak.
Néha azért csak mondasz nemet..
Néha azért igen. Vagy okulva ezekből, legközelebb, ha váratlanul megkérnek a főzésre, nem vasalok ki mindent. Apropó vasalás. Na ezzel lehet még nagyon bedarálni az embert. Csak két-három ing lesz, mondják az első találkozáskor. Pár héttel később pedig elém raknak egy hatalmas kosár gyűrött ruhát.
Többször utaltál arra, hogy fukarak az emberek.
Ez azért változó. De ha valamin spórolni szeretnének, mert mondjuk rosszabbul megy az üzlet, akkor az biztosan az én bérem lesz. Ilyenkor szokták mondani, hogy most ne egy egész napra gyere, Márti, hanem félre. Mondanom sem kell, hogy az egész napi munkamennyiséget szeretnék rám bízni. Szóval, igyekeznek rajtam spórolni, persze, ha a gyerek elhagyja a laptopját, másnap kap egy újat a legjobb márkából. Ha pedig szervizbe kell vinni a méregdrága kocsit, annyit fizetnek ki érte, amennyi pénzt én életemben sosem láttam egy összegben. Mindezt még ráadásul el is mondják.
Említetted, hogy sok helyen rád öntik a panaszukat. Ilyenkor beavatnak a magánéletükbe is?
Van, ahol megpróbálják, de én becsukom a fülem. Nem ezért kapom a pénzt. Azért is jobban szeretem, ha nem avatnak be, mert akkor nem érzem kínosan magam a másik fél előtt.
Előfordult, hogy kikezdtek veled?
Nem igazán, mert ennek mindig elejét veszem. Egyszer volt olyan, hogy ki kellett raknom valakit a saját lakásának az ajtaján. (Nevet.) Most menned kell, vagy én megyek, mondtam. Eloldalgott, nevetett, azóta sincs harag.
Néhány év múlva ötvenéves leszel. Meddig lehet ezt a munkát fizikailag „büntetlenül” csinálni?
Hát, ez nem egy nyugdíjas állás. Már nálam is elindult a visszaszámlálás, a térdemben már érzem a porckopást. Még négy év, mire a legkisebb gyerek is teljesen önálló lesz. Addig bírni kell.
Mi lesz utána?
Szerintem megtartok három-négy családot. Van egy bejelentett állásom is, abból lesz némi nyugdíjam. A kettő talán elég.
Milyen álmaid vannak a visszavonulás utáni időkre?
Nekem mindig hiányzott a nagyszülői segítség. Az minden vágyam, hogy ha majd lesznek unokáim, akkor elérhető legyek a gyerekeknek. Jó lenne az is, ha megtalálnám még a párom. Nagyobb biztonságban érezném magam. De azért ne gondold, hogy sok okom van a panaszra. Tudom mindennek a jó oldalát nézni. Legfőképp annak, hogy van három csodálatos gyerekem, akiket tisztességben felneveltem. Az a legnagyobb boldogság, amikor hétvégén mindhárman otthon vannak, és kényeztethetem őket. Mit gondolsz, ők leszedik maguk után az asztalt?