Így öli ki az iskola a tanulási vágyat a gyerekből

Egy kisgyerek egyik legjellemzőbb tulajdonsága a kíváncsiság: mindent, mindenről tudni akar, kérdez naphosszat és bizony az összefüggések sem maradhatnak a miért? kérdései alapján rejtve. A logikus az lenne, hogy egy ilyen tudást szomjazó ember szárnyakat kap a kérdéseire választ adó intézményben. Ezzel szemben a lesújtó helyzet az, hogy bár egy kíváncsi és tudni vágyó gyerek kerül be az oktatási rendszerbe, pár év alatt alulmotiválttá válik, és nemcsak a tanulás iskolai formáját utálja meg, de magát az intézményt is.

Torna, matek = félelem, reszketés és állandó kudarc

Ennek persze számos oka lehet. Az egyik legfontosabb talán mégis az, hogy a mai oktatási rendszer nem arra teszi a hangsúlyt, hogy miben jó egy gyerek, hanem azt veszi észre és hangsúlyozza, hogy miben nem. Gabi másodikos kisfia például bármilyen ügyesen olvas, ír és számol, a tornaórák rendre letörik az önbizalmát.

„Zsolti tipikusan az a gyerek, aki csetlik-botlik a testnevelés órákon. Azt sem tartom jónak, ha erre megjegyzéseket tesz a tanár a többi gyerek előtt, de azt kifejezetten utálom, hogy fekete pont jár azért, ha nem tud valamit megcsinálni. Miért kell ezt csinálni? Miért nem lehet megmutatni inkább azt, hogy egy adott feladatot hogyan végezzen el?

Miért nem lehet segíteni neki a gyakorlásban, és esetleg együtt örülni neki, ha fejlődik vagy sikeresen megcsinálja? Biztos vagyok benne, hogy így csak a mozgást fogja megutálni a gyerek.

Még mielőtt azt hinné valaki, hogy hasonló dolgokkal a gyerekek csak a készségtárgyak esetében találkoznak, szeretnénk leszögezni: nem. A matematikaóra pont ugyanúgy alkalmas arra, hogy a gyerek összes motivációját letörje. Jó példa erre Gyöngyi kislánya, Emma is, aki most végzi a hatodik osztályt.

„Meggyőződésem, hogy az iskola direkt arra utazik, hogy kiderítse, mit nem tudnak a gyerekek.

Kicsit a szüleim nevelési elveire emlékeztet az, ahogy az iskola működik: ha tudsz valamit, az természetes, ha viszont hibázol, annak kemény következményei vannak.

Persze, a jó jegyek valamennyire jutalmazzák a gyereket, amikor jól felel, vagy szép dolgozatot ír, de azt látom, hogy sokkal jobban beleégett a fejébe az, hogy ha valamit nem tud, abból baj lesz. Neki a matek megy nehezen, de szerintem nem azért, mert ne lenne képes megtanulni. Egy kis biztatással, segítséggel biztosan jobban menne neki a geometria is, látom rajta, hogy szeretné érteni és tudni. Mi csak annyit tudunk tenni, hogy külön tanárral segítünk neki, de szerintem ez alapvetően az iskola feladata lenne, nem egy pluszban megbízott pedagógusé. Ha az iskolára bízzuk a dolgot, úgy csak az lesz a vége, hogy Emma kedve teljesen elmegy a matektól. És ki tudja, lehet, hogy ez más tárgyakra is kihatással lenne.”

A sok kis mozaikdarabból nem áll össze a kép

A kisgyerekek nemcsak tudásanyagra vágynak, hanem arra is, hogy megértsék mi miért történik éppen úgy, ahogy. Ehhez képest a legtöbb iskolában ma a lexikális tudást helyezik előtérbe, miközben az ok-okozati összefüggésekre nem fordítanak figyelmet. A száraz tények bemagolása viszont nemhogy nem kelti fel, de kifejezetten csökkenti a gyerekek érdeklődését. Rita, akinek fia most gyűri a negyedik osztályt, hasonlókat tapasztalt:

„Gergő kíváncsi, érdeklődő gyerek, de rengeteg miért van a fejében.

Az iskolában jól teljesít, de azt látom, hogy egyre inkább elégedetlen, mert bár rengeteg dolgot tanul, nem mondják el, és rávezetni sem próbálják a gyerekeket arra, hogy mi mivel és hogyan van összefüggésben.

Így sok esetben a gyerek úgy jön haza az iskolából, hogy ennek vagy annak semmi értelme nincs a tananyagban, és itthon keressük meg a miérteket. Ez persze az egyik oldalról teljesen rendben van, hiszen így folyamatosan beszélgetünk a gyerekkel, és tudjuk, hogy mikor hol tartanak, hogyan haladnak. A másik oldalról viszont szerintem ez lenne a tanítás egyik legfontosabb feladata: megtanítani a gyereket gondolkodni és kérdéseket feltenni.”

Nem marad idejük gyereknek lenni

Az iskola ráadásul kitölti a gyerekek életét. Nemcsak azokat az órákat, amikor az intézményben vannak, és nemcsak úgy, ahogy a felnőttekét a munkahely. Sokan, sok helyen elmondták már, mennyire leterheltek a tanulás miatt a gyerekek, és az a helyzet, hogy ebben semmi túlzás sincs. Leterheltebbek, mint egykor mi, a szülők voltunk, márpedig ettől már a mi korosztályunk is szenvedett rendesen. Zita lányának egy napja például így alakul, pedig még csak a hetedik osztályban tart.

„Reggel hatkor-fél hétkor kelni kell, hogy nyolcra Emese beérjen az iskolába. Egyedül jár már, így napi egy-másfél órát visz el az utazás. Átlagosan napi hat órája van, de előfordul, hogy hét-nyolc órát is bent tölt az iskolában. Nem lábat lógatva, hanem munkával, tanulással. Direkt nem írattam be százezer szakkörre és különórára, de mivel jövőre felvételizni fog, azért heti kétszer magántanárhoz jár, pedig kifejezetten jó tanuló. De úgy érezte, szüksége van a segítségre. Miután hazaért, még jó két-három órát tölt tanulással, a másnapi készüléssel. Ha nagyobb dolgozatuk lesz, sokszor egészen késő éjjelig bújja a könyveit. A hétvégék nagy részében is a tananyagé a főszerep.

Én azt látom, hogy tizenévesen ezek a gyerekek nagyobb leterheltségnek vannak kitéve, mint egy dolgozó felnőtt, hiszen az iskola napi szinten 8-10 órát vesz el az életükből. De mikor jut idő a pihenésre és a feltöltődésre?

Ami legalább olyan fontos lenne, mint a tanulás. A szociális életet hagyjuk is, ennyi munka mellett nincs ideje barátokkal találkozni. Vagy ha épp lenne, hát energiája nincs rá.”

Persze, sok esetben a szülők is hozzáteszik még a maguk részét ahhoz, hogy a gyerek kedvét elvegyék az iskolától. Nem tudatos ez, legtöbbször tényleg a jó szándék áll mögötte – de előfordul az is, hogy inkább a szülő félelméből fakad, aki nem is kicsit a gyerek iskolai teljesítménye alapján minősíti magát szülőként. Így volt ezzel Petra is, aki szembenézett saját magával és végül változtatott a hozzáállásán negyedikes fia érdekében.

„Amikor Tomi elkezdte az iskolát, mindennap itthon gyakoroltunk még esténként, miután befejezte a leckéjét. Írást, olvasást, matekot. Jól ment neki a tanulás, de úgy éreztük, erre szükség van. Szeptembertől úgy februárig tartott a fiam ereje az iskolában, utána viszont nagyon látszódott rajta, hogy elfáradt. Ugyanez ismétlődött a következő évben is. Aztán volt egy fél mondata, ami nagyon szíven ütött: anya, te nem vagy a tanárom, és ez nem iskola! Igaza volt. Épp elég időt tölt ott, épp elég dolognak kell megfelelnie enélkül is. Mi meg az otthonát is átváltoztattuk egy intézménnyé, ahelyett, hogy ez lett volna a béke és nyugalom szigete, ahol ismét csak gondtalan gyerek lehet. De féltem tőle, mi lesz, ha pont ő, pont az én fiam nem lesz elég jó tanuló. A fiúkkal általában nehezebb, nem? Aztán rájöttünk, hogy nem ezen múlik, milyen szülők vagyunk, viszont múlhat rajta az, hogy Tomi mennyire lesz jóban a tanulással.

Abbahagytuk az itthoni plusz tanulást. A napköziben megírja a leckét, és amikor hazaér, már nem kell az iskolával foglalkoznia, csak ha ő akar. Felszabadult, sokkal kipihentebb, jobb a kedve, és kiderült, hogy a jegyei sem lettek rosszabbak.

A tanulásnak, az iskolának nem szükséges rossznak kellene lennie a gyerekek életében, hanem egy olyan helynek, ahol lehetőséget kapnak. A tudásra, a fejlődésre, a tehetségük felderítésére és kibontására, a kíváncsiságuk kielégítésére. Ma a legtöbb, amit egy iskola adhat egy tanulónak, az nem a jó bizonyítvány és a tetemes tudásanyag, hanem az, hogy nem veszi el egy életre a kedvét a tanulástól, hanem arra sarkallja őket, hogy még többet és többet akarjanak tudni.

A ti iskolátok tudja ezt?