“A futás mentette meg az életem” – Papp Kriszta olimpikon hosszútávfutóval beszélgettünk

Honnan indultál, mikortól része az életednek a futás?

Verpelétről származom, és amióta az eszemet tudom, folyton szaladtam. Mindig mozgékony gyerek voltam, ezért is szóltak arról a nyarak gyerekkoromban, hogy a nagyszüleimnél leginkább a kukoricaföldön rohangáltunk mezítláb, kihajtottak minket a természetbe. Mondjuk nem volt klasszikus, szeretettel teli a viszonyom a nagymamámmal, úgyhogy annyira küldeni sem kellett, mentem én magamtól is szaladgálni a határba a testvéremmel. A futás már itt is a menekülést jelentette számomra.

Ha otthon voltam a szüleimmel, akkor pedig még inkább menekülőre fogtam, és a mozgásban vezettem le a negatív energiáimat, mivel nem egy békés családi fészek volt a miénk. Apám, tipikus tomboló alkoholistaként, rendszeresen bántalmazta anyukámat, ami megadta a mindennapok alaphangulatát. Anyukámnak végül sikerült kitörnie ebből a bántalmazott helyzetből, elvált apámtól, ezután viszont olyan lehetetlen anyagi helyzetbe kerültünk, ami miatt már gyerekként is a kitörési lehetőségeket kerestem otthonról.

Megláttad a futásban rejlő munkalehetőséget?

A futás mint munka eszembe sem jutott, nem akartam én élsportoló lenni, kifejezetten rendőri pályára készültem, ezért sokáig cselgáncsoztam, mert ahhoz kellettek a küzdősportok alapjai. Sőt annyira nem készültem futónak, hogy a testneveléstanáromnak meg is fogalmaztam, amikor ezt a lehetőséget pedzegette, hogy én aztán nem fogok ott körözni a pályán, nincs annak semmi értelme.

Úgyhogy mondhatjuk úgy, hogy a futás választott engem: 12 évesen köteleztek az iskolában, hogy menjek el a megyei futóversenyre. Nagyon ellenkeztem, de a tanár nagy úr volt akkoriban, inkább beadtam a derekam, mint hogy vállaljam a kilátásba helyezett büntetést. Ezen az ominózus versenyen derült ki, hogy nekem ehhez tehetségem van, mert bár nem nyertem, de egy olyan lány mögött értem be, aki már régóta futóként edzett, ami bizony őstehetséget feltételezett. Emiatt aztán a tesitanárom rábeszélt, hogy vágjak bele a futóedzésekbe.

Innentől már szerelembe estél ezzel a sporttal?

Az egészben akkor nem is a futás érdekelt, hanem a pályán lévő csapat, végre tartoztam valahová, volt egy biztonságos helyem, ahol szerettek. Pótcsaládként, burokként vettek körül. Én voltam ott a kis hős, aki megyei versenyeket nyer, jó tanuló, jó sportoló díjat kap. Ez egy bántalmazó közegből érkezve sokkal többet jelentett nekem, mint a rendezett családi háttérrel érkező társaimnak.

Az én sorsom nagyon jól példázza azt, hogy mindenhonnan van kiút, nem szabad megtörni, menni kell a céljaink felé. Ha nekem sikerült ilyen hátrányos helyzetből, szegénységből, alkoholista, bántalmazó apa mellől kitörnöm, akkor bárkinek sikerülhet. Mindig vannak mellettünk segítők, csak észre kell őket venni, mindig ott volt valahogy egy-egy ember, aki engem is továbblendített az utamon. A rendőri álmaimat azért még nem adtam fel azóta sem, csak a megvalósítás előtt 80 ezer kilométert lefutottam már, ami olyan, mintha körbeszaladtam volna a Földet kétszer.

Verpelétről kamaszként egészen Budapestig futottál, egyedül. Itt indult be a futókarrier?

15 évesen, amikor felkerültem Pestre gimnáziumba, egy állami gondozott lánnyal éltem együtt a kollégiumban. Akkor döbbentem rá, hogy milyen sorsok vannak, milyen mélyről érkezett ő is, mégis megmutatta a világnak, hogy akár szülői támogatás nélkül is meg lehet valósítani az álmainkat.

Ebben az időben éltem meg a szegénység igazi bugyrait, otthonról semmilyen módon nem tudott anyukám támogatni. Ezért 17 évesen magántanuló lettem, egyrészt mert a versenyek miatt akkor már sokat hiányoztam, másrészt így el tudtam menni dolgozni is, hogy legyen ételre pénzem. Az akkori edzőm segített olyan munkát találni, ami mellett folytathattam teljes erőbedobással a sportot is és a tanulást is.

A nagy futóeredmények a gimi után jöttek, mert érettségi után hoztam csak meg a végső döntést, hogy a futás lesz a munkám. Először a Junior Európa-bajnokságon negyedik lettem, ez már jelezte, hogy van itt keresnivalóm. 19 évesen kerültem a véráramba, a futásból is csörgedezett egy kevés jövedelem, kerestem annyit, hogy magamat valahogy eltartsam, sőt már én tudtam segíteni a családomat.

Milyen volt bekerülni az élsport világába? Mi volt az, ami szembeötlően más a “normális” világhoz képest?

Nagyon furcsa volt. 4-5 csillagos hotelek, nagy versenyek, a világ legjobb futói közt lenni, szinte egyik pillanatról a másikra. Eleinte sok magyar versenyző vett részt ezeken, így beletanulhattam. Varga Judit, 1500 m-es csúcstartó, aki Golden League versenyt is nyert, Vaszi Tünde, országos csúcstartó távolugró, kétszer volt döntős olimpián, tőle rengeteget tanultam, Ajkler Zita, akivel máig tart a barátság. Velük nagyon sokat utaztam. Később sajnos egyre kevesebben lettünk és általában egyedül mentem, versenyeztem, ami furcsa helyzet volt eleinte, de sok barátság, ismeretség kötődött más országbeliekkel.

Nagy volt a kontraszt egyébként az itthoni és a külföldi körülmények között. Sok dolgot lehetett hazahozni, tapasztalatot, ötleteket, láthattam a nagyokat edzeni, kis átfogó képet kaptam arról, ki hogyan készül. Ha “normális” életem van, valószínűleg sosem utaztam volna ennyit, egy nyár alatt 15-20 versenyt csináltam meg különböző külföldi helyszíneken. Ha nem verseny van, akkor edzőtábor miatt utazom: télen melegre megyek, nyáron pedig hidegre, magaslati edzőtáborba. Ezek minimum egy hónapot, de van hogy másfél-két hónapot is igénybe vesznek.

Hogy néz ki egy napod? Mennyire munka az élsport, sokszor megkapod, hogy “ez csak futkorászás”?

Abban is különbözik ez az élet a civiltől, hogy a futás nem napi fix 8 órás munka, de gyakorlatilag 8 órában a futás körül jár a fejem. Ha két edzés van, közben arra is kell idő, hogy a testemet rendbe tegyem (gimnasztika, jóga, masszázs, erősítés, táplálkozás, mentális felkészülés).

Amikor munkában vagyok, akkor katonás rend van körülöttem: reggel fél 7-7 kelés, 9:20-kor kezdem a bemelegítést, 11:30-ig a pályán vagyok, majd haza, ebédkészítés (nem mindegy, mit eszem), megpihenek kicsit, majd jön a második edzés, és utána az erősítés, ez is két óra elfoglaltság. Ha egyet edzem, akkor a regenerációra marad több időm (pl. szaunázás).

Szünetet ősszel kapok, ez három-négy hét, de ez is futással telik nálam, csak nem olyan intenzíven és nem olyan kilométerszámmal. Ilyenkor elkezdem az erősítéseket újra, hogy ne az alapozáskor jöjjön az izomláz. Egyébként tényleg sokan kérdezték már, hogy “akkor kimész, futsz, és ennyi?”. Nem ennyi. Sok kiegészítő dolgot kell megcsinálni, odafigyelni magunkra, az edzések is változatosak, tehát nem annyi, hogy futkorászol bele a vakvilágba.

Milyen gyorsan futsz ? Volt már olyan, hogy eléd ugrott valaki és elgázoltad?

Változó, milyen gyorsan futok. A könnyű, hosszú futás 13 km/h, a résztáv 16-20 km/h közt változhat. Volt már sajnos olyan eset, amikor egy kisgyerek elém szaladt egy atlétikai pályán. De szerencsére nem vagyok olyan nagy darab, hogy kárt tudjak okozni másokban, még nagy sebességgel sem. Például egy másik eset az utcán történt, egy hatalmas férfinek mentem neki, mert elbambultam futás közben, és lepattantam róla, mint egy kismacska. Szóval nem kell tőlem tartani. 

A vőlegényed nem sportoló, ő mennyire tudja az életmódodat elfogadni?

Az elején nehéz volt, hogy megértse, mi is ez. A legtöbb ember elvégez egy fősulit, egyetemet, munkába áll, és rááll egy rendszerre. A mi szakmánk ad egy szabadságot, ugyanakkor olyan – kívülről nézve – lemondásokkal jár, mint például hogy nem megyünk el este beülni iszogatni, nincs buli hétvégén, nem jutunk el koncertre, még ha 8-kor is kezdődik. A barátok eltűnnek az idő hiánya miatt, ezt sokan nem bírják.

Én személy szerint nem érzem lemondásnak, de mások kívülről néha megjegyzik, hogy például hogy bírom, hogy elmegyek teljesen egyedül Portugáliába hat hétre. Ez is egy lemondás, de ha van célom, megteszem érte, mert tudom, hogy így fejlődhetek. Hogy a fenébe ne lenne nehéz, de ez van.

Végül megértette Dávid is, hogy sokkal több ez nálam, mint hogy futok egy ideig és majd abbahagyom. Ez mély szeretet a sport, a futás iránt. A futás vagyok én, összetartozunk. És amikor megértette, onnantól kezdve olyan szinten mellettem állt, hogy ilyenről csak álmodni tudtam volna. Ha tud, eljön velem edzőtáborba, segít, jön mellettem bringával edzéskor. Szerencsés vagyok, egyfelé evezünk, ez nem csupán az én sikerem, hanem az övé is. A miénk.

A barátok ezek szerint inkább a szakmából kerülnek elő?

Érdekes, de a fent említettek ellenére nekem nem csak szakmabeliek a barátaim. Voltak próbálkozások, vannak, akiket nagyon kedvelek, de igazi mély barátság nem a sport világából alakult ki. Egy kivétellel.

Meddig lehet ezt csinálni, az egészségre nem káros ekkora terhelés?

Ameddig a test bírja, és persze vigyázunk rá, 40-45 éves korig lehet magas szinten csinálni. De majd jön valaki egyszer, aki ezt is felülírja. Nincs határ szerintem. Ameddig valakiben lobog a tűz, és a test képes lépést tartani, ott a határ. Utána jöhetnek a veteránversenyek. (Nevet.) Az egészségre nem káros, persze fáj itt-ott, de ha egyáltalán nem sportol valaki, ugyanaz a helyzet, sőt rosszabb. Az élsport konzervál, bár nem kifejezetten egészségmegőrző célból van. A hangsúly azon van, hogy vigyázzunk a testünkre és a lelkünkre egyaránt.

A lelki egészség megőrzését említetted már többször. Mi az, ami lelkileg a legnehezebb az élsportban?

Most kapásból az jut eszembe, hogy a magas szintű, folyamatos terhelés elviselése. Idegileg. Ezért annyira fontos, hogy a háttér nyugodt és kiegyensúlyozott legyen, és a minimálisra csökkentsük a zavaró körülményeket, mert rengeteg energiát elszív, ha problémák vannak az életünkben és nem tudunk a lényegre koncentrálni. Mindent nem lehet kiszűrni, de törekedni lehet rá. A teljesítménykényszer is benne van a pakliban, de ezt el kell engedni, különben hosszú távon megbolondulnánk.

Fiatalabb koromban mindig meg akartam felelni mindennek és mindenkinek, hosszú folyamat volt, mire eljutottam oda, hogy csakis önmagam lehetek a mérce. Legyőzni magam, a lustaságra hívó hangokat, beengedni a körülményeket a versenyen vagy sem. Csiszolgatom magam, fejlesztem a gyenge részeim, közelítek oda, ahová szeretnék eljutni. Baromi kemény munka.

A stresszkezelés a másik fontos pont, jártam már úgy én is, hogy nem bírtam el azt a nyomást, amit igazából saját magunkra teszünk. Ehhez, úgy gondolom, érdemes szakember segítségét kérni, hogy sikeresen függetlenítsük magunkat ettől. És persze az is hozzátartozik a stresszhez – bár erről nem szokás beszélni –, hogy mint minden munkahelyen, itt is találkozik az ember olyanokkal, akik mindent megtesznek azért, hogy borsot törjenek mások orra alá. Ezt idővel megtanulja az ember kezelni, és inkább előreviszi, mint hátráltatja.

Milyen eredményeket értél el ebben az évben? Mi a következő nagy cél, amiért épp dolgozol?

17 éve futok az Újpestnél, de mondhatom, hogy ez az év különösen jól sikerült. Idén sikerült visszakapaszkodnom oda, ahonnan lepottyantam 2012-ben. A félmaratoni vb-n 11. lettem, a pálya Eb-n kicsivel csúsztam ki a nyolcból (2 tizeddel), egyéni csúcsot futottam félmaratonon. Nagy fába vágtam a fejszém, elkezdtem a maratoni felkészülést, reményeim szerint áprilisban futom az elsőt. Nagy kaland és kihívás. Élvezem, mert egy nagyon jó önismereti túra is egyben, néha magam is meglepődöm például, hogy mennyire fegyelmezett vagyok. Edzőm a minap dicsért meg, hogy egy makkanást sem hall tőlem, egy picit sem, és hogy ebben is mennyit változtam.

Mi van az élsporton túl, avagy mi leszel, ha civil leszel?

Mindig változik. Iskolám szerint a PR, reklám, marketing felé kellene tapogatóznom, de nem vagyok abban biztos, hogy nekem való ez a világ. Az újságírás már érdekesebb, ez a világ nagyon érdekel, írok blogot is a futásról. Tervezem az edzői elvégzését, gyerekekkel szívesen foglalkoznék, de nem élsportra nevelve őket, hanem a sportot lenne jó megszerettetni a lurkókkal, hogy később, ha felnőnek, természetes legyen nekik beiktatni a mindennapokba egy-egy félórás futást vagy bringázást, épp amihez kedvük van.

Szoktál a busz után futni?

Elképesztően viccesen futok civilben. Ez inkább azért alakulhatott ki, mert még viccesebbnek tartottam azt a képet, hogy gyönyörű mozgással érjek el egy buszt. Egyébként nem futok, annyira lefáraszt az edzés, hogy a mindennapokban sétálva a sebességem egy csigáéval vetekszik.