A Várkonyi Csibészek Ózd környéki roma származású gyerekek, a mélyszegénység legalsó bugyraiból. Egy Common Vibe nevű egyesületnek köszönhetik mindazt, amit eddig elértek a zenén keresztül. Az egyesület célja, hogy profi zenészeket kössenek össze hátrányos helyzetű gyerekekkel, és ezek a gyerekek a zenélés élményén keresztül felfedezhessék önmagukat, a muzikalitásukat. Fontos szempont az is, hogy a szegregátumban élő serdülők kiszakadjanak a hétköznapokból, és felfedezzék a kiutat.
A nemzetközi roma nap alkalmából kaptak meghívást az ózdi Várkonyi Csibészek az Európai Parlamentbe, ahol egy csodálatos koncerttel örvendeztették meg az ott dolgozókat, nekem pedig volt olyan szerencsém, hogy elkísérhettem őket a nagy útra.
2018. április 7, este 6 óra.
Pontosan érkeztem a reptéri találkozóra, izgatottan vártam, hogy megérkezzen az ózdi transzfer. A buszuk késik, alig férek a bőrömbe. Nem sokkal fél hét után végül begurul a díszes társaság. Hét roma kölyök fülig érő szájjal és négy felnőtt srác, a Common Vibe csapata: Miklósi Ákos, Lima Victor és Berkeszi Dávid, akik eredetileg megálmodták ezeknek a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknek a zenés jövőt, most Gettó Feri is velük van, negyedikként. Elkel ez a sok felnőtt a kis csibészek mellé. No de ne szaporítsuk a szót, nem maradt túl sok időnk. Irány a check-in!
Fotók: Révai Sára
A fiúk rátapadnak a reptéri kilátó ablakára. A tekintetük a távolba mered, arcukat a naplemente fénye világítja meg. A repülőgépek lenyűgözik őket, talán ez az eddigi első pillanat, amikor a fiúk elcsöndesednek. Az üvegen túl talán egy fényesebb jövő várhat rájuk.
„Lekapcsolom a villanyt a fejemben,
Mécsest gyújtok a szívemben, fényeljen.
Ha a világ botránkozik én rajtam,
Akkor tudom, jó felé visz az utam…”
A gép három órát késik az amúgy is igen késői indulási időponthoz képest, de nem unatkozunk. Hamar előkerülnek a hangszerek, és sokak örömére a gyerekek hangos zenélésbe kezdenek. Ütik a kannákat, pendülnek a húrok, felcsendülnek a szívbemarkoló cigánynóták.
A gépen szétszóródtunk, én Patrik mögött ültem. A felszállás pillanatában, amikor felbőgtek a hajtóművek, egy óvatlan pillanatban ki tudtam csatolni az övem, és lencsevégre kaptam a kis csibész arcát.
A fiúk a felhők fölött járnak, nem férnek a bőrükbe. Az utazómagasság elérésekor megkezdődik a mászkálás, de hála a türelmes és kulturált „közönségnek”, nem szólnak rájuk. Volt, aki kérdezősködött is felőlük, kik ők, honnan jönnek, és miért utaznak most Brüsszelbe. A csibészek büszkén vették elő hiányos angoltudásukat. Dominik kártyacsatába kezd, Lóri fel és alá bolyong társai között, Topen minduntalan rapet hallgat.
Azután ő sem bír már magával, megkeresi Ákost, akihez igen fontos kéréssel fordul. Egy lánynak szeretne szerelmes levelet fogalmazni, ehhez kéri a felnőtt segítséget. Mint kiderült, a lány nagyon fiatalka még. A nagy vagány azt üzeni neki a magasból, hogy ha kell, élete végéig vár rá.
„A szerelem az egyetlen igazság,
Az eget is szerelemmel ragasztják,
Hanem azzal a csillag is lepottyan,
Kőtáblává hasad széjjel a porban!…”
A leszállásnál Brendon nem szabadult a látványtól, elvarázsolták Brüsszel esti fényei.
Hajnali három órakor értünk a szállásra, Brüsszel belvárosába. Mi, felnőttek, szinte azonnal kidőltünk a sok várakozás és a nagy út után, a gyerekek viszont a folyosókon tomboltak. Másnap reggelre hét feljelentést gyűjtöttek be, de valahogy mindenkinek megenyhült a szíve, amikor meglátták a dorbézoló gyereksereget.
Lóri elsőként végez a reggelivel, elégedetten nyújtózkodik. Corn flakes tejjel, nutellás croissant, narancslé, tejeskávé, joghurt, tojás és sonka. Nem restellte végigenni a menüt, kell az energia az első nagy nap előtt.
A fiúknak mindennap koncertjük lesz. Az első napon egy Mundo-B nevezetű közösségi házban lépnek majd fel a nemzetközi roma nap alkalmából, a többi napokon az Európai Parlament várja őket két helyszínen. A felnőttek, Ákos kivételével, aki a gyerekekkel délelőtt próbát tart, szavazni indulnak. Jó messzire kellett utaznunk, hogy leadjuk voksunkat, de megtettük, amit meg kellett.
Kora délután vágtunk neki az első napnak együtt, a gyerekek alig látszottak ki hangszereik mögül: mint a csigák hátukon a házukkal.
„Megszületni a világra gyönyörű,
Benne lenni a világban gyönyörű,
De kiszületni a világból, az a szép,
Elhagyni a csónakot a tengerért!”
A Mundo-B-ben a Várkonyi Csibészeknek nagy sikerük van, már a második nótánál táncra perdül a nagyérdemű.
„Csibi-csaba, tic, tuc, cipóóó!”
A koncert félórás, de nem ér véget, még akkor sem, amikor a fiúk felállnak a hangszerek mögül.
Dominik egyedül állva tovább gitározik, fölé magasodik a nagyváros. A többiek szétszélednek a közösségi házban, esznek-isznak és örülnek, hogy jól sikerült az első fellépésük a külföldi közönség előtt.
„Sorsa felől mért aggódik az ember,
Úgyis csak az lesz, aminek lenni kell,
Mint a Duna, érkezik az életünk,
Folyjék, ahogy folyni akar nélkülünk.”
Kicsit elfáradtak a csibészek, többekben még a nyugovóra térés gondolata is felvetődik, de hamar bedől a terv, rázendít a következő zenekar, egy szerb cigányokból álló profi banda. A gyerekek köréjük gyűlnek, persze az első sorba, tolakodva, és tátott szájjal hallgatják a latinos hangzású muzsikát. A gyerekek közül páran gitárt ragadnak, és csöndben kísérni kezdik a középkorú zenészeket, akiket ez látszólag egyáltalán nem zavar.
A hangulat a tetőfokán, táncra is perdül a nép. Patrikot a legszebb lány ragadta el, és olyan szenvedélyes táncot lejtettek, amit felnőtt férfiak is megirigyelhettek. A csibészek sorra lekérték a hölgyet, és szinte mindannyian megtáncoltatták. A gyerekek éjjelig mulattak.
Az ággyal szemben a falon, a tévében Disney megy, az éjszakai baglyok reggelre visszaváltoztak gyerekekké.
Én megragadom az alkalmat, és rövid interjúkat készítek velük. Később ugyanis, amikor magukhoz térnek, hiába szaladnék utánuk, hiába próbálnám egy-egy percre arra kényszeríteni őket, hogy rám figyeljenek. Most fáradtak, ezt kihasználom.
Topent az aulában találom meg, és amikor arra kérem, meséljen, hogy érzi magát, pózolni kezd.
„Löketet ad! Én nem ragadnék le Ózdon, ki akarok törni keményen! És ez az út a kezdet…”
Patrik az utcán ücsörög, és üti a tank drumot.
„Nekem az tetszik, hogy az utcán sok a feka gyerek. Nagyon jó arcok, a reptéren össze is barátkoztam eggyel. Pedig otthon azt mondják, hogy a migránsok szarfejek. Azért én maradnék Ózdon, jó kis hely az.”
Mire legközelebb a kemény mag szobájába kopogtattam, már kikeltek az ágyból, többen már a fürdőszobában szépítkeztek a parlamenti napra. Alex épp a szüleivel csetelt.
„Megírtam nekik, hogy nagyon jó itt. Az utcán nem részegek az emberek, és megbecsülnek minket.”
A többieket már nem tudom szóra bírni, elvesztek a hajzselézés fortélyaiban. Frizurájukat szálanként állítják be, profi fodrászokat meghazudtoló precizitással. Én is felkészülök az indulásra, egy gyors zuhanyozás és egy elengedhetetlen kávé még belefér. Izgulok, mintha csak nekem kellene este színpadra lépnem.
A liftet várom, és közben azon gondolkodom, vajon minden csibész elkészült-e időre. Nyílik a liftajtó, Topen áll előttem, talpig díszben. Sztárallűrjei megbocsáthatóak, mert eszméletlenül hitelesen adja elő a menőt. Ő tényleg az!
A szálloda bejáratánál már kopognak a kis lakkcipők, sérók belőve, gitárok és kannák is felsorakoztak. Indulunk az Európai Parlamentbe.
A buszmegállóban már parádés volt a hangulat. Olyan volt ez, mint amikor a zabolátlan kiscsikókat életükben először engedik ki a legelőre, azok pedig tombolnak örömükben. Egyáltalán nem voltak megilletődve az ismeretlen helyzetektől, viszont folyamatosan túl voltak pörögve, és ez bizony árulkodó volt.
A parlament előtt egy rövid utcazenélést tartanak a fiúk, a téren felcsendül a cigány himnusz is. A járókelők, többnyire a parlament dolgozói, érdeklődve figyelik a váratlan muzsikálást. Többen fotózzák őket, és még egy kis pénzt is sikerül keresniük a srácoknak.
„Nincsen kívül, belül élünk egyedül,
Fénnyel hintett ágyon forgók, mint ki szül,
Magunk álma, képzelete fogva tart,
Nem ázunk, de viseljük a zivatart!”
A Common Vibe-os felnőttek időnként hangos parancsszóval buzdítják a fiúkat, akik nem szoktak hozzá ahhoz, hogy torkuk szakadtából lehet énekelni.
„Hangosabban gyerekek! Látjátok a túloldalon azt a turistacsoportot? Őket is ide kell csábítani. Énekeljetek!”
A tér megtelik a mélyszegénység szenvedélyes hangjaival, ezekre a fiúkra most kell felfigyelni! Ákos telefonja megcsörren, ez szakítja félbe a hangos örömzenélést. A parlamentből hívják, eljött az idő, be kell lépnünk az üvegpalotába. A hangszereket gyorsan összepakolják, és felvértezve indulnak a bejárat felé.
A parlamentben kiderül, hogy a fellépésig még sokat kell várni, addig egy teremben fognak nekünk előadást tartani arról, hogy miként működik az épületen belül a munka. A fiúk hirtelen erejüket és kedvüket vesztik.
„Fiúk, legyetek szívesek, álljatok fel, csak egy fotó erejéig!” – kértem őket kedvesen.
Az eredmény a képen látható.
Hogy mitől veszítették el ennyire erejüket, nem tudom. Az biztos, hogy közel fél órába telt csak az, hogy átjussunk a főbejárat szigorú beléptető rendszerén. Motozás, fel-le vetkőzés, sorakozás, csöndben maradás, ezek mind-mind igencsak fárasztó dolgok nekik. Kordában tartani a fiúkat pedig nekünk, felnőtteknek fárasztó, úgyhogy mindannyian kicsit „elfogytunk”.
„És ez itt az a helyiség, ahol a nagy döntéseket hozzák az Európai Parlament dolgozói. Több tucat ország képviselői ülnek itt egy-egy alkalommal, hogy döntsenek Európa sorsáról.”
De miért is érdekelné a fiúkat az európai döntéshozók programja, hozzájuk Ózdra nem sok jut el a jó döntésekből.
A délutáni lankadás után végre elvezetnek bennünket arra a helyszínre, ahol nemsokára koncertkezdés lesz. A fiúk beállnak, tesztelik a mikrofonokat, felhangolják a gitárokat és magukat.
A kezdésre szép számmal összegyűlik az érdeklődő közönség, nagyrészt parlamenti dolgozók. A koncert elején akad egy kis technikai malőr, a mikrofonok halkan szólnak, a közönség is inkább beszélget, mint figyel. Ákos, Dávid és Viktor rendkívül óvatosan és intelligensen buzdítja a gyerekeket, hogy a hibás technika ellenére csak szóljanak azok a dalok, mutassák meg, mit tudnak, mit hoztak Európának Borsodból.
És a siker nem marad el. A fiúk belehúztak, és tiszta szívvel zenéltek a külhoni közönségnek. Nagy taps és kamerakattogások zárják a koncertet. Miután lejönnek a színpadról, sokan odamennek hozzájuk gratulálni, és megsimogatják a gyerekek fejét. Elégedett fáradtság ült a csapaton, mikor visszaértünk a szállásra.
„Azt álmodjuk, hogy sírunk és nevetünk,
Ágyunk felett, mint a fecske, fecsegünk.”
A gyerekek szobájában levezetésképpen megbeszélés zajlott. Mindenki elmondta, hogy milyen volt neki ez a nap, mi volt jó és mi volt rossz benne.
A kicsik szájából egyöntetűen az a vélemény hangzott el, hogy nagyon élvezték a napot, és mindannyian érzik a súlyát a külföldi lehetőségnek. A felnőttek persze nagyon megdicsérték őket, de kritikát sem szégyelltek megfogalmazni. A csapatból két fiúval akadt problémájuk, viselkedésük sokszor túlment minden határon, és ezzel nemcsak a hangulatot rontották, de a többieket is bomlasztották.
Elgondolkoztam, hogy vajon egy ilyen fontos és nehéz nap után kell-e még ide ez a kritika, de arra jutottam, hogy nagyon is helyén való. Ezeknek a gyerekeknek egoproblémáik vannak, sokan nem kezelik jól a hirtelen jött sikert. Ózdon a suliban, akik eddig a barátaik voltak, most autogramot kérnek tőlük. Ezt nem szabad túlértékelniük, sokkal fontosabb, hogy magukon és a közös zenélés sikerén dolgozzanak. Ők nem sztárok, közel sem. Csak kaptak egy nagy lehetőséget az élettől, hogy egyszer talán azok lehessenek. És itt nem a sztárság a fontos, hanem az, hogy befektetett munkával van kiút a szegénység útvesztőiből.
„Van mennyország, és a síron nő virág,
Fölkel a nap minden reggel, ragyog ránk”
Az utolsó reggel virradt ránk, mindenki könnyed és elégedett.
Túl vagyunk két napon, két sikeres fellépésen, ezernyi közös élményen és jó pár nutellás croissant-on. A tejeskávénál tartunk, nemsokára ismét útnak indulunk, ezúttal már végleg elhagyjuk a szobáinkat. A mai fellépés után a reptérre megyünk.
Patrik az elsők között készült el, az aulában kannázik Armaniban és napszemüvegben.
Lassan mindenki összegyűlik. A mai napon is a parlamentbe megyünk, egy kiállításmegnyitón játszanak a fiúk még egy utolsót.
A parlamenthez közel egy parkon át visz az utunk, ahol hattyúk és különféle egzotikus kacsák árasztják a nyugalmat magukból. Amíg meg nem érkezünk. A gyerekek észvesztve felrohannak a domboldalon, és kergetni kezdik az egyik madarat. Egészen addig, míg meg nem jelennek a fegyveres őrök, talpig katonának öltözve. A csibészek ugyan nem ijedtek meg tőlük sem, de ekkor a felnőttek már rájuk szóltak. Kis híján elintézték maguknak, hogy fegyveres kíséretük is legyen a mai napra, szerencsére ezt megúsztuk. Mindannyian.
A koncerten meglepetésként felcsendül a „Boldog szülinaaapot, boldog szülinaaaapot”, Brendonnak (jobb) ugyanis ma van a tizenkettedik.
A közönségnek tetszik a rögtönzött ünneplés, a fellépés végén vastapssal ünnepelnek ők is.
Dávid, aki egyben a fiúk tanítója is Ózdon, nagy öleléssel köszönti a koncert végén Brendont. Ebben az ölelésben minden benne van, a köszönet és a büszkeség, amit az összes gyerek iránt érez. Nagyon megható pillanat, én is megkönnyezem.
De hamar indulnunk is kell, mert vár a reptéri transzfer.
„Dirib-darab himnuszolja a madár,
Napról napra ágról ágra beljebb száll.
Dirib-darab himnuszolja a madár,
Napról napra ágról ágra beljebb száll.”
A fiúk talán csak most, a hazafelé úton fogják fel, hogy mi is történt velük az elmúlt napokban. Most hagyják magukat elfáradni, és elgondolkozni. Az út lassan véget ér, de a remény felébred. Ezek a gyerekek olyasmit láttak a világból, ami talán erőt ad nekik a jövőhöz. Aki igazán szeretne majd kitörni, már látja, hogy nagy a világ, máshogyan is lehet élni. De biztos akad köztük olyan is, akinek esze ágában sem lesz majd elhagyni Borsodot, ott születtek, ott élnek szerető családtagjaik közelében, Ózdon, ahonnan erőt és ihletet merítenek a sokszor fájdalmasan hangzó muzsikájukhoz.
A Common Vibe egy egyesület, melyen keresztül profi zenészeket illetve hátrányos helyzetű gyerekeket kötünk össze. Közvetítői szerepet tervezünk nyújtani a zene által, hogy megismerkedjenek hangszerekkel, felfedezzék saját muzikalitásukat, új közösségek, együttesek szülessenek. A gyerekeknek ez azért jó, mert figyelmet, szeretetet és elismerést kapnak, és emellett tehetségüket jobban ki tudják bontakoztatni, újat tanulnak, és kicsit kiszakadnak a hétköznapokból. A Common Vibe egy foglalkozás, amelyben a periférián élő roma fiatalok és képzett zenészek együtt alkotnak, együtt zenélnek. A közös zenélés a program eszköze, a közös alkotás, a közös élmény pedig hozzájárul a kapcsolatteremtési készségek, a másik és a másság tiszteletéhez és megbecsüléséhez, illetve a magatartási, önértékelési, önbecsülési problémákkal küzdő fiatalok pozitív irányú személyiségfejlődéséhez. A zene segíti az érzelmek kifejezését, javítja a koncentrációt, tanulási képességet. Ez a projekt erről szól – a kreativitásról, az önkifejezésről és az elfogadásról. Lehetőséget nyújt arra, hogy kipróbáljuk önmagunkat egy barátságos és segítő közegben