„Függő vagyok, emiatt még soha hátrány nem ért” – Dr. Petke Zsolt addiktológus

„Olykor felmerül bennem a kétely, vajon jó-e egy munkahelyen ennyi éven át dolgozni. Vajon nem koptam-e már ki innen” – kezdi történetét Petke doktor, aki tizenhét éve tagja egy budapesti kórház addiktológiai osztályának. Segédápolóként itt kezdte pályáját, majd orvosi egyetem, szakvizsgák következtek, és 2013 óta ő vezeti az osztályt.

Inkább másokat hibáztattam

„Öt éve van már annak is, hogy rádöbbentem, nem véletlen az, hogy addiktológián dolgozom, az, hogy mindig is függőkkel foglalkoztam. Előtte azt hittem, egyszerűen csak így hozta az élet. De akkor történt valami. Ahogy láttam azokat a terápiás munkában dolgozó kollégáimat, akik maguk is felépülő függők, azaz egykori aktív szerhasználók, rádöbbentem, hogy át kell ülnöm az asztal fiókos oldaláról a másikra. Hogy nincsen az jól, ha napközben függőknek adok tanácsot, este pedig magam is megiszom egy üveg bort vagy altatókat használok.”

Zsolt ekkor már házasságban élt, fiai három- és ötévesek voltak.

„Egyszer csak megérkezett az érzés, hogy bár munkaalkoholizmusomnak köszönhetően karrierem szárnyal, a magánéletemben egy lúzer vagyok. Láttam, hogy negyvenévesen ugyanazt művelem, amit egykor a negyvenéves alkoholista édesapám velem. Függőségem abszolút mélypontjára azon estén jutottam el, amikor befröccsözve mesét olvastam a gyerekeimnek, és egyikőjük egyszer csak a szemembe nézett. Nem volt abban a tekintetben sem vád, sem agresszió, csupán mérhetetlen szomorúság: miért piásan mesélek nekik?!”

Egy év kísérletezés következett a leállással. Zsolt szedett gyógyszereket, járt pszichiáterhez, dolgozott energiákkal…

„Minden hókuszpókuszt kipróbáltam. Ekkoriban még nem kérdeztem meg nyíltan a kollégáimat arról, hogy mit tegyek saját szenvedélybetegségemmel. Féltem. Féltem a választól. Azt mondják, csoportterápia, józan közösség nélkül nincs változás. Márpedig, úristen, micsoda presztízsveszteség lenne, ha a függők valamelyik önsegítő csoportjában klienseimmel találkoznék! Inkább másokat hibáztattam. A feleségemet, a munkatársaimat, mindenki mást. Úgy éreztem, kevés vagyok ehhez. Ami nem sikerült senkinek a családban, miért menne nekem…? Fülembe csengtek apám szavai, miszerint megváltozni, azt nem lehet.”

Mégis visszaestem…

„…és elköltöztem otthonról, albérletbe, igaz, csak két villamosmegállónyi távolságra. Úgy gondoltam, hogy még két hónapig sajnálhatom magam. A valóságban azonban a következő fél évben több szert használtam, mint valaha, és hülyébb voltam, mint valaha.”

Zsolt akkor kezdte el kapizsgálni saját felelősségét, amikor ráébredt, az ő felelőssége, ha úgy dönt, még ma este belefér egy üveg bor…

„Abban a pillanatban úgy éreztem, mindent megtennék azért, hogy ez megváltozzon. Nem számít az sem, ha ehhez a betegeim közé kell ülnöm betegként. Ezután egy évig éltem egy függőségéből felépülő lánnyal, aki akkor már három éve volt tiszta, ez idő alatt én se használtam szert. Csoportterápiába ekkor még nem jártam, de megerősödött bennem, hogy én is ezt akarom. A szermentesség a legfontosabbá vált számomra.”

És Zsolt innentől fogva egyre tudatosabban figyelte felépülő függő kollégáit, ők hogyan csinálják.

„Érdekes volt látni, hogy ők sem a munkájuk során, sem a magánéletükben, soha sem hibáztatnak másokat, és nem közelítenek senkihez indulatokkal, negatív érzelmekkel. Az önmaguk és mások elfogadása volt az, ami a leginkább vonzó volt számomra. A felépülők között nem osztottak tanácsokat, mindenki magáról beszélt, a kritikát, a magyarázást nem tartották fontosnak.”

Életem legbátrabb döntése volt

„Ekkor már nem lehetett halogatni az egyenes kérdést, mit tegyek. Egy huszonhárom éve tiszta barátomhoz fordultam, ő pedig azt javasolta, mindenekelőtt menjek el egy gyűlésre az NA-ba (Narcotics Anonymus, szerhasználók önsegítő csoportja – a szerk.), aztán irány egy vidéki rehabilitációs intézet. Megfogadtam, és pár éve, egy december 22-i napon elmentem az első NA csoportomra. Attól az estétől fogva vagyok tiszta. Két hónappal később beköltöztem a szenvedélybetegek komlói rehabilitációs intézetébe, ahova azóta is rendszeresen visszajárok, második otthonomnak tekintem. Ez a felépülő kultúra annyira hatott rám, elkötelezett híve vagyok, szakmailag is. Ezzel együtt fontosnak tartom, hogy nem biztos, hogy mindenkinek ez segít.”

Zsolt úgy véli, a csoportfoglalkozásokra épülő közösségi terápiát hitelesen tudja képviselni. De nem mindig volt így, hiszen már évek óta ilyen szellemben működött az általa vezetett addiktológiai osztály, tehát elméletben mindent tudott róla, amikor ő maga még mindig nem tudta elszánni magát, inkább más köröket járt be a felépülést keresve.

„Persze, láttam én, hogy milyen ereje van a józan közösségnek, csak még nem volt bátorságom hozzá, hogy vállaljam is a részvételt. Most is azt mondom, életem legbátrabb döntése volt, hogy akkor elmentem arra az első NA gyűlésre. És a bátorság szerepe ma is központi téma nálunk segítő és felépülő számára egyaránt. Szakmai kutatások támasztják alá, hogy a magyar attitűdre a bezárkózás, a titkolózás, az individualizmus jellemző, ezek sajnos nehezítik a változásra való elszánást, a felépülést a szenvedélybetegségből. Ráadásul a bátorság támogatása eltér a hivatalos egészségügy hozzáállásától, amely jellemzően negatív üzeneteket közvetít: »rá fog menni a májad, az agyad, elveszíted majd a munkádat, a családodat…« Pedig fenyegetéssel, ijesztgetéssel nem lehet gyógyítani. »Milyen jó lenne, ha olyan lennél újra, mint tíz éve voltál.« Vagy: »Lehet önből két év múlva akár olimpiai bajnok is.« Egészen másképpen hangzanak ezek a mondatok, ugye?!” 

Drágám, gáz, hogy ennyit iszom?

Dr. Petke Zsolt és teamjének csoportterápiás megközelítése, és az a tény, hogy a kliens önként vállalja itt a kezelést, tehát ő maga már meghozta a döntést, melynek értelmében fel akar épülni, mára egy népszerű módszerré, életmód-terápiává vált. És a számok is ezt igazolják.

„Nemzetközi statisztikák szerint száz függőből tíz kér segítséget, és közülük három-öt kliens marad józan tartósan, azaz öt éven túl. Míg nálunk azoknak a pácienseknek, akik elfogadják a javaslatainkat, például elvégeznek egy rehabilitációs programot, több mint kilencven százaléka tudja felmutatni ezt az eredményt. De azoknak a betegeinknek az ötven-hatvan százaléka is szermentesen él, akik csak az osztályos kezelésen vesznek részt.”

Megemlítem Petke doktornak, hogy hozzáférhető azonban egy olyan statisztika is, mely szerint tízből kilenc függő visszaesik.

„Így van. Ebben benne vannak azok is, akik megszakítják, nem csinálják végig a terápiát. Nagyon nagy a lemorzsolódás, ez a veszély a szilárd döntés hiányában fenyeget általában.”

Szeretik hazánkat „az egymillió alkoholista országaként” is emlegetni, ám ezt a számot egyetlen egy tudományos kutatás sem igazolja, a főorvos a hatszázötven-nyolcszázezer közötti érintett arányát tekinti reális becslésnek.

„Amúgy meg a számokkal dobálózást nem tarom hasznos üzenetnek. Hiszen a gyógyulás szempontjából ez mit sem számít, itt az egyénnek kell döntenie, vagyis egyáltalán nem az az érdekes, hányan isznak még körülötte. A hangsúlynak az egyénen és családján, partnerén kell lenni. Igen, kérdezze meg önmagát vagy a családtagjait, társát: „Drágám, problémás az én ivásom?” A diagnózis felállítása nem az egészségügy kompetenciája! Azt szoktam mondani, a függőség a magány és a titkolózás betegsége, ezeket kell felszámolni.”

Titkok és hazugságok

Egy felépülő szenvedélybeteg számára mindig kérdés, kivel és mennyit oszthat meg problémájáról, terápiájáról vagy arról, hogy éppen most hol tart. Petke doktortól szintén gyakran kérnek ez ügyben is tanácsot.

„Hiszem, hogy a tartós józanság nem fér össze a titkolózással és a hazugságokkal. Ezért is beszélek magamról sokat a munkám során, mert a klienseimnek énem mindkét részéről tudniuk kell, a felépülő sorstársat éppúgy látniuk kell benne, mint a segítő szakembert. És ha egyszer úgy döntünk, vége a mellébeszélésnek, őszinték leszünk, úgy fogjuk érezni, könnyebb az életünk. Ama sokat emlegetett első NA-gyűlés után, ahol szégyenérzet nélkül mertem beszélni szorongásaimról, nekem például egy csapásra elmúlt az akkor már negyven éve tartó alvászavarom!”

Petke doktor éppen a napokban is készül egy előadásra a témában, mint mondja, konferenciákon rendszeresen tapasztalta már, hogy a hallgatóságot sem a nagy elméleti összefoglalók, kutatások érdeklik igazán. Sokkal inkább az ő személyes története. A felépülésben fontosabb a személyes, mint az általános, az interpretálást pedig a hallgató maga végezze. „Zsolt, hogy is volt az…?” „Hogy csináltad, amikor…?” Milyen érzéseid voltak Komlón…? – fordulnak hozzá a kollégák.

„És amióta minderről nyíltan beszélek, mintha egy új, frissebb szemléletű diskurzus indult volna el a szakmánkon belül is. Miközben közvetlen munkatársaim és klienseim támogatását szintén érzem, élvezem. Amiatt, hogy segítőként vállalom függősségem, még semmilyen hátrány nem ért, elismerést viszont annál többet kaptam.”