„A gyerekeim jókor érkeztek, a karrieremben elértem már, amit akartam. Örömmel szálltam ki a mókuskerékből. De a kérdés, hogy milyen anya is vagyok én, jóval hamarabb kezdett motoszkálni bennem, mint hogy az alkoholproblémáim megjelentek. Úgy éreztem, elvárás, hogy földöntúli boldogságot érezzek, és a gyász örökre eltűnő addigi életem miatt annak a jele, hogy valami nem stimmel velem” – mondja a kétgyermekes, harminckilenc éves Ingrid, aki elmeséli, milyen út vezetett addiktológiai kezeléséig, és mi lett közben a kicsikkel.
Ellopott gyerekkor
„Hogy későn érő típus vagyok, az nem kérdés. Talán mert koravén gyermek voltam. E kettő csak látszólag mond ellent egymásnak. Egy alkoholista apa mellett cseperedve olyan konfliktusok és agresszió tanúja voltam, ami soha nem jön jókor, de óvodáskorban végképpen nem. Ahogyan a serdülőkorban – csupán testben készen állva rá – elkezdett rendszeres szexuális élet szintén hozzájárulhatott, hogy a végtelenre nyújtott gyermeklétet választottam, öntudatlanul. Mintegy kárpótolva magam az elveszett gyerekkorért. Így nem meglepő, hogy amíg lehetett, sőt azon is túl, húztam az egyetemen töltött éveket, és még a házasságomban is gyerekszerepre áhítoztam. Nőiségemet harmincéves koromban éltem meg először igazán, csodáival, feladataival. Ugyan tinédzseréveimtől kezdve körülrajongtak a férfiak, de a harmincadik X után kezdett tisztulni a kép. Így az anyaság késői vállalása szintén természetes volt. Ráadásul húszas éveimben rabja voltam a tévképzetnek, mely szerint egy nő, ha édesanyává válik, megszűnik nőnek lenni, leírják, neki annyi. Ma már egészen másképpen látom…
Csak ma, még utoljára
Százszor, ezerszer elképzeltem, milyen érzés lesz, amikor a gyermekem megérkezik. Amit aztán a valóságban éreztem, az persze egyáltalán nem hasonlított ehhez. Nem volt boldogabb vagy boldogtalanabb a pillanat, egyszerűen egészen más volt. Azt hiszem, ez is a csoda része, hogy elképzelhetetlen és megfogalmazhatatlan, pedig jó lenne felkészülni rá. Vagy legalább arra, ami azután következik…
A kisfiam és a kislányom kevés korkülönbséggel jöttek egymás után. Volt egy pelenkás, tápszeres babánk, aki a nap huszonnégy órájában kitöltötte a férjem és az én időmet, és máris ott volt még egy pelenkás, tápszeres baba. De ilyenkor nem gondolkodik az ember, hanem megugorja a feladványt. Mi is megugrottuk. Együtt. Ahogy nőttek a picik, a férjem úgy tért vissza korábbi munkarendjéhez, és a nap nagy részét távol töltötte. Mi pedig hármasban a lakás, a játszótér és a bolt között róttuk végtelen köreinket.
Hogyan szivárgott be az alkoholivás ebbe az idilli képbe? Nagyon nehéz utólag rekonstruálni, hiszen éppen az volt az ördögi ebben a hatalomátvételében, hogy észrevétlenül történt, és nemcsak számomra, hanem a környezetem számára is.
Először csak az estéket zabálta fel. Miután a gyerekek lefeküdtek, vasalás közben elkezdtem pezsgőzni. Úgy éreztem, ez jár nekem,
korábban azt hittem, ez is önzőségem kifejeződése. Mert, hogy önző vagyok, azt mindig is tudtam magamról, de éppen ezzel vagyok képes kordában tartani. De valójában ez, az önsajnálat, jutalmazás és indokok keresése az alkoholizálásra gondolatfüzér már javában a kialakuló függő attitűd része volt, ébredtem rá később, a terápia során. Betegségem hamar szemet vetett a nappalaimra is. Először csak egy pohár whisky délelőtt, hogy a nemszeretem háztartási feladatok könnyebben menjenek. Tudtam, éreztem, hogy ez a napközbeni ivás baljós jövő kezdete, meg is fogadtam minden alkalommal, amikor a jégkockát belecsúsztattam az ínycsiklandozó italba, hogy csak ma, holnap már nem. Persze, a holnapból is mindig csak ma lett. És nincsen olyan klienstársam, aki ne mesélt volna hasonló, önmagával alkudozó, „csak ma, még utoljára megiszom ezt” élményeket. E fogadkozások szépen ki is kövezték az utat valamennyiünk számára az addiktológiai osztályra…
Képünk illusztráció (Részlet a Ház a ködben című filmből)
Szabadság a pohár fenekén
Pedig jól éreztem magam a bőrömben a gyerekek mellett (ma már kilenc- és hétévesek). Annyi új, korábban soha át nem élt élményt hoztak a gyed évei, hogy nem áhítoztam a magam mögött hagyott élet után. Legalábbis látszólag. Mert soha nem engedtem meg magamnak, hogy számot vessek azzal, mi mindent veszítettem el örökre az anyává válással. A szabadságomat. Ez több annál, hogy többé nem mehetek akkor és oda, ahova akarok. És ezt nem oldja meg egy bébiszitter felfogadása sem. Ma már tudom: az érzéssel kellett volna szembenézni, megfogalmazni, kimondani. Ennek elbliccelésért nagy árat fizettem. Most már valóban soha többé nem lesz semmi olyan, mint korábban. Szenvedélybeteg vagyok. Az is maradok, még ha a hátralévő életemet szer nélkül élem is le.
Egyébként eleinte ment is a délelőtti „csak egy pohár” projekt, Mikulástól karácsonyig szopogattam el egy üveg méregdrága whiskyt, melyet, amúgy szentestére tettünk félre, hogy majd együtt bontjuk ki…
De gyorsan eljutottam odáig, hogy az ivás a napi rutin oly természetes része lett, mint a pelenkacsere vagy az etetés.
Így például secperc megittam azt a viasszal lepecsételt üveg pálinkát, melyet kisfiam keresztelőjére kaptunk, hogy majd a gyermek tizennyolcadik születésnapjára adjuk át neki… Szóval a családi ereklyéket is rendszeresen megdézsmáltam. Ami csak fokozta az életemet egyre jobban megkeserítő bűntudatomat. Azt mondanom sem kell, ezen mivel sikerült könnyítenem…
És hogy a gyerekek mindebből mit vettek észre? Jó lenne azt hinni, hogy semmit, hiszen oly picik voltak. De ez nem lehetséges. Még ha nem voltam is részeg napközben, még ha nem történtek is botrányos dolgok, biztosan megváltozott az illatom, a tekintetem, a hangom, a gesztusaim, az érintésem. Szóval minden, ami egy kisbaba számára a világban való tájékozódást szolgálja, és aminek állandósága a biztonságot jelenti számára.
Feminista függő
Amúgy viselt dolgaim közül az anyaság és az italozás kapcsolatáról a legnehezebb beszélnem, még megértő, elfogadó környezetben is. Csak ront a helyzeten, hogy azok a közkeletű sztereotípiák, amelyekkel egy nőt, pláne egy anyát megítélnek, elítélnek, ha alkoholproblémái vannak, rám is hatnak, még akkor is, ha fene nagy függetlenségem maszkja mögé bújva próbálok a támadások elől elrejtőzni. Lázadozom is eleget az ellen, hogy a nők még ebben sem lehetnek egyenlőek. Hiszen a betegség nem válogat.
A gyed ugyan véget ért, az alkoholizálás nem.
A visszatérés a hivatásomhoz eleinte ugyan hozott némi enyhülést, de másfél év után kiittam magam a munkahelyemről. Amit cseppet sem bántam, de ami ezután következett, mindent.
Egyébként a gyed utáni újbóli munkába állásom volt talán az első eset a házasságunk alatt, amelyben nem egy fronton álltunk a férjemmel, ő szorgalmazta, én halogattam. Ám amikor el kellett jönnöm a munkahelyemről, biztosított róla, hogy mellettem áll, számíthatok rá. Aztán, ahogyan klienstársam szokott fogalmazni, hosszú évek kemény munkájával (értsd ivásával), ezt a „mellettem állást” is szétvertem.
Ahogy nyúltak a gyerekeim, úgy rövidültek az én józan időszakaim. Félő volt, hogy a betegségem jeleit előbb-utóbb a kisfiú és a kislány is észreveszik. Együtt féltünk ettől a férjemmel. Így előfordult például, hogy amikor napközben le kellett feküdnöm, édesapjuk azt mondta a gyerekeknek, anyu fáradt. Hogy miért falazott nekem? Hogy jót tett-e ezzel? Hogy miért szállított nekem alkoholt szinte az utolsó percig? Hogy miért nem fordult inkább szakemberhez? Ezen már nem érdemes rágódni.
Az igazság a szárazabbnál van
Aztán két évvel ezelőtt, karácsonykor a férjem úgy döntött, már nem akar többé falazni nekem, kiadta az utam. Amikor a függőségem már teljesen eluralkodott. Amikor már teljesen nyilvánvaló volt, hogy segítségre lenne szükségem. Egyébként a gyerekeket ebben az üzemmódban is képes voltam ellátni, egyszer fordult elő, hogy a boltba indulva a zokni nélküli, mezítelen lábukra adtam fel a gumicsizmát. Utóbb megtudtam, ez nem függő szülőkkel is megesett már…
Lehiggadva, eltávolodva a történtektől, belátom, nem várható el senkitől, hogy egy időzített bombaként működő házastárssal éljen együtt, aki a legváratlanabb időpontokban, helyzetekben, minden előjel nélkül összeomlik. Belátom, ez még az olyan férjtől sem várható el, aki egyébként tisztában van azzal, hogy betegséggel van dolga. Azt viszont képtelen vagyok belátni a mai napig, hogy ezt a szakítást miért nem méltósággal intézte. Még a független megfigyelők szerint is igen méltatatlan volt, ahogyan elűzött a saját lakásomból, a családomból, az addigi életemből. Mindegy. Próbálom túltenni magam rajta. Már csak azért is, mert figyelmeztettek, a feldolgozatlan múlt a felépülésem akadálya lehet.
Képünk illusztráció (Részlet a Ház a ködben című filmből)
A gyerekek elköltözésem után az édesapjuknál maradtak, amit válással törvényesítettünk is. Hogy igazságtalannak tartom-e? Nem. De azt, ahogyan az immár volt férjem intézte ezt, nagyon is. Megfenyegetett,
ha nem férek a bőrömbe, azaz önként nem járulok hozzá ahhoz, amit ő diktál gyerekekkel, vagyonnal, egyáltalán, mindennel kapcsolatban, ennél is rosszabbul járhatok.
Azaz a közös szülői felügyeleti jogot és a gyerekek korlátlan láthatását is elveszíthetem.
Egykori jogászfeleségként beleástam magam a témába. A nőpárti magyar bírói gyakorlat és a tény, hogy az anyának alkoholproblémái vannak, került volna Justitia istennő mérlegének két serpenyőjébe. Nem kétséges számomra, hogy a két elfogultság közül melyik győzött volna. A szülő alkoholizálása mint probléma gyakran előkerül a bontóperek környékén. A válás kihangosítja, hiszen a józan vagy józanabbik fél kezében ütőkártya.
Az alkohol nem én vagyok
És hogy állunk most? Valóban korlátozások nélkül láthatom a gyerekeket, hétvégenként nálam alszanak. Édesapjuk a kórházba is rendszeresen behozta őket engem meglátogatni, amikor még nem járhattam kimenőkre. De az elköltözésem után nagyon nehéz volt, nemcsak a hiányuk fájt, attól is rettegtem, hogy kötődésük egyre lazul majd. El is meséltem ezt egy szakembernek. Ő azt mondta, a félelmem ugyan nem volt alaptalan, de tudnom kell, az első három életév során kialakult kötődés nagyon nehezen épül le, különösen úgy, hogy nem adtam fel, hogy igyekeztem, amikor csak lehet, jelen lenni a gyerekek életében. Amúgy ebben édesapjuk is támogatott, tudva, hogy ezzel elsősorban gyerekeinket óvja egy újabb veszteségtől. Még azt sem gondolom, hogy rossz szülőnek tart, persze azt hiszem, ezt nem mi döntjük el, idővel ki fog derülni.
Egy ízben mondtam is gyerekeim édesapjának, nem szeretnék az elfuserált vasárnapi szülő szerepébe szorulni. Azt felelte, nem is fogok. Mert ez csak azt fenyegeti, aki vasárnapok kipipálandó feladatának tartja a gyerekezést. Szóval szülőtársként működünk. És elvált házastársként? Hát, ezen mindkettőnknek van még mit javítania…
Egyébként azt is megkérdeztem az említett terapeutától, milyen károkat okozhattam gyermekeim lelkében tüneteimmel, magatartásommal. Megnyugtatott. Hiszem, nem csupán azért, hogy vigasztaljon.
Azt mondta, egy szülőkép nagyon összetett, szenvedélybetegségem csak egy szelete énemnek, és nem is a legfontosabb, egy gyereknek pedig egészen mások a szempontjai.
Amúgy meg jobban teszem, ha nem azonosítom magam a választott szeremmel, ha már a gyerekeim sem teszik ezt. És hozzátette, a gyakorlat azt mutatja, ahogyan a szülő felépül, vele együtt a gyerekei szintén, sőt akár még gyorsabban is.
Ahogyan az én felépülésem sem teljes még, úgy a gyermekeimé sem. Amikor a legutóbbi kimenőmkor közösen kirándultunk, a nagyobbik például végigaggódta a napot. Nehogy elessek, nehogy leguruljak a szikláról, nehogy lemaradjak… Kilencéves! Nyilvánvaló, hogy nekem kellett volna aggódnom értük, nehogy elessenek, nehogy leguruljanak a szikláról, nehogy lemaradjanak… S a túrát ugyan kiváló erőnlétben teljesítettem, úgy látszik, időbe telik még, amíg gyermekeim ebben teljes szívvel újra mernek bízni. Előttem egyébként azt mondják, anyu beteg, kórházban van, hogy meggyógyuljon. De ha te megkérdeznéd őket, valószínűleg hozzátennék, anyu beteg, mert sok sört ivott. És hogy én mit fogok mondani? Hogy sok pezsgőt ittam. Mert erről beszélni fogunk, az biztos. És azt is eldöntöttem, nem csak előttük fogom vállalni betegségem. Mert az mindig kérdés egy felépülő számára, érthető okokból, kinek mennyit oszthat meg szenvedélybetegségéről környezetében. Az én erősségem az, hogy most nem szolidaritásból leszek egy kirekesztett csoport tagja, mint eddig, hanem alanyi jogon.”
Lejegyezte: Szekeres P. Mónika
Karafiáth Orsolya: Szirén
Vajon milyen eséllyel lesz ép önértékelésű felnőtt egy kislányból, aki alkoholista családban nő fel? És kihez fordulhat segítségért az, akinek az ital maradt az egyetlen barátja? Karafiáth Orsolya Szirén című, negyedik regényében egy terhelt környezetből érkező kislány, Anna életét követhetjük végig egészen felnőttkoráig. Három generáció nőtagjainak életén keresztül tárja fel a szerző, miképpen örököljük meg anyáink terheit, szorongásait, függőségeit. Mert könnyen ítélkezünk a nő fölött, aki a sárga földig leissza magát. De valóban az a gyenge, aki elbukik? Mennyi szerepe van a függés kialakulásában a családi mintáknak? És mit tehet a környezetünk azért, hogy megtanuljunk ellenállni az alkohol szirénhangjainak? A nyolcszázezer alkoholista országában többet ér ez a regény, mint egy kijózanító pofon. Sokkolóan őszinte és hasznos írás – az első sörétől az utolsóig!
