„Kedves Szerkesztőség!
Katalin vagyok, két kisfiú anyukája, jelenleg az egyik budapesti kórházban vagyok a nagyobbikkal (hatéves). Tizedik napja vagyunk itt, és sajnos nem is megyünk még egyhamar haza.
Azért írok nektek, mert ez alatt a tíz nap alatt két kisgyereket is bent hagytak a szülei. Behozták, és nem jöttek értük többet. Az egyikük három-négy hónapos – amiből kettőt az intenzíven töltött (egyedül) –, a másik is csak körülbelül kétéves.
Sokféle bántalmazásról, elhanyagolásról olvasni, de engem teljesen felkészületlenül ért, amivel itt találkoztam. A nővérek szerint cseppet sem számít ritkaságnak, hogy néhány szülő nem jön a gyerekért, nincs vele. A szülőnek joga van bent maradni, de ez nem kötelező számára.
Tudom, hogy sokaknak egyszerűen nem opció kimaradni a munkából. Más pedig úgy érvelhet magának, hogy legalább a betegség idejére védett, biztonságos helyen van a gyereke. Az is szívbemarkoló, ha a testvért nem meri az apával, élettárssal hagyni kettesben. De hallok itt bent olyat is, hogy „Ne bánkódj, hogy sír, tíz perc múlva már nem emlékszik rá!”.
A nagyobbik kisfiú, akit itt hagytak, megállás nélkül sír. Nem túlzok, végigsírta az éjszakát, a következő napot, délután kettőkor esett csak össze kimerülten. Egy olyan gyerek, aki egész nap játszana, szaladgálna, most egy rácsos ágyban áll, annak is az ajtóhoz legközelebb eső sarkában, és kis kezével maga felé int, és tizenkét órán át zokogja, hogy „anya, gyere”. A másik, a pár hónapos, nem hív sírásával senkit, hiszen ő csak van. Fekszik, alig szól hozzá valaki, maszkos ápolók etetik, ilyen számára a világ, amibe született. Máshol meg már babaúszás-bérlete lenne…
Egyszóval bármennyire is igyekszem empátiával, megértéssel, finomsággal gondolni ezeknek a kicsiknek a szüleire, hát esküszöm, nem megy. Helyette megszakad értük a szívem. Nem változtat az összképen, tudom, mégis adtam a nővéreknek pelenkát, ruhát, játékot. És fogok is még, mert a tehetetlenség érzése túl sok figyelmet kíván, és a saját kisfiam miatt abból most szűkösen adok.
Az én kisfiam sajnos nagyon beteg. De tudom, hogy leküzdünk együtt mindent, mert le kell hogy küzdjük. De legalábbis itt vagyok neki, érte, vele. Nagyon boldog és szerencsés vagyok, hogy hozzánk született, és nem kell elviselnie mindazt, ami miatt ebben a pillanatban is sír egy másik gyerek a szomszéd kórteremben.”
Katalin
Hivatalos statisztika nincsen arról, hogy hány gyermeket nem látogatnak a kórházakban, de a gyakoriságáról azért kaptam információt: egy nővér elmondta, csak a legutóbbi két hétben négy olyan gyermek került az osztályukra, akinek a szüleit a betegfelvétel óta nem látták. Pontosabban kettő kicsinek akkor sem, az egyiket mentő szállította be az óvodából, a másikat egy nagynéni hozta be, azt mondta, azért ő, mert neki van autója a családban. A legtöbb esetben maguk az egészségügyi dolgozók sem tudják az okot, miért hagyják magukra ezeket a kisgyerekeket. Azt azonban valamennyien feltételezik, hogy gyakran a szülők is nehéz élethelyzettel küzdenek. És előfordul olyan is, hogy hosszú idő után mégis előkerül valamelyik szülő, és meg is próbál magyarázatot adni a távollétére. Ilyenkor az indokok között szerepel, hogy nem tudja az útiköltséget megfizetni, hogy nem tudja a munkájával összeegyeztetni a bejárást, hogy egyedülálló anyaként nem tudja a többi gyerekét kire hagyni, még a látogatás idejére sem.
Egyedül (Profimedia)
Az egyik ápolónő, aki húsz éve dolgozik betegágy mellett, elmondta, vannak ennél furcsább indokok is. Például, hogy arra hivatkozik a szülő, hogy biztonságban tudta a gyermekét, kap enni, szakképzett dolgozók vigyáznak rá… A nővér azt mondja, azért ilyenkor az a kérdés mindig ott motoszkál benne: meg sem fordul a szülő fejében, hogy a gyereke gyógyulását akadályozza azzal, hogy feléje sem néz? Hogy az elhanyagoltság érzése olyan érzelmi állapot, ami csak árthat neki? Mint mondja, ehhez nem kell ismerni a hospitalizáció szakkifejezést – ahogyan a hozzáértők nevezik ezt a jelenséget –, egy laikusnak van, vagy kellene hogy legyen ennyi együttérzése.
Ennek az állapotnak valóban különböző stációi vannak, magyarázza az ápolónő, utalva arra, amit Katalin is említett levelében. Először nagyon sokat sír a gyermek, minden ajtónyitásra odakapja a fejét, nem akar enni… Aztán már nem sír, „na ilyenkor tudjuk, hogy nagyon nagy a baj, sóhajt a nővér. Látjuk, ahogyan a gyerek teljesen befelé fordul.” Nem tud aludni, vagy éppen átalussza a napot, pedig a betegsége nem indokolná, nem fogad el játékot, mesekönyvet. A már szobatiszta gyerek újra bepisil, a már beszélő kicsi meg sem mukkan, kérdésre sem válaszol… Bizonyított tény, hogy azok a kis páciensek, akik mellett valamelyik szülőjük huszonnégy órában ott van, hamarabb felépülnek, és kevesebb a szövődménye a betegségüknek. „És természetesen nekünk is könnyebb a dolgunk, és igen, vállalom, hogy ez is szempont. De szeretnék pozitív példát is mondani. Olyan jó érzés volt egy édesapát látni itt az utóbbi napokban, aki nem csak a saját gyerekével beszélgetett, nem csak neki olvasott fel verseket! Sőt, olykor még többet is foglalkozott az éppen elszontyolodókkal, hiszen az ő kislánya teljesen nyugodt, kiegyensúlyozott volt, apu ott volt karnyújtásnyira, biztonságban érezte magát, így szinte órákat eljátszott egyedül a kirakójával” – meséli.
„Annak semmilyen szankciója nincsen, ha valaki nem látogatja a kórházban a gyermekét” – ezt már egy területi védőnő mondja. „Mi akkor kerülünk a képbe, ha a gyógyult gyermeket nem viszik haza a kórházból, ha a szülő elérhetetlen. Ilyenkor a kórházi szociális munkás megkeresi a gyermekjóléti szolgálatot, az ottani kolléga pedig minket. Mi meg felkeressük a szülő utolsó megadott lakcímét, ami gyakran egy otthagyott albérlet, újabb címet, információt pedig a szomszédok sem tudnak. Ilyenkor beindul a gépezet, és a gyerek átmeneti állami gondoskodásba kerül: gyermekotthonba vagy nevelőszülőhöz.” A védőnő hozzáfűzi, nem csak ilyen családok vannak, igenis találkozik olyannal is, amikor a szülő együttműködő, de egyszerűen nincs hova hazavinne a gyereket. „Nagyon nehéz ilyenkor segíteni, nincsen egy komplex ellátórendszer, amely támogatná a nehéz helyzetben lévőket. Létezik például a családok átmeneti otthona, ám ennek igénybevételére az jogosult, akinek van kerületi bejelentett lakcíme, hát, ilyen többnyire pedig nincsen. Ráadásul itt várólista van a felszabaduló helyekre, tehát egy krízishelyzetben lévő családnak nem megoldás. Vannak anyaotthonok, felnőtt szállók, de ezek mind azt jelentik, hogy a szülőpárnak szét kell válnia, és van, akinek ez elfogadhatatlan. És persze vannak, akik az utcát, parkot választják, különösen nyáron, a hajléktalanszálló helyett…”