Elgondolkodtató olvasói levelet kaptunk egy tizenkét éves kisfiú édesanyjától. Szó szerint idézzük.
„Ádám fiam alapvetően ötös tanuló, ez így volt nagyjából minden egyes félév során. Tavasszal azonban elkezdte hazahozni a kettes, hármas és négyes osztályzatait erkölcstanból, aminek az eredménye a bizonyítványban az év végi hármas lett. Őszintén megdöbbentem. Az erkölcstan nem olyan, mint a történelem vagy a magyar. Nem lehet rá készülni. Nincsenek fogalmak, amiket meg lehet tanulni, amiket ki tudnánk tőle otthon kérdezni. Az órákon videókat néztek és elemeztek, ezek után gyakran esszéket kellett írni a véleményükről. Amikor egy-egy ilyen esszére rosszabb osztályzatot kapott, elgondolkodtam. Tulajdonképpen mit osztályozott a tanár? A véleményére nem lenne igazságos jegyet adni, a magatartására szintén nem, ha pedig az íráskészséggel van problémája, nos, azt a magyar órákon kellene értékelni. De magyarból ugye ötös, így marad az, hogy mégiscsak a véleménye szúrt szemet a tanárnak.”
Ádám szülei idén nem reklamáltak, de szeptemberben valószínűleg utánajárnak a dolognak, annál is inkább, mert eddig egyetlen „dolgozatot” sem láttak. Ádámnak ráadásul mostanra elment a kedve a véleménynyilvánítás műfajától. Nem is lehet ez másképp. Mert tegyük fel, hogy „rosszul” fogalmazza meg, hogy miért értékes az önkéntes munka, vagy hogy hogyan vigyázhatunk az ökológiai lábnyomunkra, vajon mi ilyenkor a tanár feladata? Hogy leosztályozza, kvázi minősítse Ádám véleményét, vagy hogy formálja azt? Mit tanul meg a gyerek egy-egy negatív visszajelzésből? Hogy legközelebb is bátran ossza meg a gondolatait a tanárával? Vagy hogy azt írja le, amit vélhetően elvárnak tőle az ötösért? (Egy 11-12 éves gyereknek, de egy idősebbnek sem kell magától tudnia, hogy mit gondoljon egy-egy erkölcsi dilemmát feszegető kérdésről. Ezt ugyanis elsősorban a tanártól kell magába szívnia. És persze a szüleitől, de lássuk be, a szülők értékrendjére nincs garancia.) És egyáltalán, minden erkölcsi dilemmára tudható a helyes válasz?
Merre az arra? (Profimedia)
De én nem vagyok erkölcstanár, ezért inkább megkérdeztem egy szakembert, aki a kezdetektől tanítja és szereti az erkölcstan tantárgyat.
„Nálunk nincs osztályozás erkölcstanból. Így állapodtunk meg a kollégákkal – mondja Burka Erika, tanító és erkölcstan tanár. – Értékelni természetesen kötelező, de a szöveges értékelés sokkal jobb megoldás. A nem felelt meg és a kiválóan megfelelt skálán szintén öt kategória van, de ez mégsem olyan hatású, mint mondjuk egy közepes osztályzat. A gyerekek kilencven százaléka ráadásul vagy jól megfelelt vagy kiválóan megfelelt jellemzést szokott tőlem kapni.”
A tanárnő szerint ezek a kategóriák az órai aktivitás, illetve a hozzászólások alapján születnek. Ha valaki passzív, netán akadályozza a munkát (mert azért ilyen is akad), azzal mindig megbeszéli, hogy mi lehet ennek a hozzáállásnak az oka. „Bevallom, mosolygós fejecskék azért mindig vannak nálam. Tíz darab után írok a füzetükbe egy pozitív visszajelzést arról, mivel érdemelték ki ezeket. Nekem nagyon bevált ez a módszer, szerintem valami kapaszkodó kell a diákoknak, természetesen ennek pozitív kapaszkodónak kell lennie.”
Erika is elsősorban videókra és filmekre építi a tananyagot, csakúgy, mint Ádám tanára, a célja pedig minden egyes órán az, hogy a diákok megtanulják, mi a különbség a vita és a gyakran személyeskedésekbe torkolló veszekedések között, elsajátítsák a kritikus gondolkodást, és gyakorolják az érvelést. „Igyekszem olyan témákat felvetni, amiket tanárként is, mentálhigiénés szakemberként is fontosnak érzek. Őszintén kíváncsi vagyok, mit gondolnak az iskolai zaklatásról, vagy arról, milyen legyen a jövő iskolája. Ezeket lehetetlen jegyekkel értékelni. Borzasztó fontosnak tartom azt is, hogy az erkölcstan legyen az az óra, amin biztosan nem stresszelnek, ahol megtanulják az elfogadást.”
A tanárnő szerint a lényeg az, hogy ne menjen el a kedvük a véleménynyilvánítástól és egymás meghallgatásától. Hogy könnyű vagy nehéz ma erkölcstant oktatni? „A nagyobbakkal kicsit nehezebb, a fegyelmezés miatt, de a tapasztalatom az, hogy a gyerekek még mindig sokkal nyitottabbak és elfogadóbbak, mint a felnőtt generáció.”