Van egy srác a budapesti János-kórházban, akit mindenki ismer. Józsi a neve. Tama József egész pontosan, de mindenki csak így hívja: „A Józsi”. 45 éves, srácot írok mégis, mert fiatalabbnak gondoltam. Több mint húsz éve dolgozik a 10. számú épületben. Ő „a pavilonos”. Aki a tiszta ágyneműt, a vért, a papírokat és a gyógyszereket viszi az intenzívre. „Szinte mindig futva közlekedik” – meséli Kenderfi doktor nevetve, akinek Józsi az egyik személyes kedvence, de a kedvenc itt szerintem egyszerűen csak azt jelenti, hogy nagyon jóban vannak. Kölcsönös tiszteleten és bizalmon alapuló kapcsolat az övék.
Fotók: Hernád Géza
Józsi amúgy nem pesti. Egy kis faluban nőtt fel, Ózd mellett. Hároméves koráig gyermekotthonban élt, mert a vér szerinti szülei lemondtak róla. Utána került nevelőszülőkhöz. A fővárosba azért költözött, mert „muszáj volt valahogy kitörni”. Mindenki az építőipart javasolta, de az albérletet sehogy sem tudta volna kifizetni. A kórház az egyik ismerőse ötlete volt a munkához tartozó szálláslehetőség miatt. „Tudtam, hogy nincs felvétel, de fogtam magam, és bementem az igazgatóság titkárságára – meséli mosolyogva. – Ott volt Editke, a titkárnő. Eléggé meg voltam illetődve, annyit tudtam csak mondani neki, hogy Ózdról jöttem, és munkát keresek. Ő rám nézett, majd bement az igazgatóhelyettes asszonyhoz, és elmondta neki, hogy ezt a fiút nem szabad elengedni, mert nagyon rendesnek látszik. Onnan tudom, hogy utána elmesélte.”
Józsinak először a krónikus belgyógyászaton ajánlottak betegszállítást. „Borzasztóan tartottam tőle – folytatja. – Én és a súlyos betegek? Nem fogom magam tehetetlennek érezni? És azok a szagok… Aztán vettem egy nagy levegőt, és összeszorítottam a fogam, mert megígértem otthon, hogy az első fizetésemből kifestetek.”
„A pavilonos”, aki szinte mindig futva közlekedik
Józsi Sajóvárkonyon nőtt fel, ott laktak ugyanis a nevelőszülei. Először őt és egy másik fiút vették magukhoz a gyerekotthonból. Néhány év múlva még kettőt, ezúttal egy lányt és egy fiút. Mivel Józsi nevelőanyjának húga fiatalon meghalt, az ő kisfiát is örökbe fogadták, így nőttek fel Józsiék összesen öten, a már említett pici faluban, egy patak mellett, szemben a templommal.
„Budapesten születtem, de a vér szerinti szüleim Miskolcra voltak bejelentve, ezért kerültem én is a környékre. Milyen az élet, ugye? Most megint itt vagyok! – mondja nevetve, majd sietve hozzáteszi, hogy nagyon jó volt akkoriban falun gyereknek lenni. – Borzasztóan szerettem az ottaniakat, ahogy mindenki művelte a saját kertjét. Még kerítések sem voltak, általában igaz, hogy nagyon összetartottak az emberek. Télen szó nélkül eltakarították egymás háza elől a havat, minden szívességet viszonoztak a másiknak.”
Nevelőapja a kohászatban dolgozott, anyját a gyereknevelés és a háztartás kötötte le. Róla először az jut eszébe, hogy mindig nyugodt volt, csendes és őszinte. „Csak a családnak élt. Mi voltunk az elsők, a gyerekek. Vasárnap mindig kalácsot, túrós lepényt, káposztás rétest vagy hájas tésztát sütött. A hájas tésztát megszórta porcukorral, isteni volt!
Sokat gondoltam és azóta is sokat gondolok arra, vajon miért szerethetett minket ennyire? Aztán rájöttem, hogy talán azért, mert átérezhette, hogy mit jelent árvának lenni. Tizenhárom éves volt, amikor meghalt az apja, az egyik testvére később hét évet töltött fogságban, Szibériában. Persze az is lehet, hogy ezeknek a szeretethez semmi köze, hogy egyszerűen csak ilyen jó ember volt.
Emlékszem, amikor kimentünk a temetőbe az öccse sírjához, addig nem nyúltunk hozzá, amíg nem csókolta meg a keresztet és az öccse fotóját.”
Kamaszkor, kaszálás és tehenek
Józsi gyerek- és főleg a kamaszkorának java része munkával telt. „A testvéreim is segítettek otthon, de én voltam a legszorgalmasabb. Mindig azt néztem, mit tudok tenni. Tizenhárom évesen kaszáltam, aratáskor mi, gyerekek gyűjtöttük a szalmát. Hétvégén pedig mindig én hordtam a tejet a csarnokba. Ötezer forint jött belőle össze hó végére, azt mind hazaadtam. Volt három tehenünk, azokat mindig én fejtem, az állatokat az iskola előtt én etettem. Korán kellett kelni, az igaz, de úgy gondoltam, hogy nagy felelősséget jelent az állatok etetése, ha karácsony van, ha nem, ezért nem bántam.
Nem volt épp könnyű élet, szegények voltunk, de eszünkbe sem jutott panaszkodni. Nyaralni nem mentünk soha, az volt a nyaralás, hogy kimentünk szamaras kocsival az erdőbe fát gyűjteni.
Tanulmányai az általános iskolával véget értek. Nem volt jó tanuló, vallja be kicsit szégyenkezve, és persze ma már bánja is. „Kellett volna valamit tanulni még, csak aztán elsodort a sok tennivaló otthon, később a katonaság, majd pedig a felnőtt élet.”
Fotó: Hernád Géza
Csak az a vas…
A kamaszkor után nem sokkal jött a behívó a kötelező katonai sorszolgálatra. Egy ideig halasztást kértek, végül muszáj volt bevonulni. Négy hónap után az összespórolt zsoldból csokit, dohányt és üdítőt vett, utána azokat árulta, a kantinban ugyanis mindennek nagyon borsos volt az ára. „Abból, amit kerestem, bevásároltam anyunak, magamnak pedig, emlékszem, vettem egy Rit farmert. A többi pénzt takaréklevélbe fektettem.”
Miután leszerelt, visszament a falujába, ahol csak alkalmi munkalehetőségeket talált. Választhatott, hogy napszám vagy „vasazás”. Utóbbi lett a befutó. „Nem akartam anyukámtól pénzt kérni, sem hozzányúlni a megtakarításokhoz. Egy helyi gazdag cigány felvásárolta a gyárakat és a földeket, a földből kellett összegyűjteni a vasat. Ezelőtt húsz évvel ezzel olyan három-négyezer forintot lehetett keresni egy nap, bár ezt négyfelé kellett osztani, mert többen dolgoztunk érte. Aztán ez a lehetőség is megszűnt, ezért döntöttem úgy, hogy eljövök Pestre.”
Gyökerek
Józsi tudta, hogy vannak vér szerinti testvérei, de sosem nyomozott utánuk. „Húszéves lehettem, amikor megkeresett az anyám, mármint a vér szerinti. Írt egy levelet, amit a miskolci intézetben dolgozók adtak oda. Az állt benne, hogy szeretne találkozni velem, sok mindent mondana. Nem voltam rá képes, pedig a nevelőanyám azt javasolta, adjak neki egy esélyt. Végül a levelet sem hoztam el.
Az intézetben is azt mondták, jobb, ha nem bolygatom a múltat, mert egy putriba kerültem volna. Ettől függetlenül nagyon felzaklatott a dolog.
„Általában leülök a fotelbe, és bekapcsolom a sportot, de szinte azonnal el is alszom rajta, annyira fáradt vagyok.”
Munka után is munka
A kórházban legfeljebb egy minimálbérhez közeli összeget lehetett megkeresni. Márpedig Józsinak nagyon kellett a pénz a tervéhez, egész pontosan ahhoz, hogy lakást vegyen. „Megszólítottam Attila bácsit a Sparban, a csemegepultnál, akivel akkor még nem ismertük egymást. Nem tudtam azt sem, hogy híres fotóművész (Alapfy Attiláról, a 2016-ban elhunyt fotóművészről van szó – a szerk.). Megkérdeztem, segítsek-e elvinni a nehéz szatyrot valameddig. A kocsiig kísértem, szóba került a munka. Mondtam neki, hogy van ugyan egy állásom, de borzasztóan szeretnék alkalmi munkát vállalni. Elhívott magához, hogy tegyem rendbe a kertet. Az eredmény annyira megtetszett neki, hogy azonnal beajánlott az ismerőseinek.”
Azóta húsz év telt el. Józsi apja majd harminc éve meghalt, hét éve az anyját is eltemette, azóta ritkán jár haza. Nem felejtette el, honnan indult, az ott maradt rokonoknak rendszeresen küld ezt-azt, a szüleik sírját is ő gondozza. Pesten régóta így néz ki egy napja: délután háromig a kórházban dolgozik, utána minden napra van egy-két kert, ahol fákat metsz, sövényt, füvet nyír, gondozza a virágokat. A hétvégén hasonló a menet, kivéve persze a kórházat. Hétfő vagy vasárnap, tulajdonképpen egyre megy, este 9-nél ritkán ér előbb haza. Magát az interjút is hetekkel előre kellett leegyeztetnünk.
Szeretem a kórházi munkám, hogy tudom, mikor mit kell csinálni. Hogy ha sürgősen vért kell kapnia valakinek, akkor szó szerint rohanni kell a vérrel. Szeretem a nyüzsgést is, és azt, hogy a főnővér tiszteli a munkám. Pedig én se vagyok hiba nélkül.
„Ha sürgősen vért kell kapnia valakinek, akkor szó szerint rohanni kell a vérrel.”
„Este már nem sok mindenhez van erőm – válaszolja a kérdésre, hogy mégis mit csinál szívesen, ha véletlenül akad egy-egy szabad órája. – Általában leülök a fotelbe, és bekapcsolom a sportot, de szinte azonnal el is alszom rajta, annyira fáradt vagyok. Néha picit gondozom a virágokat az erkélyemen, és időnként a kezembe veszem a Nemzeti Sportot, amit mindig megkapok Lajos bácsitól, aki fogtechnikus a kórházban.”
Ennyi munkával töltött év után nem fér bele egy-egy szabad hétvége? „Beleférne, csak hát nagyon megszoktam, hogy folyton dolgozom” – válaszolja nevetve.
„Szeretnék egy társat. Valakit, aki szerény, aki szorgalmas.” (Fotó: Hernád Géza)
Munkásszálló után a Rózsadomb
A lakás úgy jött, hogy Józsi meglátott egy hirdetést az újságban egy apró budai lakásról. „Kicsit drágálltam, de Attila bácsi rábeszélt, hogy vegyem meg. Ismerem magát, össze fogja spórolni! – mondta. Addigra már ő volt a mentorom, hallgattam rá, és megvettem. Utólag nagyon örülök, hogy belevágtam, különben lehet, hogy még most is a szállón laknék.” A mentornak igaza volt, korábban Józsi minden fillért félretett, az értékpapírok is jól hoztak, amibe az államtól kapott életkezdési támogatást fektette, de azért kellett hozzá a munkahelyi kölcsön is.
2011-ben kapta meg a kulcsokat, a beköltözéssel azonban még várnia kellett négy évet, előbb fel kellett újítani a lakást. „Lassan tudtam csak haladni – folytatja a mesélést. – Szűcs Pisti asztalos barátom sokat segített, fokozatosan csináltattam meg a bútorokat, újíttattam fel az ajándékba kapott foteleket, a megvett régi ágyat. Karácsony előtt néhány héttel költöztem be.
Kézzel toltam fel a banános dobozokat egy kis gurulós kocsin, vagy hatszor kellett fordulni a szálló és a lakás között. Az emberek csak néztek a Szilágyi Erzsébet fasoron, de én nem bántam. Segítettek volna az ismerősök, de nemet mondtam. Valahogy jó volt egyedül végigcsinálni a procedúrát.
Nézem a sok gyönyörűen felújított régiséget, antik bútorokkal kellene foglalkoznia, vetem fel. Lehet, válaszolja, bár ezen eddig még tényleg nem gondolkodott. Kicsit elfilozofálunk azon, mi kellene ahhoz, hogy belevágjon, mert bár van egy kis megtakarított pénze, nehezen tudna helyet biztosítani a bútoroknak az alig 30 négyzetméteren.
Fotók: Hernád Géza
Fotók: Hernád Géza
Fotók: Hernád Géza
„A csendélet Vagyóczky Károly remekműve. Nem ez az egyetlen festmény, amit kaptam tőle. Az egész családnak sokat köszönhetek, őket is a munkából ismerem.”
„Megköszönném, ha a Zoli mezét is lefotóznátok (Varga Zoltán focista), arra nagyon büszke vagyok! Zolival nagyon jóban voltunk, amikor elment külföldre, nálam hagyta a kulcsát. Később a nyugdíját is én vettem fel. Azért mutatok meg ennyire mindent, mert amikor eljöttem Ózdról, nem gondoltam volna, hogy ilyen emlékeket őrzök majd a falon.”
„Itt is Varga Zoli van. Sosem fogom elfelejteni, amit a becsületről mondott mindig: Józsikám, a becsületet egyszer lehet elcseszni, utána véged!”
Fotók: Hernád Géza
Fotók: Hernád Géza
Fotók: Hernád Géza
Józsi nevelőszülei: Bari Dezső és Berki Júlianna
Fotók: Hernád Géza
Fotók: Hernád Géza
Józsi ugyan nem kávézik, ettől függetlenül két Herendi csészének azért lennie kell a vendégek miatt.
Fotók: Hernád Géza
Fotók: Hernád Géza
A kérdésre, hogy vajon mitől sikerülhetett összehozni mindezt, kapásból tudja a választ. „Leginkább a szorgalom segített és az, hogy nagyon sok jó példát láttam otthon, a falumban. Nemcsak a nevelő szüleimre gondolok, az egész közösségre. Ma már amúgy ezt nem érzem. Ahogy hazamegyek, inkább azt látom, hogy az ott élők rombolnak. Persze mindez csak a dolog egyik oldala, rengeteget számított a sok lehetőség, amiket igyekeztem mind megragadni. Az anyám segítsége, hogy nem kérte el a fizetésemet, így azt félre tudtam mind tenni, később a munkásszállón kapott szoba, és persze az életkezdési támogatás, amit azonnal befektettem.”
Józsi szerint a mai embereknek általában nagy igényeik vannak. „Képtelenek beérni azzal, ami van, netán félretenni egy kis pénzt. Én mindig csak addig mertem nyújtózkodni, amíg a takaróm ért. Azt is megtanultam, hogy nagyon fontos a tartalék. Ami az intézetis srácokat illeti, sajnos nem egyszer láttam, hogy amint megkapta valaki az életkezdésit, azonnal nagy lábon kezdett élni. Vett egy Nike-t, majd műszaki dolgokat, pár hónap után pedig eladott mindent, fillérekért. Mára ugyan sokat szigorítottak a rendszeren, de biztos sokat számítana az is, ha megtanítanák őket a pénzzel bánni.” Kis szünet után így folytatja:
Az embernek egyszer el kell számolnia azzal, hogy mit csinált az életében. Legkésőbb az ötvenedik éve körül. És előtte kell még hajtani.
„Ha belegondolok, én is, hogy te jó ég, mi mindent elvállaltam, nem egyszer este 10-re, 11-re értem a szállóra, mert jött egy takarítás, vagy egy költöztetés, én pedig azt mondtam, legyen, mert volt egy célom, egy álmom, és borzasztóan fontos volt, hogy legyen belőle valami.”
Szerelem és biztonsági háló
Józsinak eddig egy hosszabb és egy rövidebb kapcsolata volt. Annak ellenére, hogy most egyedül él, még nem mondott le arról, hogy családot alapítson. Miért is kellene? „Szeretnék egy társat. Valakit, aki szerény, aki szorgalmas. Egy amolyan biztonsági hálót. Nyugalmat és egy kis tartalékot még. Szabad hétvégéket is néha. De nem panaszkodom. Annyi embernek tartozom köszönettel, amiért a bizalmukba fogadtak, vagy alkalmi munkát adtak, felsorolhatom őket, ugye? Purczel Andreáéknak, Editkének, a főorvos úrnak, a főnővéreknek, Kenderfi doktornak. Az egész kórháznak, a 10. épületnek! Nagy Tímeát is nagyon szeretem és tisztelem emberileg is, mondhatom talán, hogy ez kölcsönös.” Ezen a ponton úgy kell szelíden leállítani, hogy ne sorolja holnaputánig, ki mindenkinek hálás.
Az álmokról először az jut eszébe, hogy jó lenne körbebiciklizni Aggteleket, és megnézni az edelényi várat. Nem volt eddig valami nagy utazó. A Balatonnál egyszer járt, amikor Vagyóczky művész úr elhívta a kiállításmegnyitójára, Tihanyba. Az egyik ismerőse Toszkánát ajánlotta, Józsi szerint egyszer akár még ez is összejöhet. Elvégre azt sem gondolta volna soha, hogy Ózd után egyszer még a Rózsadombon fog élni.