Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) legutóbbi hazai felmérése szerint az öt-hatéves magyar gyerekek 60 százalékának van már lyukas, tömött vagy kihúzott foga. A 12 éveseknek pedig átlagosan két-három rossz vagy kezelt foga van. Ezekre a megdöbbentő adatokra hívta fel a figyelmet dr. Nagy Ákos fogorvos, az Országos Alapellátási Szövetség alelnöke. (Illetve arra, hogy az orvosok elvesztették a bizalmukat abban, hogy az állam biztosítja a praxisuk fenntartásához szükséges 30 milliárd forint többletet.)
A szakember szerint annak ellenére, hogy a szűrés félévenként kötelező, nem minden gyerek jut el a vizsgálatokra, ugyanis nem minden oktatási intézménynek van fogorvosa. Sokszor pedig maga a szülő nem járul hozzá az ellátáshoz arra hivatkozva, hogy van saját fogorvosuk, aki kezeli a gyereket. (Ez a saját gyerekkorunkból is ismerős, amikor sokunknak elég volt otthon csak annyit mondani, hogy juj, úgy félek a fogorvostól, kérlek, anya írj egy igazolást, és anya, apa írta is.)
„A szülők egy része nem nagyon törődik gyereke szuvas fogaival, a szükséges fogászati kezelések elsikkadnak” – állítja az alelnök, aki szerint a problémára az lenne a megoldás, ha az állam csökkentené a családi pótlékot minden olyan esetben, amikor a gyerek hiányzik a vizsgálatokról.
Az alelnöknek mindez vélhetőleg az iskolai hiányzások miatt megvonható családtámogatásokról jutott eszébe. (Aminek az eredményességéről egyébként megoszlanak a vélemények, de erről majd később.)
„Van olyan község, ahol ha valaki ünnep- vagy pihenőnapon fűnyírással megzavarja a szomszédja nyugalmát, akkor 200 ezer forintos bírságot kap. Tehát, ha füvet nyírok vasárnap, akkor kaphatok büntetést, de ha elhanyagolom a gyerekem egészségét, akkor ezt senki ne merje szóvá tenni?” – teszi fel a kérdést dr. Nagy Ákos, akinek az érvelése elsőre ugyan elég frappánsnak tűnik, mégis több sebből vérzik. Meglehetősen demagóg például. Mert vegyük Andrást, aki egy budai kerületben nőtt fel, jó körülmények között, gondoskodó szülők mellett, és aki gyerekkorától kezdve folyamatosan elsajátította az együttélés normáit, beleértve azt is, hogy nem nyírunk füvet ünnepnap vagy vasárnap, mert megírta az önkormányzat, ő pedig ezt megértette. Vagy ha mégis füvet nyírunk, akkor fizetünk. (Mellesleg Andrásnak van miből fizetnie.) És vegyük ehhez képest Jocit, aki a román határ mellett nőtt fel, félig az utcán, félig az alkoholfüggő szomszédok között, és aki évente legfeljebb kétszer mos fogat, mert ezt látta otthon, és mert az ő óvodájában épp nem volt divat az ebéd utáni fogmosás.
Vajon Joci is ugyanolyan felelőssé tehető a normák elmulasztásáért, csak azért, mert idő közben elmúlt 18, mint András?
Fotó: Pexels
„Az a szülő, aki nem törődik a gyermeke egészségével, kimeríti a veszélyeztetés fogalmát, hiszen az elhanyagolt fogak visszafordíthatatlan egészségkárosodást okozhatnak” – állítja az orvos, amivel már valóban nehéz lenne vitatkozni. Nyilvánvalóan bárkiből lehet hanyag szülő, nem kell ehhez feltétlenül a román határ mellé születni. Az is tény, hogy ma mindössze a lakosság 20 százaléka jár rendszeresen szűrővizsgálatokra. A kérdés az, hogy ki vagy mi a felelős mindezért, és melyik megoldás hozhat hosszú távon szemléletváltást, hiszen elvileg ez lenne a cél.
Büntetés vs. edukáció
„Nem hiszem, hogy a szankció jelenti a megoldást – mondta el a NLCafe-nak L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője. – Az óvodai, iskolai hiányzások csökkentésére bevezetett szankciók is legfeljebb az óvodai, általános iskolai korosztályban voltak valamelyest hatásosak, de a lemorzsolódás kockázatának leginkább kitett gyerekeknél nem, pedig ez lett volna az egyik legfontosabb cél.”
A szakember véleménye szerint a szankciókkal az az egyik legnagyobb probléma, hogy legfeljebb addig hatnak, amíg fennállnak. „Én mindig a pedagógiai eszközök és a prevenció híve vagyok, annak ellenére, hogy ez egy sokkal összetettebb és lényegesen hosszabb folyamat, mint a retorzió hatására tapasztalt átmeneti változás. Sajnos a prevenció mostanra szinte teljes egészében eltűnt a rendszerből. Az iskolai fogászati szűrőprogramok országos lefedettsége is hiányos. Ahhoz pedig, hogy ezekhez a családok is csatlakozzanak, a szülőket is, gyerekeket is folyamatosan kellene edukálni.”
A hátrányos helyzetű emberek nehézségeit közelről ismerő szakember egyetért abban, hogy lényegesen jobban kellene vigyázni az egészségre, beleértve a fogak állapotát is, de szerinte a szegénység ezt részben kizárja, illetve maga a rendszer is felelőssé tehető a helytelen szemléletért. „A baj az, hogy ma mindent, ami sikertelen, az emberek személyes felelősségének körébe sorolnak. Nyilván nem zárható ki teljesen az egyéni felelősség, de ha valaki úgy szocializálódott, hogy soha nem ápolta a fogait, akkor nem fogja tudni beépíteni felnőttkorára ezt a rutinok közé, és a gyerekeinek sem fogja tudni átörökíteni a helyes szokásokat.
Márpedig felelősek csak az iránt lehetünk, amiről tudunk. Itt jön be a rendszer felelőssége, nevezetesen, hogy milyen tudással ruházza fel az embereket. Mit ad, hogyan hat tudásban az óvoda, az iskola, a média, a közösség. Ha úgy nő fel egy generáció, hogy az egészség, beleértve a fogak ápolását, számára nem értelmezhető, akkor annak a tagjai nem is fogják megértik az egész kérdés jelentőségét. Akkor sem, ha közben bevezettek egy sor szankciót.”
Magam is gyakran ütközöm a mindenki a maga sorsa kovácsa szemléletbe, amitől bevallom, kiráz a hideg. Eszembe jut erről az alábbi történet. Amikor a BAGázs Egyesület néhány éve „leköltözött” a bagi szegregátumba, néhány önkéntest és a vezetőt leszámítva senki nem hitt benne, hogy sikerül változtatni a telepiek nyomorúságos életén. Hogy sikerülhet megváltoztatni a közönyös hozzáállásukat például az oktatáshoz. Nem sokkal később a gyerekek már rendszeresen jártak az egyesület korrepetálásaira, táboraiba, így szép lassan belőlük is, a helyi felnőttekből is (elsősorban a nőkből) közösség született. Mivel a szülők látták, hogy a gyerekekre milyen jó hatással vannak a programok, egy idő után azzal álltak az önkéntesek elé, hogy ők is szeretnének tanulni (sokan írni-olvasni sem tudtak), mert szeretnék befejezni az általános iskolát… Én sem szeretnék demagóg lenni, a siker nem volt százszázalékos, de a bagiak akkor elindultak egy olyan úton, ami azóta sok más település számára modellértékű. És nem kellettek ehhez szankciók.
Fizessenek a betegek?
De mi a helyzet a javaslat másik elemével, az önrésszel? Meddig kellene a betegeknek megelőlegezniük a kezelésük egy részét? (3-4 ezer forintos átmeneti hozzájárulásról van szó.) „Az általunk elképzelt rendszerben a páciens az orvosnak fizetné a díjat, aki ezt az összeget közvetlenül fölhasználhatná a praxisa fönntartására, az egészségtudatos lakosság viszont a közkasszából kapná vissza a saját maga által korábban befizetett önrészt” – szerepel a javaslatban. Vagyis, az ember kifizeti az államnak a fogászati ellátás egy részét, és ha betartja a játékszabályokat, később visszakaphatja azt.
Térjünk vissza egy pillanatra a kiindulási pontra. Azért született ez a javaslat, beleértve a családi pótlék csökkentését, mert hiányzik a pénz a fogorvosok kasszájából.
Van abban valami elgondolkodtató (és végtelenül szomorú), hogy ahelyett, hogy az orvosok az államon kérnék számon annak feladatait, azt mondják, szedjünk önrészt az emberektől, és ha már nem úgy szocializálódtak, mint mi (senki nem születik fogkefével a kezében), akkor próbáljuk meg őket kényszeríteni arra, hogy betartsák (az amúgy valóban nagyon fontos) szabályokat.
Követelhették volna azt is, hogy legyenek végre országos nagy kampányok, szűrőprogramok, hogy épüljön be még jobban a fogápolás az oktatásba, hogy legyen több praxis, több fogorvos, és mindehhez elegendő forrás. Mondhatták volna, hogy így nem vagyunk hajlandóak dolgozni, mert hiányoznak a feltételek. De nem ezt tették, pontosabban lehet, hogy korábban igen, ez esetben mostanra feladták. Miért?
De ne legyünk olyan szigorúak. Mivel tényleg nem csak a Jocik hanyagolják el a gyerekeiket, el lehet játszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha átmenetileg bevezetnék a szankciókat, hiszen azok eredménye már rövid távon is érezhető lehet. Mert valóban el kellene jutnia az összes gyereknek a szűrésekre, kezelésekre. Éspedig lehetőleg már jövőre. A kérdés csak az, milyen országban akarunk élni. Olyanban, amelyben az emberek csak azért tartják be a szabályokat, mert ellenkező esetben megbüntetik őket, vagy olyanban, amelyben a többség szép lassan megérteti, hogy a normák nemcsak a többségi társadalom miatt és nemcsak a gyerekekért vannak, hanem mindannyiunk miatt. Igen, ehhez szükség van egy nagy adag invesztícióra is.