Andrea először az RTL Klub Híradójában mondta el, hogy segítséget kér. Nehezen küzdötte fel magát a hajléktalanlétből – derült ki a riportból. Egy ideig hajléktalanszállón élt, de – német nyelvtudásának köszönhetően – sikerült összespórolnia egy újabb ingatlanra azok után, hogy 2007-ben hosszú kálvária után elvesztette az előzőt. Mostanra azonban a jó állás már a múlté, ezzel pedig kicsit a ház befejezésének a reménye is.
Egykor mesés élete volt
Pécs külvárosában, dimbes-dombos utcában áll a ház, ahol vár minket. Hideg lesz, vegyek fel egy kabátot, mondja, pedig október eleje van, rajtam kötött pulóver. Nézzük meg belülről, invitál, volna még bőven itt mit tenni. Az egyik szobában a falakról kellene levakarni a régi festéket, a másik szobában burkolni kéne. A szanitereket már megvette, de ki fogja felszerelni?
„Napokig tart, mire levakarok néhány négyzetmétert!” (Fotó: Hernád Géza)
Szóba kerül a múlt, ugrunk egy nagyot az időben.
Nagymező 14. Andrea azt meséli, itt volt a Poprajongók boltja, ahova Pataki Attila, Öcsi, Nagy Feró és a többiek folyamatosan hozták a dedikált fényképeket. „Az egyik barátommal kitaláltuk a nyolcvanas évek elején, hogy mivel nincs ilyen bolt Budapesten, nyitunk egyet – kezdi a mesélést, valószínűleg azért épp ezzel a sztorival, mert ez volt élete egyik legmeghatározóbb, egyben legboldogabb korszaka – épp csak, hogy befejezte a tanulmányait a Közgázon. – Nem semmi. Most, ahogy beszélünk róla, csak úgy tódulnak az emlékek. Vitték a vevők Nagy Feró híres babos kendőjét, a kitűzőket, a pólókat, azt a rengeteg plakátot. Nem győztük pótolni ezeket. És jaj, az a rengeteg ingyen színház- és koncertjegy, amit kaptunk… Arany életünk volt.”
Az aranyéletnek azonban egy csapásra vége lett.
Amikor is (még bőven a rendszerváltás előtt járunk), Andrea szerint bejött „egy fejes”, és közölte, hogy másnaptól kizárólag egy bizonyos együttes termékeit lehet árulni. Nem mentek bele. „Ennyi egy üzlet története” – összegez Andrea, és érződik, hogy a beszélgetésnek ezt a részét itt le is kell azonnal zárni. A bolt egy ideig használtruha-kereskedésként ment tovább: „elég jól ment az üzlet a farmerekkel.” Majd Andrea gondolt egy merészet, eladta a pesti lakást, hogy valóra váltsa régi álmát, és elköltözött vidékre.
Ekkor történt, olyan 1997 körül, hogy megvette „azt a vackot”, nem messze Siófoktól. „Akkor kezdődött a kálvária, ahogy már említettem. Háromszáz négyzetméterem volt. Panziót vagy vegyesboltot akartam nyitni, végül egyik sem lett belőle. Tudja, miért? Nem sokkal azután, hogy beköltöztem, elkezdett vizesedni a házam alja. Kiderült, hogy folyt a tűzcsap a ház előtt, csak a friss festés eltakarta a vizes falakat. Összehaverkodtam egy építészmérnök csajjal, így derült ki minden. Megnézte, majd szó szerint ezt kérdezte: Mondd, mennyi pénzed van? Tizenhatezerért dózerolnak óránként. Elkezdtem pereskedni, közel tíz év után nem bírtam, feladtam. Lehúztam a rolót, és 2007-ben lejöttem ide. Hamarabb kellett volna ezt a döntést meghozni.”
Andrea a képpel, amit kedvenc blúzának anyagából készített (Fotó: Hernád Géza)
Közben elindulunk a kocsival a másik helyszínre, abba a lakásba, amit Andrea az önkormányzattól bérel átmenetileg, amíg kész lesz a háza. Ő megy elöl, egy régi Citroën Saxóval. Ahogy repül a kanyargós utakon… tisztára, mint szupernagyi a mesében.
„Három éve üresen állt már ez a ház, benne ez a kettő »lakás«. Nem értettem, hogy miért nem adták már oda rég egy rászorulónak. Persze úgy, hogy előtte rendbe hozzák. Ehhez képest elég rossz állapotban volt, mit ne mondjak, de hát gyakran előfordul, hogy nincs választása az embernek, ha ki akar keveredni a szállóról.”
Andrea addigra ugyanis már a hajléktalanszállón élt. „Négyen-öten voltunk egy szobában. Nem volt könnyű. Ráadásul legfeljebb egy évig lehet maradni. Egy év vajon elég idő ahhoz, hogy munkát találjon valaki, és spóroljon valamit az elinduláshoz? Kibéreltem egy kertet a közelben, oda jártam ki kertészkedni, és azért, hogy egyedül lehessek. Volt rajta egy kis épület is, imádtam. Ha a fene fenét eszik is, veszek magamnak valamit, döntöttem el, amikor valaki feljelentett, amiért kint alszom egy lakóingatlannak nem igazán nevezhető, kvázi fészerben.”
Andrea közben rendszeresen dolgozott a városban önkéntesként. Hol egy kulturális fesztiválon kellett fogadni a vendégeket, hol a szemetet kellett összegyűjteni „a Mandulásban”. Részben talán ezért is kaphatta meg ő a mostani lakás bérleti jogát. „Elég sok pénzt belefeccöltem, de nincsenek illúzióim, gátlás nélkül az utcára tehetnek, ha lejár a szerződés – mondja pesszimistán. (Vagy inkább realistán?) – Egy cserépkályha volt az álmom. A haverokkal szereztünk is egyet, amit nekünk kellett szétbontani, cserébe jó áron elvihettük. De korán örültem. Az önkormányzatnál azt mondták, hogy ha elmegyek innen, akkor a kályhát nem bonthatom le, és nem vihetem magammal. Na, gondoltam magamban, abból nem esztek. Nem lett hát kályhám.”
A ház, amit olyan jó lenne befejezni
Egyelőre csak Andrea van a sok munkára
Ahol az önkormányzati lakás áll
Az ember egyszer mehet végig az úton
Azóta, hogy a diákok is önkénteskednek kötelező jelleggel a sulikban, Andreának lényegesen kevesebb tennivalója akad a város különböző rendezvényein. Mivel telik így egy napja? „Sok barátom, ismerősöm van. Jut eszembe, nem iszik egy pálinkát? – kérdezi mellesleg. – Azt mondta, szereti a jó pálinkát. Van itt valahol egy jobb fajta, amit még Ausztriából hoztam anno. Barack ez is, kósti meg! Basszus, hol egy pohár?”
Kiszúrok a fogason egy teniszütőszettet. „Ja, az? Rendszeresen teniszezem. A városi szenior teniszklubba járunk. És elég sokat használom napközben az internetet. Van néhány híroldal, amit nagyon szeretek, a levelezésemet is meg-megnyitom. A rezsót nézi, látom, na főzni, azt nem szoktam, bevallom. Nem az erősségem. Mindig van valami tennivaló amúgy, most épp a ruháimat lenne jó szortírozni, jó részét egyáltalán nem használom, inkább odaadom a rászorultaknak.”
Valahogy úgy alakult, hogy egy nagy szerelem volt, aki aztán meghalt, meséli Andrea, amikor a párkapcsolatra terelem a szót. A többieket hagyjuk – mondja. „Saját gyerek nem jött össze, pedig szerettem volna anya lenni. Nem is tudom, hogyan fogalmazzak: sajnos? Vagy inkább szerencsére? Ötvenévesen, azt hiszem, feladtam a párkeresést is. Az ember egyszer mehet végig azon az úton, amit a sors kijelölt számára. Nem szoktam amúgy ezeken sokat agyalni. Szangvinikus alkat vagyok, egyszer döntök el valamit, utána nem bánkódom a múlton.”
„Az ember egyszer mehet végig azon az úton, amit a sors kijelölt számára.” (Fotó: Hernád Géza)
Andrea szerint két dolog kell ahhoz, hogy egy hajléktalan ember változtasson az életén: munka és menedék. „Ha van egy kis saját pénzed, rögtön jobb a fellépésed is, jobban mersz tárgyalni a lakástulajdonosokkal – magyarázza. – De ez csak úgy jöhet össze, ha minden fillért félreteszel. Mondjuk, ez a fiatalabbakra igaz, én már elmúltam 68. Dolgoztam eleget, most már jó lenne, ha szépítgethetném a saját otthonom. Bútorokra nincs szükségem, csak csempére, laminált padlóra és főként néhány dolgos kézre.”
(Ha valaki szeretne segíteni Andreának, esetleg tudná őt anyagilag támogatni abban, hogy be tudja fejezni a házát, akkor ezen az email címen veheti fel vele a kapcsolatot: eastberg@t-online.de)