„Családi házból mentem el, hogy a hajléktalan szerelmemmel legyek”

Felgyújtottam az iskolámat. Na jó, nem az egészet. Csak egy kicsit. Lángolt a tornaterem.

Fotók: Neményi Márton

László azt meséli éppen, hogyan került az utcára. Egyébként nem így: a tűzeset után befejezte az iskolát, évekig dolgozott, buszt vezetett, csak hát iszogatott közben. Ekkor jött az utca. Ennek húsz éve.

Párja, Julianna hozzá képest zöldfülű, négy éve van kint. Ő nem mesél, házimunka van.

Többnyire párban vannak, akik az erdőt és az elhagyatott betonépületeket választják. Együtt könnyebb, sokszor konkrétan csak így lehet túlélni. Aki egyedül érkezik, talál magának valakit a közösségből, sokan pedig eleve társukkal érkeznek.

Rita takaros, vidéki családi házat hagyott ott, hogy hajléktalan szerelmével legyen. „Amikor találkoztam az én Gyulámmal, nem volt kérdés, mentem vele.” Ez több mint tíz éve volt. Rita és Gyula azóta kész kis mintaháztartást épített fel: három éve élnek kazánnal, aggregátorral felszerelt lakásban.

Van egy másfél éves gyerekük is, persze otthonban, „kivennénk, jó helye lenne itt, de ez hivatalosan nem is lakás, úgyhogy nem adják”. A lakás – mert amúgy az! – kuckós, meleg, jó illatú, a benti huszonöt fokban ülve könnyű elfelejteni, hogy a kőbányai Terebesi erdő szélén meredező elhagyatott kamionmosóban vagyunk.

A szétgraffitizett és alternatív céllal használatba vett kamionmosó alighanem Budapest legszürreálisabb helye. Itt alakult ki az évek során – főleg, miután felszámolták a környékbeliek életét megkeserítő, patkányokkal fertőzött illegális szeméttelepet – egy tucatnyi háztartást számláló hajléktalankolónia.

Birtokba vették a betonszörny többé-kevésbé fedett részeit, amit kellett, egybenyitottak, amit kellett, leválasztottak. Van némi jövés-menés, de akik maradnak, általában hosszú távra rendezkednek be. Ők azok a hajléktalanok, akiknek többsége stabil, állandó bevétellel rendelkezik, némelyek többet keresnek, mint közmunkával valaha is keresnének, megtakarítás is akad.

Tudok olyanról, aki több mint egymilliót hord magánál, annyit félre tud tenni, mert rendes munkája van

– meséli a Vöröskereszt munkatársa. „Ő elvből lakik kunyhóban, azt mondja, nem hajlandó fizetni azért másnak, hogy a lakásában, szobájában lakhasson.”

Zoli és szerelme, Juli is „stabil”. A férfinak állandó munkája van az építőiparban, élettársa alkalmi melókkal száll be a háztartásba. Megvan mindenük: melegben, biztonságban élnek. Persze, jobb lenne egy albérlet, de azok most annyira drágák, hogy egyszerűen nem látják értelmét, hogy elköltözzenek innen.

Géza viszonylag új arc, egy éve találkoztak vele először a szociális munkások. A lakása viszont a kamionmosó viszonylatában egészen fullos. Innen indul munkába és ide tér vissza mindennap, közterületes, napi négyezerért. Albérlet és rezsi nélkül egészen jól elvan ezzel az ember. Géza fiatal, még nem törődött bele a sorsába, „nézz körbe, itt mindenféle nyomort és szegénységet lefotózhatsz”, csak-csak ki kellene törni ebből.

Oszi szintén stabil melós, ősztől tavaszig közterület, egyébként építkezések.

Az alkohol, a drog probléma itt is – hol nem? –, de a helyzet jóval biztatóbb, mint az aluljárókban és a városi utcákon. „Aki berendez egy kis lakást, felhúz egy kunyhót, vagy fenntart egy kis farmot, az nagyon szorgalmas ember” – meséli a Magyar Vöröskereszt utcai szociális munkása. Csaba – általában másodmagával – rendszeresen rója a „teaköröket” Kőbánya rá osztott (legsúlyosabb) részein: konzervet, szendvicset, takarót oszt.

Nagyjából száz ügyfele van a kőbányai irodának, azaz ennyi fedél nélkül élőről tudnak, aki szívesen látja őket. Egész más velük utazni, mintha hívatlanul állítanék be és tolnám az arcukba a fényképező lencséjét: pusztán az, hogy a Vöröskereszt mutat be, megteremti a bizalmat, „persze, fotózz csak”, legyintenek azok, akik egyébként (teljes joggal) a hátuk közepére sem kívánnák a helyzetet. Sőt még kunyhóikat is megmutatják.

A kamionmosó körül ugyanis rengeteg az összetákolt, de stabilan álló kalyiba, amely legalább arra jó, hogy a fagyhaláltól megmentse lakóit a februári mínuszokban. Feri húsz éve él így párjával és macskáikkal. Nem csak házikedvencek ők: nagyon sok a patkány.

Van, aki kész kis farmot működtet. A hatóságok hagyják: a gazda nem zavar senkit, elkergetni semmi értelme nem lenne, jobb ez, mint a szálló.

János – izomzata és sármja okán a szociális munkásoknak csak Bradpitt – nem szórakozott: vett egy lakókocsit, abban él. „Kétszázharminc volt ’15-ben”, meséli, még csak nem is volt akkora érvágás, dolgozik ő is, „megyek vissza a szelektív gyűjtőbe, ha elmúlik a tüdőgyulladás”. Álma egy kis bérelt telek valahol Pest közelében, amit gondozhat, „voltam is most a tanácsban ezügyben, meglátjuk”.

Szinte mindenki beteg: hiába izolált közösség, ha bejön az influenza, az itt különösen pusztító, ritka az, hogy szövődmény nélkül múlik el.

Igaz, a keresztúri úti elhagyatott gyárépületbe beköltözött család eddig megúszta. Illetve Ilona eleve tüdőbeteg, párja, Karcsi tartja fenn a háztartást tisztességes építőipari munkából. Fűtés, aggregátor náluk is van, a falakon még tapéta, képek is, a háttérben Barátok közt. Tizenöt éve élnek itt.

Bajuk azért van így is: a hatóságok mindenféle indok és figyelmeztetés nélkül egyszerűen leszerelték a közelben lévő ártézi közkutat, ahonnan addig a vizet hordták. Egyértelműen azért, hogy az ő életüket megnehezítsék; nem nagyon járt a kútra más rajtuk kívül.

Ilona testvére, Karcsi a Terebesi erdő művésze: ügyesen fest tájakat, vagyis festene, ha futná eszközökre, de a vászon és az ecset drága dolgok. Egyelőre nem sok esély van rá, hogy beindul a festőkarrier, de nem adta fel. Egyelőre víz legyen, az fontosabb, a többit meglátják.