Irónia nélkül mondom, az iskolaválasztás a legkomolyabb dilemmák egyike. Az ember nyilvánvalóan szeretné, ha a gyerek jól érezné magát, ha megszeretné a tanulást, ha sikerélményei lennének, és a többi, és a többi. Nekünk tavaly tavasszal ezek voltak még a szempontjaink:
– lassú legyen az átmenet az óvoda és az iskola között,
– minél kevesebb órája legyen,
– kevés stressz érje,
– legyen családias a légkör,
– a módszerek a jutalmazásra épüljenek, ne pedig a büntetésre.
Szerencsénk van, a körzeti iskola egyik osztálya épp ilyen volt. Ráadásul bekerülni sem volt épp nehéz, a többi két tannyelvű osztályba való jelentkezéssel szemben ide alig húszan jelentkeztek…
Nálunk délután nincs lecke. Nincs szorgalmi. Nincs táskacipelés sem, mert a könyveket sem visszük haza. Nincs semmi feszkó délután vagy hétvégén, nincsenek jaj, anya, ez nekem nem megy, nem akarom, fáradt vagyok helyzetek. Nincs különóra sem (oké, ez már a mi döntésünk), leszámítva egy félórás zongorázást, amit a gyerek kikövetelt magának a nővére magántanáránál. (Később, ha már 4 órakor sötét lesz, és nem lehet játszótérre menni, valószínűleg beíratom majd úszásra.) Hangsúlyozom, első osztályról beszélünk. Ahol – nekünk legalábbis – mindez így természetes. De szerintem ebben mi vagyunk a kisebbség.
(Profimedia)
A többi szülő szemében (angol tagozatos osztályok) és Gergő szüleinek szemében is mi vagyunk a lúzerek. A futottak még kategória, a „szegények”, akiknek a gyerekét nem vették fel a „két tannyelvűbe”. Kevés embernek fordul meg a fejében, hogy mi ezt soha nem is ambicionáltuk különösebben. Mert lehet, hogy van olyan gyerek, aki könnyen a fenekén tud ülni egész nap, és még otthon is, amikor a temérdek házit befejezi, majd bemagolja az őz patájának részeit angolul. Elhiszem, hogy valakinek ez való, hogy vannak hétéves gyerekek, akik szívesen bíbelődnek a könyvekkel, betűkkel szinte egész nap. Na jó, újragondolva, amit leírtam, nem hiszem el. A gyerekek ebben a korban szerintem nem ilyenek. Valószínűleg a szülőktől ered mindez, akik természetesen jót akarnak a gyereküknek mindezzel. Kérdés, hogy jót tesznek-e velük a végén.
Egyébként van, amikor nem lehet előre tudni, hogy nagy lesz a terhelés. Vagy lehet tudni, de ez kompromisszumként belefér, mert amúgy a tanár szuper. Vagy nem olyan szuper, de csak ide vették fel a gyereket. Ilyenkor erősen bonyolulttá válik a kérdés. Mert ha már olyan osztályba kerültünk, ahol sok házi feladat van, és ha ráadásul azt otthon kell befejezni, akkor vajon van választásunk? Elvileg van, persze, mondhatjuk, hogy édes fiam, hagyd a francba, nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy lemenjünk még bringázni, de végül mégsem mondja senki, mert másnap a gyereknek igenis rossz érzés lesz a suliban, hogy egyedül neki nincs kész a házi feladata. (És ezért fekete pontot, kék nyulat vagy szomorú arcocskát kap.) Vagyis a választás elvi lehetősége itt inkább illúzió csak, ne ringassuk magunkat abba, hogy ebben a helyzetben létezik szabad akarat.
Szerencsére vannak még olyan tanárok, akik vállalják, hogy szembemennek a mai állami és társadalmi trendekkel, a minél többet, minél hamarabb elvvel. Visszatérve Gergőre, én csak azokat a szülőket nem értem, akik szándékosan nem őket kutatják fel.
Mitől félnek? Miről marad le a gyerekük? Milyen (későbbi) versenyhelyzetben nem fogja megállni a helyét, ha nem első osztálytól tartják őt nyomás alatt? És ugyanígy mi van, ha nem mindenből ötös? Ha nem ő az osztályelsők egyike? Az, aki minden tantárgyban stresszel a legjobb jegyért, vajon meg tudja később villantani a tehetségét?
„A mindenből kitűnő, szorgalmas kislányok ritkán emelkednek ki a felnőtt életben a társaik közül. A tehetségről ma sem tudjuk, hogy micsoda, de az biztos, hogy deviáns. Egy kiemelkedően tehetséges gyerek nem kitűnő, inkább egy-két tárgyból jó, ami érdekli, a többiből meg esetleg bukdácsol. A mai iskolarendszer ember- és tehetségellenes” – nyilatkozta nekünk Vekerdy nemrég. Idézzük most egy pillanatra fel a volt osztálytársaink életútját. Csak azok lettek sikeresek, akik a legjobban tanultak? Akik már elsőtől kezdve megcsináltak minden szorgalmit?
Van itt jó néhány kérdés. És voltaképp ez az egész tulajdonképpen azzal a nagyon egyszerű dilemmával kezdődik, hogy összedől-e a világ, ha nincs egy elsősnek mindennap kötelessége otthon, a napközi után. Vajon összedől?