Olvasom Szita Bence történetét. Hogy pontosan hogyan és hányszor sújtottak le lapáttal a kisfiúra. Olvasom Tompa Eszter történetét. Hogy miután véletlenül elütötték a biciklijével – nem sérült meg életveszélyesen, csak elájult –, hogyan pakolták be a csomagtartóba, majd fojtották meg, csak hogy elkerüljék a felelősségrevonást. Olvasom Sádt Győző történetét. Hogy hogyan lőtték közelről fejbe az egyetemistát, aki azért vállalt munkát pénzkísérőként, mert számítógépre gyűjtött. Még pénz se volt nála… Szóval olvasom a részleteket menekülő, könyörgő, hörgő áldozatokról, hallom a hangokat, látom a mozdulatokat, a tekinteteket, a hátramaradt gyerekeket. Érzem a brutalitást. Olvasom P. Gál Judit ismert magyar bűneseteket feldolgozó könyvét (Gyilkosokkal szemtől szemben), és arra gondolok, miért is teszem ezt? Miért kell nekem részletesen, pontosan tudnom, hogy mi történt? Akkor és ott, amikor elzáródtak a menekülőutak. Mélységesen fáj a lelkem az áldozatokért, sírni tudnék értük, a szüleik helyett is, de közben működik bennem valami olthatatlan kíváncsiság. Valami erő, hogy tudnom kell, ismernem kell, mi zajlik ilyenkor. De hát miért?
Ugyanezt sokan megkérdezték már magától a szerzőtől is. Hogy miért érdeklik annyira a gyilkosságok. Ha jól emlékszem, valami olyasmit mondott, hogy éppen a „miért” foglalkoztatja. Mármint hogy meg akarja érteni a mindenkori elkövetőt, a végső tetthez vezető lépéseket.
Én még eggyel továbbmennék: azt hiszem, meg akarom érteni, hogy mi minden lakozik az emberben – úgy általában. Mert valahogy mindig úgy érzem (attól félek), hogy amit egyvalaki elkövet, annak a csírája mindannyiunkban benne van. Nem a konkrét ember érdekel, hanem a tett, amit az emberi társadalom képes kitermelni magából. És a gonoszság természetrajza.
„Megtörtént krimik” – szerepel a borítón, és a könyvbemutatón is azt mondta P. Gál Judit: „szeretem a krimiket”. Csakhogy a valóság köszönőviszonyban sincs azokkal a filmekkel és sorozatokkal, amik rendre azzal kezdődnek, hogy találnak egy holttestet. Ott minden elemelt, festett, műanyag. A sikolyok, a mondatok nem valódiak, az ütések nem úgy puffannak. Az egy neutrális, kozmetikázott világ a valódi bűncselekményekhez képest. A valódiak vérmocskosak, kicsinyesek, gyávák. A halálok nyomorultabbak és értelmetlenebbek. Rendező olyan brutalitást nem tud kitalálni.
P. Gál Judit (Forrás: Human Telex, Pintér Márta)
Amikor bemegy két unatkozó fiatal egy lőtérre, és ott arcon lő egy kétgyerekes apát, amikor a pénzéhes elkövető megásatja a sírjukat a piacozó vietnámi apával és anyával, akiket hiába vár haza a két kicsi gyerek, amikor a színésznőt a fia agyonvereti egy kábellel, akkor majdnem ott tartok, hogy magam is halálbüntetéspárti leszek. Pedig ha valamitől, akkor a másoknak osztogatott haláltól irtózom – látjátok. De megértem azt az anyát, feleséget, gyermeket is, aki többé nem tud hinni Istenben.
Vájkálunk a megtörtént bűnesetekben, mint holmi krimikben – miközben hozzátartozók élete ment tönkre bennük. A hátrahagyottakra gondolva mindig kicsit szégyellem magam, amikor áldozatok fotóját nézem, a nevüket látom leírva, az utolsó perceikről olvasok.
Ám közben van itt egy másik oldal is: a bűnüldözőké. Mert kétségtelen – és ebben mégiscsak a detektívtörténetekre hasonlítanak a nálunk megtörtént bűncselekmények is –, minden gyilkosság egyúttal egy rejtvény is. Van egy holttest, és meg kell találni a hozzá tartozó elkövetőt. Tízmillió ember között – minimum. El kell ismernünk, a magyar nyomozók elképesztő munkát végeznek.
A könyvben ők is megszólalnak: nyomozók, bírák, ügyvédek, bűnügyi szakértők. A másik térfélről valók. Többségük ott volt a könyv bemutatóján is, ahol részletesen meséltek a munkájukról.
Gyilkosság holttest nélkül
Petőfi Attila vezérőrnagy, főosztályvezető egykor évi száz „életes ügyön”, és évi ezerhétszáz úgynevezett rendkívüli haláleseten dolgozott kollégáival. Ő azt mondja, leginkább a Soproni Ágnes-gyilkosság nyomozását élné újra. Óriási dolog, amikor képesek felderíteni úgy egy emberölés hátterét, hogy valójában nincsen holttest. Ilyenkor a nyomozás eltűnés miatt indul, ám a tapasztalt rendőrök sejtik, ha az eltűnt személy már nem él. Ettől függetlenül „még nincs is ügy”, „keresünk egy ügyet” – fogalmaz Petőfi Attila, aki szerint óriási a látencia, vagyis sokkal többször áll gyilkosság az eltűnések mögött, mint ahányszor az kiderül. „Tízből csak egy-két esetben van holttestünk” – mondja. Ha a nyomozónak erős a meggyőződése, akkor ilyenkor „megpróbálja ölésbe fordítani” az ügyet – így a rendőri szleng. De Soproni Ágnes ügye azért is jelentős, mert ez talán az egyetlen olyan eset, amikor a felbujtó (jelen esetben a színésznő fia) súlyosabb büntetést kapott, mint maga az elkövető.
Petőfi Attila (Forrás: Human Telex, Pintér Márta)
A vezérőrnagy jelenleg a Kiemelt Ügyeket Felderítő Főosztályt vezeti, méghozzá sikerrel, hiszen öt év alatt tizennyolc esetben produkált elkövetőt harminckét olyan ügyből, amelyben megfeneklett a nyomozás, és úgy tűnt, már sosem találják meg a tettest.
Minden második döglött ügy felderíthető
– mondja Petőfi Attila, aki szerint egy ilyen eset megoldása egyszerre üzenet a „bentieknek” és a „kintieknek”, vagyis saját kollégáinak és a társadalomnak is, hiszen a munkatársaknak azt jelzi, hogy ha annak idején a helyszínelők, majd a nyomozók jól fektették le az alapokat, akkor nem lehetetlen akár évtizedek múltán is rájönni a megoldásra, a „kintieknek” pedig azt: emberölés nem marad büntetlenül.
A speciális osztály nyomozói nehéz helyzetben vannak, más szempontból viszont kényelmesben, hiszen olyan bűnesetekkel foglalkoznak, amelyeket már-már elfelejtett a közvélemény, és amelyeknél nem működik a sajtó nyomása sem. „Mi az idővel már nem küzdünk” – mondja Petőfi.
Érdekes, hogy az időnek másként is van szerepe. Gondolhatnánk, hogy évek múltán már nincs értelme meghallgatni a tanúkat, pláne, ha annak idején ezerszer kifaggatták őket. Csakhogy „az emlékezet homályosul, viszont az emberi érdekviszonyok is változnak” – magyarázza a nyomozó az utófelderítés hátrányait és előnyeit. Vagyis aki egykor még nem akart beszélni, ma már talán igen…
A hazugságvizsgáló gépet nem lehet becsapni
Szintén megszólal a kötetben Krispán István pszichológus, nyugalmazott alezredes, akinek sokan megnyílnak. Ő honosította meg Magyarországon a hazugságvizsgálatokat, és több olyan elkövető volt – például Weiszdorn Róbert, a móri bankrablás résztvevője vagy a Fekete Angyalnak nevezett F. Tímea –, aki a nyomozóknak végig tagadott, de a vizsgálat hatására megtört (ezt a hazugságvizsgálat különleges pszichés légkörével magyarázzák). Különösen akkor van esély ilyesmire, ha már a teszt közben közlik az illetővel, hogy megbukott. Mindezzel együtt tudni kell, hogy a vizsgálat eredménye nálunk (egyes országoktól eltérően) nem vehető figyelembe bizonyítékként – de ettől még a célja az elkövető azonosítása. A gép számos élettani paramétert vizsgál a légzéstől a verejtékezésen át a pulzusig, és mint a szakértő elmondja, egyéni az, hogy kinél melyik jel lesz árulkodó, hiszen nem feltétlen jelenik meg mindegyik tünet. „A gépet nem lehet becsapni, csak a kiértékelő vizsgálót” – mondja Krispán István, és hozzáteszi:
aki ilyet csinál, az tévedni is fog.
Egyértelmű viszont a siker, ha például a vizsgált személy elárulja a bizonyítékok, vagy épp a holttest helyét – amit addig senki nem tudott kicsikarni belőle. „A vizsgálat megkönnyítheti, hogy elvigyük beismerésbe” – hoz be Krispán István újabb szakkifejezést. Negyvenéves pályájának hatezer ügyéből a fele életellenes volt, nem csoda, hogy amikor azt kérdezik tőle, melyik volt a legemlékezetesebb, nem tud választani. „Talán azok az ügyek azok, amik emberölésre gyanúsak voltak, de nem volt holttest – ilyenek például jellemzően a darabolós gyilkosságok” – mondja.
Egy hazugságvizsgálat akár három-négy órán át is tarthat, ami alatt a vizsgálónak el kell érnie, hogy az érintett koncentrálóképessége fennmaradjon. Krispán István sokféle viselkedést látott már hosszú pályája alatt, de egy jelenet még őt is megdöbbentette. „Petróczi Andrással dél felé épp az anyja holttestének feldarabolásánál tartottunk, amikor szünetet kért, azt mondta, most rögtön ennie kell, annyira éhes. Kinyitotta a táskáját, elővette a szendvicsét, és falatozni kezdett. Elképedve néztem. Akkorra már tudtam, hogy ő az elkövető.”
„Sose lesz olyan bíró, aki bevallja, de óhatatlanul hatással van az emberre, ha elolvassa a hazugságvizsgálat eredményét – mondja dr. Surdy Miklós, egykori (igen szigorúnak tartott) bíró, aki ma már ügyvédként dolgozik. – Mindig is régi vágású, konzervatív bíró voltam, és ma már egyre kevesebb az ilyen kolléga. Talán ez is oka annak, hogy a váltás mellett döntöttem.” Surdy ezután hozzáteszi: tudja, hogy szigorúnak tartották. Ő úgy fogalmaz, szigorú volt, de igazságos. „Mindig tiszta volt a lelkiismeretem. A szakmai és az emberi is. Én nyugodtan aludtam.” Amikor pedig arról kérdezik, hogyan bírta hallgatni a sok szörnyűséget, így válaszol: „nem vagyok egy megrendülős típus”. Mégis van egy ügyfajta, amit védőként nem hajlandó elvállalni, ezek pedig a nemi erkölcs elleni, szexuális jellegű bűncselekmények. „Sosem felejtem el azt a nőt, aki elmondta, hogy a nevelőapja nyolcéves kora óta naponta megerőszakolta, hosszú éveken át. A tárgyalások végén odajött hozzám, és elmondta: én vagyok az első ember, aki meghallgatta őt.”
Félig igazat hazudunk
„Ez azért nem olyan, mint az NCIS-ben” – mondja Kovács Lajos ezredes, az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb gyilkossági szaktekintélye, aki több megoldhatatlannak látszó ügyet is felderített, és szintén kapott egy fejezetet a könyvben. Neki hatalmas része volt abban, hogy elítélték például Cs. Józsefet – igaz, nem Farkas Helga megöléséért, csupán a lány személyi szabadságának megsértéséért (mint ismeretes, Helgát váltságdíjért rabolták el). Ennél többet nem tudtak rábizonyítani, és a holttest a mai napig sincs meg annak ellenére, hogy Helga apja minden lehetséges módon próbálta megtudni, hol található, csak hogy méltó módon eltemethesse a lányát.
Kovács Lajos (Forrás: Human Telex, Pintér Márta)
Kovács Lajos szervezte meg azt is, hogy az apa – saját kérésére – találkozhasson az elítélttel. „Ebben az ügyben jogerős ítélet volt, félig-meddig mégis a sikertelen ügyeim között tartom számon” – mondja az ezredes, és hozzáteszi: biztos benne, hogy ha bebizonyosodott volna, hogy Cs. József ölte meg a fiatal lányt,
Helga apja elintézte volna a Józsit, amint kilépünk a Gyorskocsi utcából.
Ám azóta az évek talán itt is hatnak, az ezredes szerint ugyanis „az idő megeszi a gyűlöletet”.
Kovács Lajos azt mondja, talán Szlávy Bulcsú testének megtalálása volt a pályája leginkább emlékezetes pillanata. „Emlékszem, esett a hó, ott voltunk a garázsnál, a kollégák törték a betont… annál katartikusabb élmény nem érhet egy életvédelmist” – fogalmaz, amit nekünk nehéz elképzelnünk, de számukra nyilván egy hosszú munka jutalma volt ez a sikerélmény azután, hogy úgy tűnt, „D vágányra futott a nyomozás”.
De nem csak a „neves” esetek érdemelnek említést. Az ezredes felidézi egy idős asszony meggyilkolását. A nő munkát adott egy fiatalembernek, megkérte, hasogassa fel a fát. Az a balta lett a gyilkos eszköz. A lakáson találtak egy cetlit, az elkövető saját nevét és címét jegyezte fel – persze elferdítve. „Akkor tanultam meg, hogy amikor az emberek hazudnak, általában félig igazat hazudnak” – mondja Kovács, aki embereivel tizenötezer lakcímbejelentő lapot nézett át, hogy megtalálja a kézírás tulajdonosát, és végül sikerrel járt.
Inkább a gyilkosság, mint az óralopás
„Féltem, hogy nem fogok valódi válaszokat kapni – mondja P. Gál Judit a munkafolyamatról. – Szerencsére nem így lett, akár a szakemberekkel beszélgettem, akár börtöninterjút készítettem.” Merthogy beszél a könyvben például Bogdán József, Szita Bence gyilkosa, Bereczki Sándor, az egykori logisztikai igazgató, aki volt élettársát és annak új barátját ölte meg, Varga Sándor, alias Clyde és Bene László, a „skálás elkövető” is, aki a mai napig Szegeden ül, és a közelmúltban utasították el ismét szabadlábra helyezési kérelmét.
Az élet mindig izgalmasabb és érdekesebb, mint a filmek
– vallja P. Gál Judit, aki azt mondja, az érdekelte, mi van a színfalak mögött. „Elképesztő volt számomra, hogy van, akinek könnyebb az általa elkövetett gyilkosságról beszélni, mint egy óralopásról, amit még gyerekkorában követett el.”
A szerző hivatásos interjúalanyai mindegyikétől megkérdezte, hogy másként tekint-e az ügyekre, mióta gyereke lett. Ki igen, ki nem, de talán a legbeszédesebbek Kovács Lajos szavai: „Én sem vagyok biztos abban, hogy képes lennék csak a törvényre hagyni azt, ha valaki megölné a gyerekemet”.