Bosszút esküszik a megölt hatéves kislány családja

Szekszárd határában háromméteres gát magasodik a Séd patak fölé, azon túl kezdődik a rossz hírű Patak utca. Gyakori, hogy hangos veszekedések, verekedések borzolják az itt élők idegeit. Már az első háznál fegyveres rendőrökbe botlunk, péntek óta járőröznek itt. Távolabb egy csapatszállító busz parkol, abban pihen a váltás. A egyik porta előtt flex visít, valaki épp egy oldalára döntött autót bont, a következő kapu előtt hegyekben áll a szemét. Végig az út szélén halomban hevernek a lestrapált bútorok, tüzelőnek szánt rönkfák, selejtes raklapok.

A gyilkos családja elmenekült

Jöttünkre mezítlábas gyerekek szaladnak elő, gyanakvó tekintetű férfi áll az autónk elé, hogy megtudakolja: mit akarunk itt? Egy rózsaszínű, L alakú ház előtt tűz maradványai körül kopott heverő, odébb egy öreg asztal, mellette számtalan műanyag szék sorakozik. Az egyiken üldögél talpig feketében Kalányos Gábor. Ő az édesapja a tragikus sorsú Laonettának. Mögötte az utcafronti ablak betörve, koszos függönyt lobogtat a szél.

„Ebben lakott a bátyám, Sándor a nyolc gyerekével, de elmenekültek, fogalmam sincs, hol bujkálnak – mutat a betört ablakra Gábor. – Miénk volt a hátsó lakrész. Az ablak? Azért nincs rajta üveg, mert lapáttal bevertem, amikor megtudtam, hogy a bátyám fia, Dániel ölte meg a kislányomat. A testvére látta, ahogy kézen fogva viszi őt a patak partján. Miközben mi mindent tűvé tettünk, hogy megtaláljuk Nettikét, ők már tudták, hogy Dániel mit tett vele, de nekünk senki nem szólt. Pedig tudták, hogy ez a kislány a szemem fénye, a mindenem. A két fiam után évekig imádkoztam, istenem, add, hogy egy kislányom is legyen. Nála szebb ajándékot nem adhatott a sors, most pedig elvette tőlem a saját bátyám fia.”

Az apa szerint péntek délután a tizenkilenc éves Dániel a hatéves kislánnyal az utca végén balra fordult, és visszakanyarodott a házak mögötti töltésre. Egy bozótosba vezette, majd megölte. Utána hazament, megfürdött, majd rövidnadrágban és papucsban átment hozzájuk beszélgetni. Azt mondta, a szántóföldön volt, nyakig sáros lett, de senki nem figyelt arra, amit mond.

A nagymama megérezte a tragédiát

„A házunktól ötven méterre történt a tragédia. Talán segítségért kiabált a kislányom, és mi nem hallottuk – sóhajt az apa. – Nemrég költöztünk ide, a bátyám mellé, a gyerekeink a közös udvaron játszottak. Dehogy sejtettük, hogy a kislányom ekkora veszélyben van! Az anyósom érezte meg a bajt, mindenhogyan tiltakozott az ellen, hogy Szekszárdra költözzünk, kérte, inkább menjünk hozzá… Ha akkor hallgattam volna rá, a kislányom most is élne – fakad ki. – Nagykanizsától Budapestig számtalan pszichiátrián kezelték már Dánielt. Legutóbb nyáron az anyja a saját felelősségére hozta haza. Ő lett a gyámja, és ez lett belőle. Pedig az orvos figyelmeztette az anyját, hogy gondolja meg, mit tesz, mert nagyon beteg a fiú, állandó felügyeletre szorul.”

Gábor családja szerint a tragédiát megelőző hat nap alatt Dániel normálisan viselkedett, nem volt semmi jele, hogy „valami baj van az agyával”. Fogalmuk sincs, mi váltotta ki a gyilkos indulatot.

Életért életet, halálért halált

Gábor felesége, Marika egy zacskót mutat, abba belefért Nettike összes játéka. Ennyi maradt a kislányuk után, meg néhány fénykép. Azután pedig a gyűlölet és a bosszúvágy.

„A férjem bátyjának nyolc gyereke van, egyikük majdnem annyi idős, mint a mi Nettink volt” – mondja csendben Marika.

„Életért életet, halálért halált” – ismételgeti sírva a felnőttektől hallott mondatot az elhunyt kislány bátyja, a kilencéves Gabika. A csendet váratlan ordítás töri meg. A gyászoló apát telefonon fölhívta a bátyja, mondván: szeretne visszamenni Szekszárdra.

„Nekem már nincs veszítenivalóm, húsz évet ültem börtönben, kivették a fél tüdőmet, eltemettem az édesanyámat, most pedig megölték a kislányomat – kiabálja az addig nyugodt Gábor, de olyan hangerővel, hogy elcsuklik a hangja. – Bátyám, te bármikor hazajöhetsz, hogy megbeszéljük, ami történt. De a feleséged és a gyerekeid nem. Őket majd mi megkeressük.”