Panyi György megrázó évek után, nevelőotthonból, szinte teljesen egyedül küzdötte fel magát a magyar lovas elitbe. A lovassport fontos alakja lett úgy, hogy az első lovas óráját még „intézetis” gyermekként zacskóba összeszedett aprópénzekből fizette ki. Azóta megjárta Németországot, Írországot és Svájcot is, országos és nemzetközi eredményei mellett fantasztikus csúcsot állított be itthon: 1996-ban Django nevű lovával 2 méter 19 centimétert ugrottak a Puissance nevű kitartásos magasugratás versenyszámban Hortobágyon. Ezt a hazai rekordot azóta sem tudta senki megdönteni.
Ami a gyerekkort illeti, György nem a nehézségekre koncentrál. Sőt, furcsa módon kifejezetten szerencsésnek tartja magát. „A pszichológia szerint ahhoz, hogy normális felnőtt váljék belőle, egy gyereknek tízéves koráig legalább három évet el kell töltenie egy olyan felnőtt társaságában, akire fel tud nézni. Én éppen három évet éltem együtt apámmal. Gyönyörű három év volt, amire szükségem lehetett, az mind adott volt.
A nevelőintézetben is sikerült beilleszkednem. A közösségnek mindig vannak íratlan törvényei, ezt be kell tartani. Mindig annyira van szüksége tőled, amennyit valóban tudsz. Ha kevesebbet mutatsz, elnyomnak, ha többet, megutálnak. Ha ugyanannyit mutatsz, mindenki szeretni fog. Ez a titok. Bár érzelmileg kicsit kilúgozott, sok mindenre meg is tanított az intézeti élet.
Tudom, mikor kell alázatot mutatni, de nem megalázkodni. Érzem a határt, amíg tűrnöm kell, de ha nincs más választásom, muszáj támadni, még akkor is, ha tudom, hogy veszíteni fogok.
Én hozzászoktam, hogy nem elég elmenni a falig, le is kell bontani, mert a magamfajtának nem fogja senki kinyitni az ajtót.”
Rockdan nevű csikóval 1993-ban
György nem volt tervezett gyermek, édesapja hatvan-, édesanyja negyvenkét éves volt, tizenhárom évvel idősebb nővére után született 1961-ben Miskolcon. Később Mezőkeresztesen laktak, apja tsz-éjjeliőrként ment nyugdíjba havi 200 forinttal, amit úgy egészített ki, hogy szentkép másolatokat festett, amit eladott a faluban 1500 forintért. Abban az időben egy havi átlagbér a tsz-ben úgy 1600 forint volt, ennek ellenére sok falusi tartott igényt a hálószobában az ágy fölött függő „Utolsó vacsorára”, és a legtöbbjüknek fogalma sem volt, hogy létezett anno egy Leonardo da Vinci.
„Apámat rajongásig szerettem, de a család nőtagjaival nem ápoltam a minimálisnál jobb viszonyt. Egyéves voltam, amikor apám különköltözött, vett egy telket a falu másik végén, és épített magának egy kis viskót. Egyszer hároméves koromban a húsboltban találkoztunk vele; ilyen alkalmakkor rendszeres volt a veszekedés a szüleim közt. A bolt tele volt emberekkel, én meg álltam ott a lábak között, és hallgattam a „műsort”. Apám egyszer csak megunta, otthagyott minket, én meg azzal a lendülettel kislisszoltam a lábak között utána, de mire kiértem, már nem volt sehol. Tudtam, merre szokott menni, de még soha nem voltam nála. Felpattantam a háromkerekű biciklimre, és elindultam megkeresni. Egy idő után kiértem a faluból, és nem tudtam, mitévő legyek. Elkezdtem sírni, mire jött egy bácsi, aki megkérdezte a nevem, és értesítette apámat. Ő nem akart visszaengedni anyámékhoz, és érdekes módon a gyámhatóság úgy döntött, maradhatok.”
Apám ül a széken, én támaszkodok a vállán, a másik oldalon pedig az egyik féltestvérem és a férje
Ebben a kis házikóban laktunk, döngölt agyag padlója volt, egy tér volt az egész. Télen nyáron, minden reggel a kútból frissen húzott vízben kellett megmosakodnom, s ezt a mutatványt mindig meg kellett ismételnem ha rokonok jöttek látogatóba.
Apjának három asszonytól összesen kilenc gyereke született, így Györgynek van hét féltestvére is. Édesapja akkor már meglehetősen beteges volt, a kisfiú mellette aludt az ágyban, apja minden este mesélt neki. Feltett szándéka volt, hogy vesz neki egy kis piros biciklit, ami 350 forintba került, neki pedig 200 forint volt a nyugdíja. Elalvás előtt minden este elmondta, hogy hol tartja a pár száz forintját. A kis Gyuri lelkére kötötte, hogy ha reggelre meghalna, akkor azonnal vegye magához, de senkinek ne szóljon róla. „Így aztán amikor esténként belealudt a mesélésbe, én mindig megráztam, és megkérdeztem tőle, hogy: édesapám, élsz még?! Apámnak meghalt az előző felesége, így ő maga tartotta el a hét gyerekét. A háború után reakciósnak számított, nem nagyon kapott munkát. Tízéves koromban halt meg.
Anyámnak elég kiállhatatlan természete volt, én sem voltam vele jó viszonyban, bár ez nem amiatt volt, hogy beadott az intézetbe. Inkább csak felnőttkoromban tudatosult bennem, hogy olyasmit tett, mint amikor az ember kirakja az út szélére a kutyáját, aztán gyorsan elhajt a helyszínről. Amikor hivatásos katona voltam, mindössze egyszer látogatott meg Kalocsán. Nagyon örültem neki, ám mint később kiderült, csak az motiválta, hogy írjak alá egy papírt arról, hogy lemondok az apám által kizárólagosan rám hagyott telekről. Miután aláírtam a papírt, már ment is. Hetvenhárom éves korában halt meg. Nem haragudtam rá, de amikor táviratoztak, hogy menjek gyorsan, mert haldoklik, és beszélni akar velem, akkor nem mentem.
A nővérem tizenhárom évvel volt idősebb, sokszor neki kellett rám vigyáznia. Gyakran elszállt a keze, féltem tőle, mert sokszor kiabált velem, és gyakran meg is pofozott. Kőszegen a nyolc év alatt soha nem látogatott meg, noha ingyen jegye volt a vasútra. Végül 56 éves korában halt meg, agydaganatban.”
A nővéremmel 1977-ben Fóton a gyermekvárosban, mivel ő ott dolgozott akkor nevelőként.
Ahogy György visszaemlékezik, nagyon boldogan élt apjával egészen addig, amíg el nem jött az iskoláskor. Ekkor édesanyja megpróbálta szabályosan elrabolni az óvodából, de a „falusi futárszolgálat” gyorsan értesítette apját, aki, míg György biciklire pattant, „fedezte” a menekülést. Ez még egyszer megismétlődött sikertelenül, aztán anyja végül úgy tett, mint aki beletörődött a helyzetbe. Csak annyi volt a kikötése, hogy ő vehesse meg fiának az iskolatáskát. Itt megdöbbentő fordulatot vett a kisfiú élete.
„Bementünk Miskolcra, vettünk egy táskát, és felültünk a Borsod expresszre, ami nem állt meg Mezőkeresztesen, csak Budapesten. Meglepetésemre anyám azt mondta, hogy megyünk, kirándulunk egyet. Egész éjszaka utaztunk, le egészen Kőszegig, de én nem gyanakodtam. Ott aztán elmentünk megnézni egy tetszetős, szép kastélyt, ahol nagyon sok gyerek volt.
Némelyik széken ült, és sírt, miközben kopaszra vágták a haját. Csak elöl hagytak egy tincset, amit úgy hívtak: csikófrizura. Emlékszem, elég megalázónak tűnt a dolog, de még ekkor sem gyanakodtam, megbíztam anyámban.
Egyszer csak látom, hogy anyám már vagy ötven méterrel arrébb távozni igyekszik a csomagjaival a kezében. Utána kiabáltam, hogy várjon már, jövök én is, de abban a pillanatban erős kezek ragadtak meg, nem engedtek elszaladni, anyám pedig hátra sem nézett.”
Osztálytársaim egy részével valamikor hatodikos korom környékén, benne voltam a kispályás focicsapatban. Balról: Pulai Árpád, Sallai László, Varga I. Csaba, Panyi György, Vadas László, Tarr Árpád, Varga II.Csaba.
Bölcsödében 1962-ben Mezőkeresztesen
A nyolcadikos ballagásomon készült kép 1975.
Intézeti kép 1975-ből Kőszegen. Sötétkék melegítő, zöld ing, bakancs vagy bőrszandál volt a hétköznapi viseletünk.
Ez készült a tablóképünk helyett. A névsort már csak hiányosan tudnám felsorolni, bár nagyjából emlékszem. Az osztály harmadával együtt kezdtük az első osztályt.
Már másnap reggel megpróbált csíkos pizsamában leereszkedni az ereszcsatornán az első emeletről, de a kazánfűtő meglátta, és riasztotta a nevelőket. Keresték, ki lehetett az, de a fiú soha nem árulta el senkinek. Az intézetben kapott egy mesekönyvet, a Gőgös gúnár Gedeont. A címszereplőt kiközösítették a baromfiudvarból, mert rátarti volt. Még az osztálytársai is mindig negatív példaként beszéltek róla. György viszont megsajnálta és barátjává fogadta, a könyvvel a párnája alatt vigasztalta a mese főhősét, Gedeont, aki pedig a magára hagyott kisfiút.
„Ő lett a legjobb barátom, soha nem fogom elfelejteni, nagyon sokat segített nekem a kezdeti nehézségek átvészelésében. Amúgy hivatalosan nem állami gondozottak voltunk, itt csak vasutasok gyerekei lakhattak, mivel azok a 24/48 órás munkabeosztásuk miatt nem tudtak felügyeletet biztosítani a gyerekeiknek. Ez mondjuk rám nem vonatkozott, de emiatt soha nem haragudtam anyámra. Nem is tudom, miért nem… Mindjárt az első napokban tartottak egy felmérést a frissen érkezetteknek: mindenkinek annyit kellett futni a négyszázas pályán, amennyit tudott. Elkezdtünk futni. Én nem számítottam jó futónak soha életemben, ez alkalommal is hamar a mezőny végén találtam magam. Aztán elkezdtek egyre többen kiállni, mígnem már csak ketten maradtunk, és a félkörnél az utolsó is feladta, én meg azt gondoltam, még befejezem a kört, aztán készen vagyunk, mert már nagyon elfáradtam. Ekkor azonban beugrott elém valaki, aki már régen leállt, és elkezdett futni előttem. Fáradtságom ellenére addig futottam, míg ki nem dőlt előlem. Bár ekkor még csak hatéves voltam, ez a momentum valahogy végigkísérte az életemet. Így kerültem bele a rendszerbe, és végül nyolc évet töltöttem a Kőszegi MÁV Nevelőotthonban.”
Ahogy György ma fogalmaz: az biztos, hogy az intézeti évek nem hagyták őket elpuhulni, mégsem érzi úgy, hogy valami eget verő igazságtalanság érte volna. Abban az időben az iskolában simán előfordult, hogy megpofozták a gyerekeket, György pedig azt mondja, ők még ennél is jobban ki voltak szolgáltatva.
A tibetiek szerint az elnyomásnak is megvan az előnye, mert az ember jól meggondolja, mit mond, mielőtt beszélni kezdene… Nem gondolom azt, hogy káromra vált volna, elfogadtam a helyzetet, és tisztába voltam azzal, hogy voltak és vannak sokkal nehezebb sorsú emberek is, így én a szerencsések közé tartozom.
1997-ben egy versenyen, a Joop C nevű lóval
Negyedikes voltam, amikor szóltak nekem, hogy mennem kell valami versenyre. Jött értem egy férfi, ő volt File Laci bácsi. Mondták neki, hogy a korosztályomnál sokkal jobban ugrok távol, és miután a felsősök között nem volt jó távolugró, elvittek engem.
Kaptam egy szöges cipőt, és gumis nekifutó volt, így az elvártnál is nagyobbat tudtam ugrani, 363 cm-el harmadik lettem a városi versenyen. Onnantól Laci bácsi különös figyelemmel követte a sorsomat. Nagyon szigorú volt, de ugyanannyira emberséges is. Később felnőttként tudatosult bennem, hogy miután annyira tiszteltem, a példaképem volt, olyan akartam lenni, mint ő, és azt hiszem, ez kifejezetten rányomta a bélyegét a jellememre, aminek csak örülni tudok.”
György fia úgy foglalta össze édesapja életét, hogy azért könnyű neki most, mert nehéz volt az élete. A sokat szenvedett fiú szakmaválasztása viszont saját bevallása szerint mindezek ellenére valóban könnyű volt. Már kétéves gyerekként is huszár, lovas akart lenni, és soha nem hagyta magát eltántorítani, amikor azt mondták neki, hogy huszárok már nincsenek. Gyermekként rá volt kényszerítve egy saját mesevilág kialakítására, hogy legalább fejben jobbá tegye az életét, ezt a mesevilágot pedig soha nem hagyta megsemmisíteni. „Ők hálából mind a mai napig segítenek, ötleteket adnak, megvigasztalnak és új utakat mutatnak. Hozzászoktam, hogy abból építkezzek, amire másnak nincs szüksége.”
Az intézeti évek után György összeszedett egy zacskó pénzt, amiben a legnagyobb tétel ötven fillér volt, és elment a mezőkeresztesi lovasiskolába, mondván, lovagolni akar. Harminc forint volt egy óra lovaglás, és pont annyi pénz volt a zacskóban. Közben hivatásos katonának tanult, a suli után Kalocsára helyezték, ott lovagolt a helyi ménistállóban. Huszonegy évesen megnősült (feleségével immár harminchét éve házasok). 1984 decemberében leszerelt, és hivatásos lovas lett Mezőszilason, majd Sáripusztán. Ott már országos szinten is voltak eredményei, majd 1990-ben kiment dolgozni Németországba. 1995-ben módja nyílt ott is versenyezni.
Gépjárműtechnikai Tiszthelyettesképző Szabadszállás, 1976. Mivel katonának készültünk, szinte automatikusan megalakították számunkra az Ifjú Gárdát, így már 15 évesen vakon tudtunk AMD-65-ös géppisztolyt szét és összeszerelni.
A katonai esküm 1978 őszén.
Hegyigyakorlaton Reziben 1980-ban. Én vagyok középen, akinek félreáll a sapkája.
Anyám szemből jobbra, és Annuska néni a mostoha nagyanyám a nyolcvanas évek elején. Annuska néni cigány származású volt, nagyapám hirdetés útján vette el feleségül, amikor egy éves koromban a másik nagyanyám meghalt. Annuska nénitől, és az őt renszeresen látogató cigány családjától több emberséget kaptam, mint a vér szerinti rokonaimtól.
1982-ben nősültem 21 éves koromban, a feleségem 19 éves volt. Ebben az évben leszünk 37 éve házasok.
1983 Kalocsa, méntelep.
1990-ben Lilla lányommal az ölemben, aki 1988-ban született, ma pszichológusként dolgozik a németországi Regensburgban egy pszichiátriai klinikán.
1996-ban kapott egy Django nevű lovat, amivel Hortobágyon magyar csúcsot állított fel 2 méter 19 centiméterrel. Ezt azóta sem tudta túlszárnyalni egy lovas sem. 2005-ben volt egy lovasbalesete, eltört a medencéje, négy hónapig feküdt. Miután nem voltak tartalékai, feleségével szinte mindent eladtak, hogy túléljék ezt az időszakot. Voltak hitelei, és barátoktól is kapott segítséget, amit csak úgy volt esély visszafizetni, ha ismét külföldre megy.
2007-ben Írországban élete legnehezebb periódusa következett, hatalmas szakmai kihívásnak kellett megfelelnie, amit tetézett a munkája veszélyessége, illetve az, hogy a család nem volt vele. Viszont rengeteget tanult, nagyon megbecsülték, amit az ír lovasvilágban nagyon nehéz kiharcolni. Miután kifizette minden adósságát, 2012-ben átment Svájcba pénzt keresni, majd indított egy blogot, ahol leginkább a lovaséletéről számolt be. A Magyar Lovasszövetség Széchenyi-emlékéremmel tüntette ki. Nemrég pedig alapítványt hozott létre, amelynek egyik célja a bajba jutott lovasok megsegítése, illetve egy olyan kezdeményezést is hivatott támogatni, aminek célja, hogy a magyar lovasok saját kezükbe vehessék a sorsukat. „A magyar lovasélet elismert tagja lettem, és ezt az elismerést szeretném úgy kamatoztatni, hogy mások is profitálhassanak belőle” – mondja.
1996-ban Hortobágyon 2.19 méterrel magyar magasugrató csúcsot ugrottam egy német tulajdonú, Django nevű lóval.
1998-ban elvállaltam a lehetetlent, egy Tájfun nevű ló eladását, a tulajdonos által megálmodott összegért. Talán csak hárman hittük el a világon hogy lehetséges, a tulajdonos Kobza István, a lányom Lilla aki akkor volt 10 éves, és persze jómagam. Itt éppen haladunk a győzelem felé egy olyan pályán Kiskunhalason, amire a hozzáértők egyöntetűen arra tippeltek, hogy végig sem fogok érni. Így aztán nagy volt a meglepetés.
Albi fiammal az ölemben a saját istállóm előtt 2000-ben. Albi 1997-ben született, én vágtam el a köldökzsinórt.
2010 Írország. Életem legnehezebb korszaka volt szakmailag és érzelmileg egyaránt.
2011-ben Írországban egy vadászlovagláson.
Írországban elkezdtem kendózni is. Itt 2011-ben, az 1.kyus vizsgámon készült.
2012-ben Bori nénémmel Bedegkéren. Ő apám előző házasságából született, féltestvérek voltunk. A bal szélen Jenő bácsi, Bori néném férje, a jobb szélen pedig Albert fiam.
Albi fiam egyik MMA meccse 2017-ben.
2019 január közepe. Éppen arról tartok előadást, hogy miképpen akarjuk megváltani a világot. Úgy indult a dolog, hogy egy nyilvános nézeteltérést követően kihívtam párbajra az illetőt, amit ő nem fogadott el. A kihívás mellé tettem 250 000 forintot is, amit miután okafogyottá vált a dolog, felhasználtam egy alapítvány létesítésére, amely a „bajba jutott lovasok megsegítését” tűzte ki célul. Aztán tovább gondoltuk, és egyre nagyobb lett a dolog, ami „Éles bevetés” néven fog ismerté válni a lovasvilágban, de ez már egy másik történet.
A Puissance tipikus show versenyszám a lovassportok között. Az alappálya 4-6 szólóakadályból áll, melyik közül az első minimális magassága 140 cm, két akadály magassága 160 és 170 cm között van, a végén pedig egy kőfalat vagy meredek akadályt kell megugrani, melynek magassága a verseny elején 170 és 180 cm között van. Aki bárhol ver, az kiesik, aki viszont hibátlan kört megy, az a következő körben már 10 centivel magasabb kőfalat ugrik. Egészen addig emelik a kőfal magasságát, amíg van olyan lovas, aki hibátlanul megy végig a pályán. Nagyon bátor lovat és lovast igényel a versenyszám, hiszen a kőfal akadály lényege, hogy a ló nem lát mögé, nem tudhatja, mi várja ugrás után.
A Puissance jelenleg is érvényben lévő világrekordját, 247 centimétert 1949. február 5-én ugrotta az akkor 16 éves Huaso ex – Faithful nevű angol telivér lovasával, Alberto Larraguibel Morales kapitánnyal. A rekordot 1949. május 28-án hitelesítették és a rekordok bizottsága kijelentette, hogy megdöntéséhez 249 cm-t kell ugrani. Ez a mai napig senkinek sem sikerült.
Hogy miből merít ennyi erőt egy ilyen traumákat átélt ember? György úgy érzi, a szerencse mindig figyelemmel követte, és kifejezetten szereti nézni a „műsort”.
„Van egyfajta saját vallásom. Azt képzelem, a szerencse azokat a részeket szereti a legjobban, amikor az erőm utolsó tartalékait is feléltem, amikor azt érzem, fel kell adnom, ami nem megy, az nem megy. Na, ezt ő nem hagyhatja, és akkor, amikor már lemondtam róla, egyszer csak érthetetlen módon az ölembe pottyan az, amiért annyit küzdöttem. Persze vannak olyan utak is, amikor nem potyog semmi az ölembe, nos, akkor tanulok. Mindig fel vagyok készülve a kudarcra is, de tudom, hogy ha az ember nem próbálná meg a lehetetlent, akkor nem születnének nagy dolgok a világon. Ennek az a feltétele, hogy tisztában legyünk vele: százból kilencvenkilenc próbálkozás bukással végződik. Így nem érhet csalódás. Azt gondolom, hogy a nehéz gyermekkornak is vannak előnyei, de nagyon sok szerencse is kell hozzá. Egyik barátom ezt úgy fogalmazta meg: „Panyi, én nem értem, te mit keresel itt a normális emberek között. Neked valamelyik börtönben kellene ragasztgatnod azt a zacskót, amiben én minden reggel hazaviszem a családomnak a friss péksüteményt…”