Csernobil: több ezren haltak meg, hogy te és a gyereked élhessetek

Az idősebbek, akik már az eszüket tudták 1986-ban, nagyjából annyit tudnak Csernobilról, hogy felrobbant az erőmű (akik képben vannak, azt is tudják, hogy csak egy része), sokan meghaltak, azóta is sugárfertőzött a terület (akik képben vannak, azt is tudják, hogy sugárfertőzés nincs, sugárszennyezés annál inkább), itthon meg jobb volt megmosni a sóskát, a tejet pedig ajánlatos volt elkerülni, biztos, ami biztos.

A fiatalabbak legfeljebb úgy ismerik Csernobilt, mint a Titanicot: volt egy katasztrófa, arról film készült, erről meg videójáték, de ez akkor volt, most meg most van, foglalkozzon vele tehát az, akit érdekel a történelem. Ez persze teljesen érthető, két okból mégis elő kell vennünk és alaposan meg kell forgatnunk a témát. Az egyik az, hogy a HBO bemutatott egy ötrészes minisorozatot, amelynek készítői nem kevesebbre vállalkoznak, mint hogy a lehető legélethűbben, a tényekhez ragaszkodva, minimális dramatizálással bemutassák, mi történt az atomerőműben 1986. április 26-a hajnalán és a következő napokban. A harmadik rész környékén úgy tűnik, a Csernobil új zsinórmérték lesz a sorozatok közt: okos, kíméletlen, feszült, nyomasztó és egy csöppet sem hatásvadász. (Pont jókor érkezett, éppen most, hogy vége van a sárkányos Dallasnak, amely ráadásul buta sorozat is lett így az utolsó évadra.)

A másik ok, hogy a fentiek kapcsán sajtóeseményt rendezett a Csernobilt bemutató HBO egy belvárosi étterem kicsit atombunkerre emlékeztető pincéjében. A csatorna magyar helyőrségének szerencsére van annyira jó ízlése, hogy az ilyenkor kötelező körök (látványos vagy annak szánt díszletek, statiszták és flashmob, amely esetünkben nyilván vegyvédelmi ruhás, de azért erősen dekoltált, Geiger–Müller-számlálóval rohangáló hoszteszeket jelentett volna) helyett szakmai beszélgetést szervezett, amely pont annyira volt dermesztő és hatásvadász, mint maga a sorozat: nagyon és semennyire. Rácz András kül- és biztonságpolitikai szakértő, Perger András Greenpeace-munkatárs és Szabó M. István újságíró-moderátor szavaiból kiderült például, hogy

Csernobil nem múlt, el és itt marad velünk még nagyon sok ideig,

és most nemcsak az energiapolitikai és popkulturális hatására, hanem egészen konkrétan a sugárzásra is gondolunk.

Íme tehát öt tény (felvetés, kérdés, sejtés) a csernobili katasztrófáról, amit jó eséllyel nem tudtál, és ha mégis, nem árt az emlékeztető. Nem történelmi érdekességekről beszélünk ugyanis, hanem az életedről és a jövődről.

Az egészről a kommunisták tehetnek!

Bármilyen hülyén is hangzik, a fenti mondatot szó szerint kell érteni. A csernobili katasztrófa úgy él a köztudatban, mint emberi mulasztás (oda nem figyelés, hozzá nem értés stb.) eredménye. Pedig az elfuserált, a szervilizmusra és a félelemre épülő politikai berendezkedés legalább annyira tehet a tragédiáról, mint a mérnökök, akik a biztonsági előírások megkerülésével tesztelték a reaktort azon a péntek éjjelen.

Hogy a teljes képet lássuk, meg kell értenünk, mekkora monstrum volt a szovjet pártapparátus. „Innen nézve felfoghatatlanul sokan, kétmillióan dolgoztak benne – mesélte Rácz András –, csak ahhoz nyolcvan-kilencvenezres személycsere kellett, hogy az akkor még nem reformer Gorbacsov megszilárdítsa a hatalmát.” Nem segített, hogy a katasztrófa országában, Ukrajnában egy öreg, hithű sztálinista, ráadásul korrupt politikus állt a párt élén. Ha baj volt, a döntéshozók első reakciója mindig ugyanaz volt: tagadni, titkolni, kivárni, a felettest felhívni, a felelősséget hárítani.

Az a hozzáállás, hogy minél kevesebbet tudnak az emberek, annál kevesebb lehetőségük van ártani az állampártnak, a csernobili atomerőműben is megmutatkozott. „Azt mondták, van jó atom és rossz atom – fogalmazott Rácz. – A rossz atom a bombában van, a jó atom pedig olyan biztonságos, hogy akár a Vörös téren is épülhetett volna erőmű.” A Csernobilban is használt reaktortípusról az amerikaiak tudták, hogy instabil, ám erről az erőműben dolgozóknak nem szóltak, sőt – ahogy a sorozatból is kiderül – még a tekintélyes szakértőknek sem jutott eszükbe, hogy robbanhat. Amikor pedig megtörtént a baj, a helyi (politikailag elkötelezett) vezetők tették, amit szoktak: letagadták, amíg lehetett, amikor pedig ők is érezték, hogy baj van, egyszerűen lezárták a környéket, ezzel 30 ezer ember életét kockáztatva. Csak akkor kezdték menteni, ami menthető, amikor már az egész világ tudta, hogy nagy a gond.

Azóta sem tudjuk, mitől gyulladt meg

Tudatlanság ide vagy oda, a reaktort nem volt könnyű felrobbantani. „Ha fel akarták volna, nehezebben sikerült volna, mint így, véletlenül” – fogalmazott Perger András. Akárhogy is, a húsvéti hosszú hétvége előtti péntek éjjel (statisztikailag ilyenkor történik a legtöbb baleset), miután jött az utasítás, hogy tesztelni kell, „szépen, sorban megtették azokat a lépéseket, amiktől felrobbant”. Tudták, hogy a gépek jeleznek majd, ha nem megfelelő a reaktor körüli áramellátás, így egyszerűen kikapcsolták őket. (Ma ezt már természetesen nem tehetnék meg.) Eszükbe sem jutott, hogy baj lehet, azt pedig nem akarták, hogy holmi gépek álljanak a kötelező teszt útjába, elvégre a parancs az parancs, teljesíteni kell.

A többi történelem: a környékbeli áramingadozás miatt végül majdnem sikerült elnapolni a tesztet, késő este azonban mégis belevágtak. A vészhűtést korábban lekapcsolták, a turbina lecsatlakozott a reaktorról, amely hirtelen sokkal több hőt kezdett termelni, mint amennyit a környezete kibírt. A rossz tervezésű berendezések eldeformálódtak, a hűtővíz elpárolgott, a keletkező hidrogén szétvetette a reaktort, a beinduló láncreakció pedig a 4-es blokk épületét.

– fogalmazott Szabó M. István újságíró. Fontos, hogy a két robbanás közül egyik sem volt nukleáris, a mag azonban így is védtelen maradt. (Pontosabban az élővilág a maggal szemben.) Az igazi baj az volt, hogy eközben tűz ütött ki – a mai napig nem tudjuk, pontosan miért. Ezért hívták ki a helyi tűzoltókat, akik természetesen nem tudták, hogy jó eséllyel a saját halálos ítéletüket írják alá, amikor beszállnak az autóba: a halálos adag sugárzás több ezerszerese érte őket a helyszínen. A tűzzel pedig füst is jár, végül ez szállította a sugárzást szerte a világban.

Azt sem tudjuk, hányan haltak és betegedtek meg

Azt hinné az ember, legalább az áldozatok számát tudjuk, de a helyzet az, hogy fogalmunk sincs, hányan haltak bele a sugárzásba. Akik igazán értenek a témához, azok még tippelni sem tudnak. Hivatalosan 28-an haltak meg közvetlenül a baleset miatt, és 15 esetben sikerült bizonyítani, hogy a sugárzás ölt, ami – bármilyen szörnyen is hangzik ez – leírva hirtelen nem is tűnik olyan vészesnek ahhoz képest, mekkora tragédiaként él a köztudatban Csernobil. A tudományos közmegegyezés szerint négyezer halálos áldozatot szedett a sugárzás hosszú távon, ez azonban nagyon elnéző, az atomenergia-lobbinak kedvező becslés, ennél biztosan sokkal súlyosabb a helyzet.

„Az atomipar azzal szokott érvelni, hogy nézzük csak meg a daganatos betegségeket és vonjuk le a következtetést – mondta Perger András. – Arról azonban nagyon keveset tudunk, hogy mit okoz a sugárzás. Biztos, hogy nemcsak rákot, hanem cukorbetegséget, szürke hályogot, érrendszeri betegségeket is. Nem tudjuk, hogy tíz- vagy százezres nagyságrendről van-e szó, nincsenek adatok, statisztikai ökölszabály dönt.” Az biztos, hogy rengeteg depressziós, alkoholista beteget hagyott maga után Csernobil. Erre annak idején cinikusan annyit mondtak, hogy persze, hogy szoronganak, nem ismerik a sugárzást, tehát félnek tőle, de ez még nem betegség. (Meg annyit, hogy ukránok, ők meg eleve isznak.) Tagadták a poszttraumás stressz szindróma létét, akin jelentkeztek a tünetek, azt leírták annyival, hogy gyáva, rontja a morált. A többgenerációs vizsgálat is nehéz, hiszen az ott dolgozók, ha meg is úszták, gyerekeik biztosan nem lehettek.

A helikopterpilóták például mind meddők lettek.

Az biztos, hogy a több százezer likvidátorból (így hívták a kényszerből besorozott vagy éppen önkéntes munkásokat, akik a sérült reaktor körüli szarkofágot építették) 13 ezren haltak meg négy éven belül, ötödük öngyilkos lett, és majdnem százezer ember betegedett meg súlyosan. Szvetlana Alekszijevics Csernobili ima című dokuregénye szerint csak Fehéroroszországban 200 ezer abortuszt rendeltek el a baleset után.

Megbüntették a magyar rádióst, aki be merte olvasni a hírt

Mármint nem az elsőt – az egy pár szavas MTI-közlemény volt –, hanem az igazit. Pedig ez a hír is szűkszavú és lényegre törő volt, semmi provokatív nem volt benne, ráadásul 28-án este, azaz majdnem három nappal a baleset után (!) került adásba. Bedő Iván rádiós (azóta HVG-s) újságíró éppen azért olvasta be, mert már az egész világ tudta. A hír a következő volt:

Bedő szerint az állami rádió akkoriban „egészen szabad hely volt”, a hatalom hellyel-közzel engedte, hogy nyugati híreket is felhasználjanak. „Volt az országban egy rádió, egy tévé, pár napi- és hetilap, hatalmas szerepe volt tehát annak, mit olvasunk be.” A fenti hírt a brit közmédia adása alapján szerkesztették, „hatalmas antennákkal megoldottuk ugyanis, hogy legalább BBC legyen”. Amikor pedig megtudták, hogy már Skandináviában is mérik a sugárzást, Londonban pedig ismételgetik a hírt, úgy döntöttek, beolvassák, hiszen ekkortól egyszerűen nem lehetett letagadni. „Még senki sem tudta, pontosan mi történt, de ebből legalább már következtetni lehetett. Kaptam is egy fegyelmit.”

Bedő Iván három hónapig nem vállalhatott pluszpénzes munkát (ez nagyjából a túlóra megfelelője az eleve hektikus tempóban dolgozó médiamunkások közt), de ezt a rádió vezetősége mérsékelten vette komolyan. „A híremnek egyébként elég jót tett, hogy hirtelen én lettem Csernobil hőse” – ironizált a rádiós.

A szakértők inkább nem mennének túrázni

Rengeteg cég szervez különféle túrákat az enyhén még ma is szennyezett Zónába, akadnak köztük teljesen őrült ötletek, akinek van mersze és pénze, még vadászhat is. Ezek persze rendkívül népszerűek a katasztrófaturisták közt, elvégre ki ne akarna az eleve sci-fis nevű környéken, apokalipszis utáni „díszletek” közt borzongani? Arról nem is beszélve, hogy ha tényleg veszélyes lenne, nyilván rég betiltották volna az egészet, nem? Ez mind jogos érv, ám ha a Greenpeace (amely szervezetről gondoljon bárki bármit, azzal azért nem lehet vádolni őket, hogy félnének belemenni a veszélyes helyzetekbe) sokat látott szakértője, Perger András azt mondja, hogy

akkor azért érdemes meggondolni a vállalkozást. (Igaz, Andersen Dávid kollégánk pont egy éve járt arra. Azt mondja, jól van.) „Aki mégis megy, nagyon alaposan nézzen utána a sugárszennyezésnek. Csak olyat egyen, amit adnak, azt is csak akkor, ha be van csomagolva. A szabadban nem eszünk, és kész, az ösvényről sem megyünk le. A fűre nem megyünk rá, csak ha tudjuk, hogy dekontaminált az ösvény. Minden szabályt be kell tartani, és még így is van kockázat: bármikor ránk pottyanhat valami.”

Rácz András biztonsági szakértő egyébként volt egy csoporttal. „Vittünk saját sugárzásmérőt, nem hittünk a helyieknek. Bedugtuk egy csatornába, azonnal kiugrott a mutató. Nem szabad elmászkálni, az épületek közt bujkálni, fotózni. A legjobb, ha az üzemi étkezdében eszünk, azokkal, akik mindennap ott dolgoznak.”

Az erőművet ugyanis a mai napig nem szerelték le.