„Ha arra gondolok, hogy felvágom az ereimet, mosolyognom kell” – miért akar meghalni egy magyar tinédzser?

2011. július
Budaörsön két tinilány gázelegyet kevert, és egy autóba zárkózva megmérgezték magukat. A lányok a neten ismerkedtek meg, innen származott a recept is.

2015. június
Egy amerikai apa büntetésként levágta tizenhárom éves lánya hosszú haját, és a műveletről készült videót feltette a YouTube-ra. Néhány nappal később Izzy leugrott egy hídról.

2016. február
Hajdúszoboszlón éjszaka felakasztotta magát egy tizenkét éves kisfiú, a vélelmek szerint azért, mert romlottak a jegyei.

2017. május
Otthonában felakasztotta magát az a nyolcéves ohiói kisfiú, akit két nappal korábban diáktársai gúnyoltak.

2017. szeptember
Indiában egy tanárnő megszégyenített egy kislányt menstruációs foltjai miatt: kiállította az osztály elé. A lány leugrott a házuk közelében található magas épületről.

Öt haláleset ebből az évtizedből. Öt gyerek, aki nem várta meg a húszas életéveit. Megdöbbentő. Annyira, hogy az ember nehezen is tud kijjebb jönni ebből a letaglózó érzésből, és megpróbálni kicsit elé, mögé nézni az eseteknek. Pedig muszáj, ha azt akarjuk, hogy a gyerekeinket megmentsük – legalább maguktól. Nemcsak a magunkét, a másokét is.

– mondta állítólag K. egy korábbi kísérlete után, amikor bekerült a budapesti Péterfy-kórházba. Sajnos nem tartotta meg az ígéretét: három év múlva ő volt az egyik a két lány közül, aki beült abba a bizonyos, gázzal teli autóba Budaörsön. Konfliktus a szülőkkel, iskolai gondok: két gyakori ok is előfordul abban, amit a lány mondott. De ha a többi esetet végignézzük, még egy dolog gyakorta megjelenik: a szégyen érzete. Ez az az emberi érzés, ami talán a legmélyebbre képes taszítani még egy felnőttet is, nemhogy egy gyereket. Mindegy, hogy az apja szégyeníti meg, a tanára vagy az osztálytársai: az öngyilkos tinédzserek jelentős része valójában nem akar meghalni, hanem belekergetik a halálba – sokszor hosszas lelki vagy fizikai bántalmazás előzi meg az utolsó napot. Szomorú, hogy mivel tanú így már nincsen, vélhetően sok minden örökre titokban marad.

Valósággá vált rémálom

Ha elkezdjük beírni a Google keresőjébe ezt: „öngyilkos lett”, azt tapasztalhatjuk, hogy nem valami rendőrségi hír érdekli az embereket, esetleg egy híresség sorsa. A leggyakoribb keresőkifejezések így folytatódnak: „öngyilkos lett a fiam”, „öngyilkos lett a gyerekem”. Igen, sajnos van, akinek minden szülő rémálma maga a valóság. Szavak nincsenek arra a fájdalomra, amit az illető ilyenkor átél, mégis van, aki megpróbálja megfogalmazni. Egy édesanya, Jankovics Éva könyvet írt erről Öngyilkos lett a fiam címmel, ebből idézünk: „Egy szülőt nem érhet nagyobb csapás, bánat, mint hogy meghal a gyereke. Nagyobb a döbbenet, ha öngyilkos lesz. A legelső, öntudatig eljutó érzés az önvád. Nálam legalábbis mindennél erősebben jelentkezett, és akarva-akaratlan, kimondatlanul és nem kimondva, befészkelte magát a tudatomba, a szívembe, a csontjaimba. Mit nem tettem meg? Mit kellett volna észrevennem, látnom? És ha észrevettem is a rosszkedvre utaló jeleket, tudatosodott-e bennem, hogy ez maga a depresszió? Utólag persze sok mindent másként látok, másként értékelek. Most azt mondom, ha ezt vagy azt előre tudtam volna! Ha többet tudok akkor a depresszióról, ha nem törődöm bele az apatikus, esetenként emberkerülő hangulataiba, ha felfigyelek néhány hétköznapinak tűnő szokására! Túl sok a »ha«, és túl sok a »mi lett volna…«”.

Az első kérdés: miért?

Ez az, amit a külvilág ritkán tud úgy megválaszolni, hogy az elfogadhatónak, túlélhetőnek tűnjön. Mert egészséges lélekkel bizony nehéz elképzelni, hogy valaki csak azért ne akarjon élni, mert rossz jegyet kapott, veszekedett a szüleivel, vagy mert elhagyta a szerelme. Nos, a legtöbbször nem is erről van szó. Ezek – ahogy mondani szokták – csak az utolsó cseppek a pohárban. Egy apróság, ami ráerősít az amúgy is fennálló negatív érzésre: nem vagyok jó, nem szeretnek, feleslegesen vagyok a világon. Ha egy gyerek így érzi magát, annak sok összetevője lehet. A két legvalószínűbbet azonban meg lehet mondani: az egyik a depresszió, a másik az elhanyagolás, bántalmazás. A depresszió olyan beszűkült tudatállapotot jelent, amiből sokszor a legszeretőbb családtagok vagy barátok sem tudják kivonni az illetőt, és amelyben egy, a környezet számára apróságnak tűnő dolog is szörnyűnek és végzetesnek: túlélhetetlennek tűnik. Talán még szomorúbb, ha egy fiatal joggal érzi, hogy nem áll mellette senki, nem szereti senki, mert tényleg nem figyelnek rá, vagy bántják: ez a legegészségesebb lelkű gyerekeket is tönkreteheti.

Egyvalamit azonban tudnunk kell: a végleges döntést meghozók valójában nem meghalni akarnak, hanem úgy nem akarnak élni, ahogyan addig. Jól látszik ez abból, hogy sokszor nem is a halálról beszélnek vagy írnak, hanem eltűnésről. Mivel azonban a helyzetüket kilátástalannak, megváltoztathatatlannak ítélik, egyedül így tudnak menekülni belőle. Vagyis ha külső segítséget kapnak az életük javításához, ha elkezdik jobban érezni magukat a bőrükben, megmenthetők. Ehhez azonban időben észre kell venni a jeleket – ami nem is olyan könnyű, mint elsőre gondolnánk.

Amikor arról olvasunk híreket, hogy egy fiatal leugrott a háztetőről, vízbe fulladt, vagy felakasztotta magát, gyakorta azt kérdezzük: hogyhogy a körülötte élők – szülők, barátok, tanárok, iskolapszichológus – nem vették észre, hogy bajban van? Utólag egyértelműek a jelek, de ez már akkor van így, amikor a visszavonhatatlan, legerősebb jelzést megkaptuk. Későn kap értelmet a közelmúlt sok-sok történése, amit addig egyszerű szomorúságnak, alvászavarnak vagy befelé forduló személyiségvonásnak értékeltünk. Ám érdemes érzékenyíteni magunkat, hiszen a szakirodalom szerint szuicid kísérletek előtt az elkövető többnyire ad figyelmeztetéseket. 

Ne legyen stigma a mentális probléma!

„Az ember azt gondolná, hogy egy öngyilkossági kísérlet mindenki számára elegendő figyelmeztető jel, hogy segíteni kell az illetőnek. Ám a társadalom sajnos ezt is képes bagatellizálni, mondván, az illető »csak« fel akarja hívni magára a figyelmet, fenyegetőzik. Érthetetlen, hogy az miért baj, ha valaki felhívja magára a figyelmet, ha segítségre van szüksége, miért nem inkább azt mondjuk: legalább látjuk, hogy komoly a gond, és tudunk segíteni? – kérdezi dr. Balázs Judit, a Vadaskert Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Kórház és Szakambulancia pszichiáter szakorvosa, az ELTE Pszichológiai Intézet tanszékvezető egyetemi tanára. – Az ilyen esetek elsöprő részében valamilyen pszichés betegség, leggyakrabban depresszió áll a háttérben. A betegség nem válogat, bármelyik családban előfordulhat. És bár a depressziónak biológiai alapja van, azért a stressz senkinek nem tesz jót. Emellett számít az is, hogy az egyén mennyire érzékeny. Mennyire billentik ki az olyan események, mint a szülők válása, iskolai kudarcok, iskolai vagy netes zaklatás. Az egyik ember túllép ezeken, a másiknál súlyos depresszióvá fejlődik, ami később már különösebb kiváltó esemény nélkül is fennáll.

A prevencióban fontos, hogy a társadalomban ne legyen előítélet a pszichiátriai betegségek iránt, ne legyen stigma, ha valaki pszichésen beteg. Legyen kellő ismeret és érzékenység, hogy az emberek felismerjék magukban és egy társukban, ha baj van, és ne érezzék kínosnak, hogy segítséget kérnek. „Azt hiába mondjuk valakinek, aki depressziós, hogy »Szedd már össze magad!« Sőt nemcsak hiába mondjuk, hanem nagyon sokat tudunk ártani ezzel a mondattal. A depresszió tünetei közé tartozik, hogy az illetőnek nincs motivációja, nincs ereje a tettekhez, továbbá alacsony az önértékelése, lelkiismeret-furdalása van. Így utóbbiak miatt pont egy ilyen mondattal még rosszabb állapotba, akár öngyilkosságba sodorhatunk valakit. Mindannyiunkkal előfordul az életben, hogy valami rossz történik, hogy szomorúak vagyunk. De aztán elmúlik. A depresszió viszont súlyos betegség, ami kilencszeresére növeli az öngyilkosság kockázatát. Ugyanakkor gyógyítani lehet pszichoterápiával, és szükség esetén gyógyszeres kezeléssel.”

A közösség ereje

„Nem tervezek érfelvágást, sem akasztást meg semmi undorítót. Csak el akarok tűnni innen, mert így nincs értelme, ha senki sem szeret. Valaki varázsütésre tüntessen el, ezt akarom.”

„Tizenöt éves vagyok. Nem szóltam soha senkinek, hogy lenne valami bajom. Mindenki vidámnak lát. De mégsem vagyok vidám. Kárt teszek magamban, és meg akarok halni. De azt hiszem, jól tettem, hogy nem beszéltem erről senkinek. Mert azok, akikben megbíztam, magamra hagytak. És nem hinném, hogy bárkit is érdekelne, hogy mi van velem.”

„Én is így vagyok. Ha arra gondolok, hogy felvágom az ereimet, mosolyognom kell. Az lenne a legnagyobb megkönnyebbülés. Egy vágás után nevetnem kell. De kívülről nem látszik semmi. Én próbáltam változtatni, de az élet mindig ugyanolyannak tűnik.”

Ezek a sorok mind a neten olvasható, valós névtelen vallomások tinédzserektől. Incze Zsóka sok-sok ilyet látott már. A fővárosi zenetanár igazán egyedi feladatot vállalt fel: egy fiatal ismerőse révén tagja lett egy több száz fős Facebook-csoportnak, ahol tinédzserek beszélgetnek a problémáikról. Diszkréten, a háttérből figyel, és csak akkor szól közbe, ha nagy a baj. Kizárólag virtuálisan, ahogy ő mondja, URL-ről ismeri a tagokat.

„Iskolai vagy otthoni gondok, barátságok, szerelmi csalódás… Ami a gyereknek rettenetesnek tűnik, arra egy felnőtt azt tudja mondani, hogy igen, jelentős probléma, de túl fogod élni. Az életed során még megoldasz vagy öt ilyet, és onnan könnyebb lesz – meséli Incze Zsóka, mit olvas a leggyakrabban ezekben a csoportokban. – Viszonylag későn szoktam bekapcsolódni ezekbe a beszélgetésekbe. Mert lehet, hogy tapasztaltabb vagyok, de akkor is csak egy felnőtt. Első körben nem feltétlenül rám van szükség. Hallottam már sok olyan véleményt, hogy az öngyilkosság emlegetése csak valamiféle »hiszti«. Márpedig szerintem ez nem arról szól, hogy egy elkényeztetett tinédzser nem kapta meg az iPhone-t, vagy hogy figyelmet akar. Könyörgöm, figyelmet?! Az internetről beszélünk. Kap egy like-ot vagy egy kommentet, de ez nem az a törődés, amire a tiniknek valójában szükségük van, amikor az ember szeretve érzi magát. Krízishelyzetben a lényeg az, hogy fenntartsák a beszélgetést. Ilyenkor ijesztő, ha a másik eltűnik, nem reagál. Szerencsére komoly kísérletig nálunk még senki nem jutott el. Nem tudom, ez mennyiben múlott a csoporton. Remélem, biztonságot ad nekik, hogy itt mindig van valaki, bármikor lehet írni.”

Egymás mellett elbeszélő generációk

„Ha folyamatos, hosszabb távon fennálló probléma van is a háttérben, az öngyilkosság soha nem az első gondolat. Gyakori »menekülési út« a dohányzás, az ivás és az önkárosítás. Vagy vagdossák magukat – ez iszonyatosan gyakori. Volt, aki azzal magyarázta, hogy olyankor érzi, hogy él. Szerintem a lelki fájdalmat próbálják meg fizikaival tompítani, sebekkel kifejezni” – magyarázza Zsóka.

Ma a fiatalok céltalanok, motiválatlanok, nem tudják, mit akarnak az életben. Nem érdekli őket semmi, csak a haverok meg a bulizás – halljuk sokszor.

„Akik szidják őket, elfelejtik, hogy mi vagyunk az a generáció, amelyik neveli őket – folytatja Incze Zsóka. – Mi tesszük őket ilyenné! Abban a kamaszban, aki azt látja, hogy a szülei nem tesznek mást, mint reggeltől estig dolgoznak, kimerülten hazaesnek, egymással veszekszenek, vagy épp isznak, jogosan merül fel a kérdés: ennyi lenne az élet? Így kéne boldognak lenni?! A szülők fáradtsága, olykor csalódottsága a sorsban sokszor oda vezet, hogy a gyerektől várnak valami jobbat, többet, az iskolai teljesítményét saját sikerüknek vagy épp kudarcuknak tudják be. A chaten sok olyan szülőről hallok, aki balhézik egy négyes miatt is. De tök mindegy. Mert ha hármast kap valaki, akkor négyest akarnak, ha négyest, akkor ötöst. Úgysem lesz jó nekik semmi.”

Abban, hogy a vakáció az öngyilkosságok „szezonja”, ez is szerepet játszik. Ahol ugyanis rossz a családi hangulat, ott a nyár végeláthatatlannak tűnik. „Ilyen közegben a hétvégék is nehezebbek, a nyár meg maga a horror. És nem az a baj, ha a szülőnek gondjai vannak, hiszen a gyerek megérti ezt, ha látja, hogy a felnőtt igyekszik megoldani a problémákat. De ha belőle lesz céltábla, onnantól megszakad a bizalom. Folyamatosan tehetetlenségérzésem van. Hiszen az, hogy megértő és türelmes mondatokat írok, nem a helyzet megoldása. Én annyit tudok tenni, hogy tartom bennük a lelket, amíg ők megoldják. És közben tudatosítom magamban, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. Szerintem menthetetlen az, akit nem szeretnek. Egy gyerekkel sok mindent meg lehet csinálni, egyet nem, hogy nem szeretik. Az a gyerek, aki azzal a tudattal nő fel, hogy a szülei nem szeretik, annak vége. Hiába gyűjt ezer barátot, és hiába chatelek át vele éjszakákat…”

Pusztító és megmentő világháló

Zsókának is van egy tizennégy éves fia. Ő vajon mindent megoszt a mamájával?

„Biztos, hogy nem – mondja Zsóka. – De azt mondom, nem az a tökély, ha a gyerekünk velünk beszél meg mindent, hanem ha mindent meg tud beszélni valakivel. Ez azért nagyon fontos, mert ha egy gyereknek inkompetensek a szülei, még mindig megmenthető, ha egyetlen felnőtt (egy szomszéd, egy tanár, bárki) odafigyel rá.”

A net egyszerre lehet mentőöv és eszköz is az öngyilkossághoz, hiszen a fiatalok sokszor innen veszik az önpusztító ötleteket, itt biztatják egymást a tett végrehajtására, sőt az is előfordul, hogy partnereket toboroznak hozzá, mert nincsenek tisztában vele, hogy amit tesznek, az felbujtásnak minősül. De rábeszélés nélkül is ragadós lehet a rossz példa – kissé bulvárosan azt mondhatnánk: az önkéntes halál fertőző. Azok például, akiknek a családjában már fordult elő ilyesmi, huszonhatszor nagyobb eséllyel vetnek véget önkezükkel az életüknek, és még magasabb a kockázat szintje, ha ismerték az illetőt. De a fiatalok hajlamosak utánozni a médiában látott eseteket is – a rendőrség ezért nem ad közre soha részleteket ezekről a tettekről. Muszáj azonban beszélgetni róluk például azokkal, akiknek az osztálytársa tesz ilyet. Ha nyugodt hangnemben kommunikálunk róla, azzal azt sugalljuk a fiataloknak, hogy törődünk velük, és tudunk segíteni, ha bajba kerülnek.

„Ez olyan téma, amiben nem lehet túlérzékenynek lenni a jelekre. Sajnos a legnagyobb odafigyelés mellett is előfordulhat öngyilkosság, de így tudjuk a lehető legtöbbet megelőzni – hangsúlyozza dr. Balázs Judit. – És ha sikerül megmenteni valakit, ha meggyógyul, újra megláthatja a szépségeket a világban, és minden esély megvan rá, hogy újra szeretni fog élni.”

Ahol segítséget kérhetsz:

Vadaskert Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Kórház és Szakambulancia
1021 Budapest, Lipótmezei út 5.
Tel: 06-1-392-1400; 06-1-392-1414
www.vadaskert.hu