„Habár teljesen out vagyok, vagyis életem minden szegletében előbújtam, hosszas vívódás után mégis arra jutottam, hogy a teljes nevemet nem vállalom a cikkben – mondja interjúalanyom. – Teszem ezt azért, mert ma Magyarországon sokak szemében szégyen melegnek lenni, és bár magam már nem szégyellem sem a múltamat, sem a jelenemet, a családomat és a szeretteimet nem akarom kitenni esetleges bántásnak. Aki nem ismer, így is megértheti a történetem. Aki meg ismer, úgyis tudni fogja, hogy rólam van szó.”
M., az egykori református lelkész tehát meleg. De engem az is nagyon érdekelt benne, miért szereti a városi parkokat, miért meditál mindennap, és hogyan tanult meg olyan korán, önszorgalomból németül.
„Eldöntöttem, hogy eltemetem a vágyaimat”
„Konzervatív értékek mentén gondolkodó családból jövök, és ez meghatározta a gyerekkoromat – kezd mesélni M. – Így például az, hogy ha valaki meleg, az oké, nincsen azzal semmi gond, hát, ez nálunk nyilvánvalóan nem tartozott a választható vélemények közé. És ez teljesen összhangban volt azzal a társadalmi üzenettel, ami eljutott hozzám, kezdve azzal, hogy a homoszexualitás nevetséges – ez volt a legenyhébb –, át azon, hogy szégyellnivaló, egészen addig, hogy fenyegetettséget jelent. Tizenöt éves voltam, amikor először meg tudtam fogalmazni magamban, hogy meleg vagyok. Gyerekként is szerelmes voltam fiú osztálytársamba, de a kamaszkor támogatta meg igazán azt, hogy ki merjem mondani, persze először csak magamban.”
M. mégis szerencsésnek vallja magát, mert a kezdetektől mellette állt egy barátnője, az egyetlen, akivel akkoriban őszinte lehetett. Ma is úgy tekint vissza erre a barátságra, hogy a teljes biztonságot jelentette számára, mintha őrködött volna mentális egészsége felett.
„Kétségeim, kérdéseim ezzel együtt természetesen nagyon is voltak. Így például szakirodalomból is megpróbáltam tájékozódni. A könyv, ami akkor a kezembe került, azt írta, hogy az a homoszexuális, aki legalább hat hónapon át, megszakítások nélkül észleli ezt magán. Hogy ez mennyire korszerű definíció, nem tudom, de mivel én immár tizennyolc éve »megszakítások nélkül észlelem ezt magamon«, szerintem megállapodhatunk abban, hogy rám igaz” – mondja nevetve.
„Szinte pontosan ezzel a felismeréssel egy időben volt egy másik élményem, szintén az egész életemet meghatározó: megtértem. Nagyon fontossá vált számomra a spirituális élet, a közösség, az ima, a Biblia. Azt, hogy meleg vagyok, nem éreztem problémának, igaz, akkor még nem ismertem az egyház álláspontját ezzel kapcsolatban. De egy év múlva már igen: hogy ez bűn, baj, de legalábbis betegség, ami bűnre tesz hajlamossá…
Nem direktben, nem személy szerint nekem érkezett az üzenet, de nagyon is jelen volt, különösen, mert rezonált mindazzal, amit egész gyerekkoromban hallottam. Hogy szégyen, hogy undorító.
M. ekkor úgy érezte, a kettő nem megy együtt, és nem is megkerülhető egyik sem, vagyis választania kell. Szinte gyerekként. „Annyira odaszántam magam Istennek, oly erősnek éreztem az elhívását, hogy tizenhét évesen eldöntöttem: lelkész leszek, a melegségem az én keresztem, a vágyaimat pedig eltemetem.” Mindeközben, azt mondja, soha sem érezte természetellenesnek, hogy a fiúkhoz vonzódik. „Nekem ez volt a természetes. Én azt nem értettem, lányokkal hogyan lehetne… Igaz, akkor még nem volt tapasztalatom heteroszexuális kapcsolatról, ahogy másmilyenről sem. Sokan biztattak, hogy majd elmúlnak az érzéseim, ha becsajozok. Úgyhogy egyszer életemben, húszévesen lett is barátnőm. Szerettem és tiszteltem emberileg, mégis, onnantól, hogy járni kezdtünk, erőltetetté és görcsössé váltak a találkozásaink, kényszernek éltem meg, hogy nekünk együtt kell lennünk. Pár hónapig tartott, és megerősített abban, hogy ez nem jó út.”
Anyám lelkes, apám elfogadó
M.-et tizennyolc évesen, közvetlenül az érettségi után felvették a református teológiára.És bár gyerekkorában nem igazán kapott vallásos nevelést, ekkor mégis felcsillant a családban a remény: lelkészdinasztia alapíttatik (ugyanis apai ágon a nagypapa maga is e hivatást űzte).
„A teológián töltött években a harcos, fundamentalista vonalat képviseltem, vitába szálltam a liberális nézőpontúakkal: a homoszexualitás igenis bűn, vallottam – emlékszik vissza, és nyomban hozzá is fűzi: – ma már tudom, hogy saját belső küzdelmem kivetülése volt ez. De akkor magamévá tettem a meggyőződést, hogy ez az egyetlen igazság, és én ezért kiállok. El is mentem egy évre Oxfordba apologetikát hallgatni. Apámnak volt később, a családi coming outom után egy megjegyzése erre: »Ki megy el hitvédelmet tanulni? Akinek gyenge a hite…« Hát, ez betalált. Mégsem úgy tekintek vissza arra az időre sem, mint a képmutatás korára. Őszinte kapcsolatban voltam Istennel, legfeljebb annyi kétszínűség volt a dologban, hogy a melegség kérdésében mindig úgy nyilvánultam meg, mintha nem lennék érintett, mintha semleges lennék.”
Tizenöt éves voltam, amikor először meg tudtam fogalmazni magamban, hogy meleg vagyok (képünk illusztráció – fotó: istock)
Szóval a coming out…
„Nem úgy történt, hogy összehívtam mindenkit, és bejelentettem, hogy meleg vagyok. A család különböző tagjaival különböző időpontokban beszélgettem, akár évek is elteltek közben. A testvéreim egyáltalán nem voltak ellenségesek. A szüleim először kiakadtak, de mára megbékéltek a dologgal. Anyám nagyon lelkes, ma már szinte melegjogi aktivista, hosszú volt az idáig vezető út, de hősiesen végigjárta. Apám ott tart, hogy elfogadja és fogadja a páromat. A tágabb családban különböző szinteken, de mindenki megértő. Egyvalaki van, aki ugyan a melegségemet elfogadja, de a páromat, a partnerkapcsolatomat nem – miközben ő úgy éli meg, hogy elfogadó velem. Valahogy úgy lehet vele, hogy
ha nem beszélnék a melegségemről, ha nem élném meg azt, akkor minden oké lenne… Szó szerint, mint az egyházi tanítás.
De nem lehetséges az énemnek csupán egyetlen szeletét elfogadni. Az ugyanaz a hasítottság lenne, melyben lelkészként kényszerültem élni.”
Szerelmes vagyok. Amit érzek, az szép
Az egyetemi években M. sikert sikerre halmozott, jól mentek neki az ókori nyelvek, a prédikálásban pedig kifejezetten tehetségesnek tartották. Felszentelt lelkészként egy alföldi városba került, a mai napig hálás az ott szolgált, ahogyan fogalmaz, csodálatos hat évért.
„Valóban csodálatos volt. Közösségre találtam a kisvárosi környezetben és a gyülekezetemben. Ifjúsági lelkész voltam, szerettem a munkám. Szóval a felszínen úgy tűnt, minden rendben. De belül… »Ez így nem mehet tovább!« – írtam nagyon gyakran a naplómba. Féltem, mi lesz, ha kiderül, ki vagyok. Rettenetes fantáziák gyötörtek arról, hogy fáklyákkal, kaszákkal felfegyverkezve űznek el, és én öngyilkos leszek. Mintha bűnös lennék, pedig még az egyház törvényei ellen sem vétettem: cölibátusban éltem, nem volt titkos kapcsolatom sem. Belső vívódásom következő stációja akkor következett be, amikor az önmagam ellen kidolgozott lefagyasztási stratégiám csődöt mondott. Szerelmes lettem. Nem kezdeményeztem, nem mertem, nem tartottam helyénvalónak. Két évig tartott, a reménytelen szerelem minden kínját átéltem. De ez a szerelem átformált. Tudtam, amit érzek, az nem bűnös, az szép. Hogy akár az életemet adnám ezért a férfiért…”
A félelem, majd a reménytelen szerelem ideje után, vagy talán éppen azok által is érlelődve, de kinyílt egy új kapu előtte. A szemlélődő lelkiségé, ami minden vallásban ott van, nem csak a kereszténységben. Ami a tanok helyett a tapasztalatokból indul ki. „Alapvetése: ami van, annak szabad lennie. A gyakorlatban ez egyfajta meditáció, s ennek a napi fél-egyórányi szemlélődésnek óriási hatása volt rám. Ahogyan a világot elkezdtem elfogadóan nézni, úgy magamat is. Felismertem, hogy
Isten nem annak ellenére szeret, hogy meleg vagyok, hanem azzal együtt.
Búcsú
Szemlélődés, elfogadás, szeretet… Amikor itt tart a mesélésben, egy kicsit enged a szorítás a mellkasomban, egy kicsit kevésbé izzad a tenyerem, mert ezek végig ott voltak. Lehet, hogy hihetetlennek tűnik, de féltettem és drukkoltam érte, pedig ott ült velem szemben egészségesen, mosolygósan, láthatóan egyensúlyban önmagával és a világgal. Csakhogy…
„Egyetlenegyszer hazudtam ezzel kapcsolatban. Hittanórát tartottam egy gimis osztályban, a homoszexualitásról is beszéltem. Nagy rutinom volt benne, bár egyébként már nem olyan elítélően nyilatkoztam róla, mint a teológián töltött években. És az egyik kamaszlány – a kamaszok már csak ilyenek – megkérdezte, miért, tanár úr, te meleg vagy? Engem is meglepett, hogy ennyi év után sem vagyok felkészülve a kérdésre. Dadogtam, elvörösödtem, végül azt mondtam, nem. Otthon kétségbeestem, gondoltam, kész, ez az a pillanat, amikor elűznek. De ez pár óra után elmúlt, és egy egészen más érzés vette át a helyét: na és, ha elkergetnek? Isten akkor is velem lesz! És már nyoma sem volt a korábbi kétségbeesésnek, sőt örültem, hogy már nem tudok olyan jól hazudni. Hogy a testem elárul. Mindez út az őszinteség felé.”
Mert hiába az emberléptékű, kisvárosi miliő, a gyülekezet közösségteremtő ereje, a szeretett hivatás, ez egy elszigetelt lét volt.
„Úgy éltem meg, csak azért szeretnek a gyülekezetemben, mert nem tudják rólam, hogy meleg vagyok. És ez egyre kínzóbb gondolat volt. Ekkoriban történt, hogy súlyos biciklis baleset ért, csodával határos módon maradtam csak életben. A közelgő egyhetes elvonulásra is még törött kulcscsonttal, felkötött karral érkeztem. Ezekben az évente tartott egy hetekben csendben szemlélődünk, meditálunk, így keressük a kapcsolatot önmagunkkal és Istennel. Itt mondta lelki vezetőm, sérüléseim nyomait látva: a baleset annak a jele, hogy nem mehetsz tovább abba az irányba, amerre eddig haladtál. Ez hihetetlenül rímelt az említett naplóbejegyzéseimre, és megszületett bennem a döntés, hogy kiállok, és vállalom, ki vagyok, hogy nem akarok többé félni, még egy olyan kérdéstől sem, hogy nekem miért nincsen feleségem.”
Először lelkésztársaival osztotta meg, hogy szeretne coming outolni. Szeretettel fogadták elhatározását, és együtt néztek utána az idevágó egyházi szabályoknak is. Ezek szerint a homoszexualitás nem vétek, ha azt nem éli meg valaki, és nem propagálja – bár hogy utóbbi mit is jelent valójában, azt a törvény betűje nem fogalmazza meg egyértelműen. Egy ideig abban reménykedtek, társuk talán maradhat lelkész, aki cölibátusban él, de legalább nem titkolja beállítottságát. Azonban hamarosan egyértelművé tették számára, hogy ez a kompromisszum nem járható út. „Döntenem kellett: maradok ebben a néma kínlódásban, vagy nyíltan élek, de az egyházi hivatáson kívül. Néhány hónap vívódás következett, de a lavina már elindult: sorban előbújtam a gyülekezet tagjainak. És végül döntöttem: igen, elmegyek, és őszintébb életet élek.
A búcsúkor a gyülekezetem 95 százaléka elfogadásáról, szeretetéről biztosított, és fájdalmasnak találta, hogy elmegyek. Persze én is tudom, másképpen alakult volna ez az arány, ha maradni akarok… Érdekes tapasztalat volt az is, hogy a coming outom milyen sok érzelmet hozott felszínre, hogy ki hogyan reagált. Mert ekkor nagyon sokan feltették maguknak a kérdést: mi lenne, ha én is felvállalnám bármilyen másságomat, bármilyen tökéletlenségemet? Ennek csupán az elképzelése is volt, akinek reményt adott, de akadt olyan is, aki pánikba esett már csak a gondolattól is.”
Megszületett bennem a döntés, hogy kiállok és vállalom, ki vagyok, hogy nem akarok többé félni (képünk illusztráció – fotó: istock)
Kontraszthatás
De a végleges elválásig még hátravolt valami – igaz, erről a fiatal lelkész sem tudott. Könnyezik, ahogy erről beszél.
„A harmincadik születésnapom volt. Amikor beléptem az üres imaházba, megszólalt a zene, a kedvenc zeném, és a terem minden zugából kezdtek előjönni a hívek, felnőttek, gyerekek, fiatalok, és énekeltek. Meglepetésbulit szerveztek nekem. Sírtam. Megbizonyosodtam róla, hogy szeretnek, és nem azért, mert nem tudják, ki vagyok…
Egykori gyülekezetemnek ma is hálás vagyok, de a nagyobb egyházzal ambivalens a viszonyom. Ez a rendszer nehezen tolerálja a különbözőséget (ehhez még csak melegnek sem kell lenni), és attól félek, hogy ez olyan tékozlás, amit később talán bánni fognak. Ott vannak például azok a hívő emberek, akik kiváló gyülekezeti munkatársak lehetnének, de nem kellenek az irányultságuk miatt. Vagy az a számos meleg lelkész, akik most is szolgálnak, de valamennyien rejtőzködnek, ami megviseli őket.
Magamról tudom, olyan ez a lét, mintha veremben tartanának, mindent csak félgőzzel tudnak csinálni. Ha szabadok lehetnének, kivirágoznának. Emlékszem, a coming outom után azt mondta az egyik gyülekezeti tagom: még a járásom is megváltozott.
Persze sokan azt mondják erre: az egyháznak a Biblia erkölcsi mércéjéhez kell ragaszkodnia. És így is van! Csak hát mit mond ez a mérce? Sokak (köztük bibliatudósok) szemében egyáltalán nem az a kérdés, hogy melegnek lenni bűn-e. Az már inkább, hogy a kirekesztést szabad-e tolerálniuk. Vannak, akik – paradox módon – erkölcsi okokból fordulnak el a konzervatívabb egyházaktól.”
Közkeletű az a vélekedés, hogy az egyház a régihez való ragaszkodása révén egyre morzsolódó, idősödő nyájat tudhat magáénak. Pedig helyenként a fiatalokat is megszólítják: egyesek inkább negatív, mások inkább pozitív üzenetekkel érnek el hasonlóan nagy hatást.
„A fiatalokat is meg lehet mozgatni a radikalizmussal, az új megtérők ezt imádják. És a készen kapott válaszok megnyugtatóak is lehetnek. Egyértelművé teszik, hogy ez a jó oldal, ezért érdemes harcolni és kiállni, anno én is így gondolkodtam. Ha az embernek van egy ilyen »egyértelmű« erkölcsi mércéje, akkor feljogosítva érzi magát kimondani: ő bűnös, én nem, vagy legalábbis kevésbé. Mert az ő bűne mellett eltörpül az enyém, az, hogy esetleg kapzsi vagyok, hogy szeretet nélküli a házasságom, hogy nem figyelek a gyerekemre, és még sorolhatnánk. Ilyen egyszerű a lélektana. Erre a kontraszthatásra mindig van igény. De vannak olyan kezdeményezések is, ahol a nyitottság fiatalok tömegeit mozgatja meg. Van olyan vasárnap esti mise például, ahová nem férsz be, ha nem érkezel időben. Pedig ott is az evangéliumot hirdetik.”
Szabadon elmondani, szabadon csendben lenni
A palást szögre akasztása után a nyár már Budapesten találta a férfit. Maga mögött hagyta a hivatását, az otthonát, a közösségét…
„Nehéz volt, olyan, számomra is meglepő dolgok miatt is, hogy amolyan identitászavartól szenvedtem: most akkor lelkész vagyok-e, vagy sem? Nem is gondoltam, hogy ez még fontos lehet, hogy ez még kérdés lehet számomra. De az egyik pillanatban még a szószékről prédikáltam a gyülekezetnek, mindenki rám figyelt, a következőben pedig már senki sem volt kíváncsi a véleményemre.”
Aztán álláskeresés közben eltalált egy multicéghez, ahol nagy örömmel fogadták a perfekt angol és német nyelvtudásával. Mert ha lelkészdinasztia végül nem is alapult, de a lelkipásztor nagypapa hagyatéka mégis egyengette a férfi sorsát: könyvtára tele volt régi német nyelvű könyvekkel, a kíváncsi unoka pedig megtanulta a nyelvet saját elhatározásából.
„De a fogadtatásom a cégnél igazán más miatt volt szívmelengető. A Pride-hónapban jártunk, és amikor az állásinterjúra jelentkeztem, egy szivárványszínűre díszített kapun léptem be. Ezt jelnek vettem, hogy jó helyre érkeztem. És a legnagyobb ajándék még előttem volt. Azon az őszön ismertem meg a mostani párom. Szerelem volt első látásra, életem első viszonzott szerelme. Meleg keresztény közösséget kerestem, ott találkoztunk lassan három éve, és azóta is együtt vagyunk. Az élet soha nem szenvedésmentes, így az enyém sem, az én partnerkapcsolatomban is vannak fájdalmas pillanatok, mint mindenkiében, de ezek legalább már olyan természetes kihívások, amilyeneket mindenki átél.”
Amikor beszélgettünk, éppen szintén Pride-hónapot zártunk, melyek eseményein M. aktivistaként feladatokat is vállalt. Olyan rendezvényen is önkénteskedett, melyet egy szélsőjobboldali csoport igyekezett megzavarni.
„Utólag ébredtem rá, hogy mennyire nem féltem. Akkor sem, amikor a rendzavarók kamerával a kezükben felvételeket készítettek rólunk, az ajtót biztosítókról. Mi félnivalóm lett volna? És ennek szimbolikus ereje van: azt jelképezi, teljesen szabad vagyok. Szabad vagyok elmondani, hogy ki vagyok, szabad vagyok csendben is maradni, de nem muszáj. Persze nem úgy tekintek az életemre, hogy az mostantól vattacukorba ágyazottan telik majd. A párommal gondolkodunk, hogy egyszer bejegyzett élettársi kapcsolatot kötünk. De azon is, hogy ez nem Magyarországon lesz. Nem ezt szeretnénk, nem ezt tervezzük, de megfordul a fejünkben a költözés. Kár, hogy egy olyan országban élünk, ahol az amúgy is meglévő kirekesztést a hatalom feltüzeli, ahol van, akinek félnie kell attól, hogy a munkahelyén kiderül róla, hogy meleg, vagy egyszerűen azért fél, mert számára a hazája nem biztonságos hely, és ahol vezető politikus szájából hangozhat el, hogy mi nem vagyunk egyenrangú állampolgárok.”
Napjai mégis derűsen telnek. Tréneri hivatását szereti, munkahelyén nyíltan vállalja önmagát, így szeretik. Naponta gyakorolja a szemlélődő imádságot, a Mozaik meleg keresztény közösség tagja. A hite megmaradt, álmairól pedig – arról, hogy szerinte merre kellene tartania a világnak – nem tett le.
„Ma már azt mondom, hogy amit tanítottak nekem, és amit magam is tanítottam egykor, az a Bibliának csupán egyfajta értelmezése. Léteznek másmilyenek, amelyek szintén érvényesek, pedig elfogadóan tekintenek az LMBTQ-emberekre. Nem mellesleg a nyugatabbi református egyházak nagy része ilyen nézeteket vall. A melegjogokról pedig azt gondolom, igazából nincs ilyen fogalom. Emberi jogok vannak. Ha azokat betartják, betartjuk, nincs szükség többre. S ez igaz mindenre. Az álmom egy olyan országban élni, ahol nincsenek melegbárok, leszbikus kirándulások és LMBTQ-gyülekezetek. Minek? Csak bárok, kirándulások, gyülekezetek legyenek.”