„Visszagondolva, az általánosban engem a futball mentett meg a természetesnek nevezhető kiközösítéstől. A foci lehetett a normalitásom maszkja, az osztálycsapat oszlopos tagját tekintették a valóságos énemnek, és azt a kellemetlen mindentudócskát afféle félreértésnek. Megbocsátották, hogy szorgalmasan tanulok, hogy osztályelső vagyok, és nem vagyok kisdobos, és még hittanra is be vagyok íratva, noha avval rontok valamiféle statisztikát. Ebből én nem érzékeltem semmit, csupán fociztam.”
Jómagam tizenöt éve Esterházy Péter e szavaiból értettem meg a futball bűvös erejét. Előtte is már jó ideje együtt éltem hetente focizni járó férjemmel, előtte is néztem meccsközvetítéseket, sőt magam is kipróbáltam, milyen rúgni a bőrt (igaz, gyorsan le is tettem róla). De akkor, abból a hat sorból elcsíphettem a lényeget. Így örömmel vállalkoztam arra, hogy megismerjem a Dinamo Hungary futballcsapatot, melyben mentális betegséggel élők, segítő szakemberek és önkéntesek fociznak. Együtt, e bűvös erőből közösen merítve.
Egykor lemondott róla, ma büszke focista fiára
Valahogyan már azt is olyan jó hallani, hogy egy nemes ügyet szolgáló és jól működő kezdeményezés nem Budapestről indult, mint a legtöbb. Amúgy érthető volna, hiszen információ, infrastruktúra és egyáltalán, minden a fővárosban koncentrálódik. De nem úgy a „pszichiátriai fociban”! „A mag Baranyában van, de erős hajtást nevelünk a Dél-Balaton vidékén is” – mondja beszélgetésünk elején Herold Krisztián közösségi pszichiátriai koordinátor, a Dinamo egyik segítő menedzsere, aki igyekszik kiaknázni a sport terápiás lehetőségeit. A kezdetekről így mesél:
„Az ellátórendszer igyekszik hatékony, praktikus támaszokat nyújtani a pszichiátriai betegek számára. Adott az egészségügyi ellátás, a pszichoszociális szolgáltatások, melyeknek többek között a családban maradás, a munka világába történő visszavezetés vagy éppen a munkahely megtartása a céljuk. Mégis naponta láttuk, látjuk, hogy a betegeink így is sok időt töltenek egyedül, gyakran magányosak. Kerestük a módját, hogyan tudnánk ezt a szabadidőt a gyógyulás, a felépülés szolgálatába állítani. A pszichiátriai focinak Olaszországban nagy hagyománya van, tehát volt gazdag nemzetközi tapasztalat. Hát belevágtunk mi is a szervezésbe kollégámmal, Mihaldinecz Csaba játékosedzővel, aki elkötelezett sportterápiás tudásával, tapasztalatával ma is a csapat motorja. A segítő szakmát amúgy sem lehet csak nyolctól négyig űzni, így nem volt kérdés, hogy mi magunk is áldozunk rá munkaidő után, a saját szabadidőnkből. Egyébként is mindenki délutánonként szokott sportolni, edzésekre járni. Mi meg miért ne tehetnénk ezt a pácienseinkkel együtt? De nemcsak sokat teszünk bele ebbe a közös fociba, nagyon sokat kapunk is tőle. És nem csupán arra gondolok, hogy öt év után most ott tarunk, hogy már többször is szerepeltünk mentális betegek nemzetközi tornáin. Sőt, elsősorban nem is erre. Mert az edzések előtt, már az öltözőben csodálatos dolgokat élünk át.
Megszűnik a segítő és a kliens, a betegséggel élő ember közti – amúgy gyakran előforduló – alá-fölérendeltség, és átveszi a helyét a bizalom. Bízunk egymásban, hiszen egy csapatban játszunk, a szó szoros és eszmei értelmében is. A sport világa tiszta, nincs benne helye visszaélésnek, csak együttműködésnek.
Arról profi és amatőr labdarúgók is rendszeresen beszámolnak, hogy a futball tökéletesen modellezi, hogyan is próbálunk boldogulni a világban. Ahogyan megküzdünk az élet akadályaival, úgy választunk stratégiát a mérkőzéseken is.
„És ez nálunk hatványozottan érvényesül. Mindenki hozza a karakterét a pályára is. Az a kliens, akinek például minden apróság, ami a megszokott komfortzónáján kívül esik, nehézséget jelent, először a fociban is óvatos az új megoldások keresésével. Aki viszont már bátran hoz döntéseket a mindennapjaiban, az itt is képes határozottan kezdeményezni. A fociban az a csodálatos, és ezt talán sokan nem is feltételezik, hogy lehet személyre szabottan, apró lépésekben, részfeladatonként is haladni, és az így megtanult, megélt mintát aztán az élet más területein is alkalmazni. Például ha te még bizonytalan vagy, oké, semmi baj, nem kell az egész pályán mozognod, akkor te ezt a sarkot fogod őrizni. És hihetetlenül jól esik látni, hogy az emberek milyen eredményeket érnek el azért, mert áldoznak a gyógyulásukra. Hiszen anélkül erőlködhetnénk mi, mit sem érne. Az egyik sporttársunk például korábban, hogy is mondjam, beleállt helyzetekbe, gondolatban és a tetteiben is – a fociban sem volt ez másként. Ma látjuk, hogy tudja tartani a kereteket a sportban, a hétköznapokban, egyszóval mindenben. És van olyan betegünk, akitől már a saját édesapja is eltávolodott, nem bízott benne, ma viszont büszke a fiára, hogy az futballcsapatban játszik, sőt odáig vitte, hogy még nemzetközi meccsekre is jár!”
És mindenki biztat mindenkit, megállás nélkül. Amit elméletben mindannyian tudunk, hogy a sport a testet és a lelket együttesen építi, az itt naponta megélt tapasztalat.
„Mi képviseltük Magyarországot”
A Dinamo Hungary csapatában a kliensek többsége szkizofrénia-diagnózissal él. Gyógyszeres kezelésük elengedhetetlen a betegség tüneteinek enyhítéséhez, a felépülésükhöz. De a korszerű gyógyszerek sem elegendők a teljes életbe való visszatéréshez, ahhoz sok tényezőnek hatékonyan kell működnie együtt. A sport, a közös foci lehet ezek közül az egyik támogató pillér, amitől – ahogyan Krisztián rendkívül találóan megfogalmazta – a gyógyszer hatása életre kel.
„A szkizofréniában szenvedő ember nagyon gyakran elmagányosodik, elszigetelődik, ez a betegség velejárója lehet, éppúgy, mint az, hogy a kommunikációja elszegényedik, az érzelmeit pedig csak nehézségekkel tudja kifejezni – magyarázza a szakember, aki több mint tizenhárom éve dolgozik a közösségi pszichiátriai ellátásban. – Legutóbb az olaszországi Leccében egy nemzetközi sportterápiás bajnokságon fociztunk a trófeáért. A betegség említett kísérő tüneteit ismerve érthetjük meg és értékelhetjük igazán, hogy egyes csapattársainknak ez milyen óriási eredmény: útra mertek kelni velünk, repülővel, külföldre. Olyanok is, akik nagyon nehéz helyzetből, nagyon mélyről jöttek, olyanok is, akik évtizedek óta nem merészkedtek túl a településük névtábláján…”
A mentális betegeknek szervezett bajnokságon négyszázan vettek részt, és amit idehaza a közösséghez tartozás élménye adott, az ott tovább gazdagodott. Nem csak azért, mert a magyar dinamósok megtapasztalhatták, hogy a világ minden táján élnek sorstársaik: ha az ellenfél csapatában például éppen egy pszichiáter játszott, ő is kezet fogott mindenkivel a meccs kezdetekor. Ez is újfajta kapcsolat, nem a megszokott, hogy elfogódottan bekopogunk az orvoshoz, elnézést kérve a zavarásért.
„Itt együtt töltöttük a teljes napunkat, együtt készült, étkezett kliens, hivatásos segítő, kísérő és hozzátartozó, mindenki. Egy öltözőben öltöztünk, egy gatyát húztunk, mert egyforma mezt is kaptunk – persze, ahogyan az a profiknál is megy, külön-külön a játékos nevével és számával –, amiről korábban itthon álmodni sem mertünk. Ennek szimbolikus értéke volt, általa a kapcsolatunk, az együvé tartozás érzése tovább erősödött. És mindenki pályára lépett a bajnokságon, mindenkinek volt feladata. Nyertünk is, veszítettünk is, és a minden reggel és este szigorúan megtartott stratégiai megbeszéléseken megvitattuk, mit tervezünk, mi miért történt, levontuk a tanulságokat.”
Itáliában rangos eseménynek számít ez a focikupa a tudomány és a sport világában egyaránt, a rendezvény megnyitójáról élőben közvetít a televízió, stúdióbeszélgetésekre hívják meg a résztvevőket, és mindezzel párhuzamosan szakmai konferencia is zajlik.
„És hogy mit jelentett mindannyiunk számára, hogy egy nemzetközi bajnokságon mi képviselhettük Magyarországot, azt biztosan magyaráznom sem kell… De szakmai kétségeink is felmerültek, ezt sem akarom elhallgatni. Tartottunk tőle, hogy a sok extra élmény után megterhelő lesz a visszazökkenés a hétköznapokba. Hogy csalódás, visszaesés, hangulatromlás lesz a következmény. De éppen ellenkezőleg: a májusi bajnokság élményeiből a mai napig töltekezünk, a meccsekből vagy abból, hogy olyan szoros barátságok is szövődtek, hogy például az észak-olaszországi Bergamo csapata meg is hívott minket, látogassuk meg őket a városukban, mert, ahogyan ők mondták, annyira megtetszettünk nekik…”
Meccs a hajléktalanválogatottal
„Mi egy intézményektől független csapat vagyunk. A szakmai ellátókkal természetesen együttműködünk, de hozzánk bárki csatlakozhat, betegséggel élő és szakember éppúgy, mint az, aki bárhonnan is érkezve szeretne megismerni vagy segíteni minket. Így hölgyeket is várunk, ők is részt vehetnek a játékban, a csapat körüli teendőkben, az adminisztrációs munkától kezdve a mezek karbantartásáig bármiben, amit testhez álló feladatnak éreznek” – mondja Herold Krisztián, és hozzáteszi: ő maga ennyi év után is gyarapodik új tapasztalatokkal.
Az önkénteseink a velünk átélt dolgokról beszélnek, beszélgetnek a családjukban, baráti körükben, munkahelyükön, amerre csak megfordulnak. És ez kincset ér, hiszen az ő beszámolóik valós, hiteles képet adnak a mi világunkról, elbontják a sztereotípiákat, szembemennek az előítéletekkel, így köreikben az emberek nem csak a hírekből informálódhatnak a pszichiátriai betegséggel élőkről. Hihetetlen előítélet-ellenes erő lakik ebben.
És nagyon szép találkozások is történnek itt, amelyek túlnőnek az „együtt focizunk” élményen, személyes kapcsolatok szövődnek akár a közös érdeklődési kör mentén is: így vett részt például egy országos kulturális fesztiválon önkéntes és kliens együtt, és így ismerkedett meg a pszichiátriai betegek csapata a hajléktalanválogatottal. A kapcsolat, a rendszeres találkozások a mai napig megmaradtak.
„Ma ott tarunk, hogy a Dinamo Hungary csapatában futballozók már maguk is saját élményű segítők: tudásuk, tapasztalatuk van – pozitív és negatív egyaránt – betegségről, felépülésről, és ezt megosztják sorstársaikkal. Ez adhatja a legtöbb erőt és reményt a gyógyulás felé vezető úton még hátrébb haladóknak.”
Így kezelhető
Szkizofrénia esetében a terápia általában gyógyszeres és pszichoterápiás kezelés kombinációjából áll. Előbbi történhet tablettákkal vagy tartós hatású injekciókkal. Fontos, hogy időben kezdődjön el a folyamat, és a beteg folyamatosan kapja a kezelést, ameddig azt a kezelőorvosa szükségesnek tartja. A pszichoterápia pedig segíthet a szkizofréniában szenvedő betegnek a betegség megértésében, és abban, hogy megbirkózzon vele, ezzel javítva társas viselkedését és ismételt beilleszkedését a társadalomba. Mindemellett a család és a támogató környezet is elengedhetetlen ahhoz, hogy a betegséggel élő ember jó életminőségben teljes értékű életet élhessen.