Egy csapat gyerek szépítette meg a budapesti Damjanich utcát

Az erzsébetvárosi Damjanich utcában járók nyár óta virágoskerttel, piros postaládákkal, békává alakított szemetesekkel és interaktív játékkal is találkozhatnak. Az ötletgazdák és a kivitelezők általános iskolások voltak, akik a szeptemberi becsengetésre nem csak az alkotás élményét vitték magukkal, hanem az érzést, hogy számítanak az elképzeléseik, és ők is tehetnek a környezetükért és a társadalomért.

Egérrajzból interaktív játék

Pedig a korosztályuknak ritkán adódik lehetősége arra, hogy saját célokat fogalmazzon meg, és végigvigye azokat. A tananyag mellett gyakran az is kőbe van vésve, hogy egy szakkörön vagy egy táborban mit kell csinálni, miben kell fejlődni – készen kapott feladatokat oldanak meg, a kijelölt utat követve.

A „7ker (gyermek)hangjai” nevű tábort létrehozó Blaskó Ágnes és Durst Móni szociodramatisták azonban azzal kísérleteztek, hogy mi történik akkor, ha csak kereteket adnak meg. „Az első nap annyit mondtunk a tizenegy résztvevőnek, hogy azért jöttünk össze, hogy egy kicsit változtassunk a Damjanich utcán. Korábban Peternák Anna képzőművésszel felmértük a terepet, de fogalmunk sem volt, mit akarnak majd a gyerekek” – mesélik. Bemelegítésként a tábornak otthont adó Luther katakombát szépítették: az instrukció annyi volt, hogy lakják be a teret. „Míg én felnőttként tördeltem a kezem a fal előtt, hogy mit és hogyan kellene rajzolni, meg mi lesz, ha elrontjuk, addig odalépett egy kisfiú, és biztos kézzel felfestett egy órát: elemi szinten vetette bele magát a munkába. Volt, akit elszomorított, hogy nem olyan ügyes, mint mások, és elvonult az asztal alá, de a többiek – akiket aznap ismert meg –, nem letörölték a munkáját, hanem kiegészítették. Két óra alatt a semmiből megszépítették a falat” – idézi fel Ági.

Ekkor született meg a kisegér figura is, amely végigkísérte a tábort. „A konyhát díszítettem, amikor jött az ötlet, hogy a polcokhoz odarajzolok egy egeret, elneveztem Dezsőnek – meséli Maja, aki most kezdte a hetediket. – Osztálytársával, Emmával jelentkezett a táborba, amiről annyit tudtak, hogy lesz dráma, festés, rajzolás. Az egeret rögtön megszerették a többiek, az élettörténetét már közösen szőtték. „Egy palackban lakik, pohár az ágya, pók a háziállata, a könyvespolca vaspapírokkal van tele, mert azokat nem tudja megrágni. Aztán kint is minden munkánk mellé odarajzoltuk, az utca elejére kiírtuk, hogy keresd Dezsőt” – mesélik lelkesen.

Nem mindennapi hívás

A terepmunka előtt a táborozók összegyűjtötték, hogy kinek mi jut eszébe a Damjanich utcáról: koszos, csúnya, zavaros, unalmas, szürke – hangzottak a válaszok. Kint rengeteg ötletük támadt a változtatásra. „Együtt szűkítettük a kört, minden javaslatot lehetett közösen formálni, fontos volt, hogy senki ne ragadjon bele a saját elképzelésébe. Tizennégy ötlet maradt a végén, azt hittük, jó, ha négyet meg tudunk belőle valósítani: végül tizenhármat sikerült” – mondja Ági.

Egy kivágott fa csonkjára például Luther idézet került, a rönk körül egész „minivilág” épült kis figurákkal és kiszínezett utcakövekkel. Az utcai padokat szivárványszínűre szerették volna festeni a gyerekek, de kiderült, hogy ehhez engedély kell: fel sem merült, hogy a felnőttek szerezzék meg nekik. Helyette drámajátékkal segítettek felkészülni arra, hogy betelefonáljanak az illetékes hivatalba. „Elpróbáltuk, hogy mit mondanánk, és hogy milyen válaszokat kaphatunk” – avat be Emma. Volt, aki látatlanban elvállalta az önálló telefonálást, de a játék során kiderült, hogy mégsem meri. Végül körbeállták a telefont, és közösen tárcsáztak. A vonal végén volt meglepetés, amikor egyenként bemondták a nevüket, de kedvesek voltak: először azt válaszolták, hogy csak barnára lehet festeni a padokat. A szociodramatisták szerint a gyerekeknek nem is az eredmény számított, hanem az, hogy mertek lépni, szóba álltak velük, és utánajártak a kérésüknek.

A rozsdás, összematricázott postaládák viszont új színt kaphattak, pirosra festették őket. A gyerekek megtanulták, hogy mi a magán- és a közterület, és hogy ennek alapján kitől kell engedélyt kérni a változtatásra. „Kapkodtuk a fejünket, hogy milyen gyorsan beszerezték a helyi engedélyeket és a kellékeket” – mondják Ágiék. Egy téglafal hiányzó részeit palackokba írt üzenetekkel építették be: ehhez vettek két kiló cementet, ami, mint később kiderült, semmire nem elég, ráadásul a fal is omladozott. Az utcában lakó kőműves sietett a segítségükre: tőle tudták meg, hogy mennyi anyagra lesz szükség, adott kölcsön eszközöket, megmutatta, mit hogy kell csinálni.

Mindenre felkészülten

Sok járókelő, utcalakó figyelte, fotózta a gyerekek munkáját: volt, aki elpanaszolta, hogy korábban ők is ültettek, próbálkoztak, de aztán minden tönkrement. Kaptak furcsálló tekinteteket is, rosszalló megjegyzésből és számonkérésből viszont csak néhány jutott. „Szociodráma játékokkal előre felkészültünk a gyerekekkel a negatív reakciókra is. Amikor eljátszottuk a mogorva, »mit csináltok itt gyerekek« típusú felnőttet, volt, aki hátrálni kezdett. A szabálykövetők az engedélyt lengették, mások csak aranyosan néztek, hogy miért tetszik bántani. A drámai kérdés, hogy a belső tartásod hogyan találod meg egy ilyen helyzetben, ki tudsz-e állni magadért egy konfliktus során, megtalálod-e a megfelelő hangot.”

Ági szerint a szociodrámával abban is tudtak segíteni, hogy a résztvevők el tudják engedni az alkotásaikat: tudatosították, hogy azok előbb-utóbb tönkremennek. Ezt jól is tették, mert a fatörzs köré tett figurák már a tábor ideje alatt eltűntek. „Megszakadt a szívem, elkezdtem vigasztalni azt a kisfiút, aki a kompozíciót készítette, mire ő rám nézett, és annyit mondott, hogy nem baj.”

A gyerekek abban bíznak, hogy segítettek, inspiráltak valakit az alkotásaik. „Jobb hellyé szerettük volna tenni ezt az utcát. Jó lenne más utcákat is megszépíteni, mert ezzel mindenki nyer: nekünk jó élmény, a lakóknak pedig szebb lesz a környezete” – mondják a lányok.

Az alkotások egy része még ma is a helyén van. „Locsolgatom a virágjaikat, vagyis, ami még megvan belőlük, mert sajnos kettőt már kitörtek. De pótolni fogjuk ezeket, és reméljük, hogy megmaradnak” – meséli Lakó Józsefné, Erzsike, aki egy süteményes boltban dolgozik a Damjanich utcában. Az üzlet elé nem csak virágokat kapott, hanem egy dezsős téglakirakót is, amit becsben tart és félt. „Tisztelem a mások munkáját, a gyerekek rengeteget dolgoztak: nagyon kemény földből építették ezt a kiskertet. Mikor végeztek, én is végigjártam velük a környéket, megnéztem, mi mindent csináltak: ráfestették például az utcai szemetesre, hogy éhes vagyok – ebből hátha rájönnek a járókelők, hogy nem mellé kellene dobni a dolgokat, hanem bele.”

Kompetens felnőtté válni

„Az egyik nap végén azt mondta az egyik gyerek, hogy ma azt tanultam, hogy a mi szavunk ugyanúgy számít, mint a felnőtteké, és mi is tudhatunk annyit, mint ők – mondja Ági. – Pedig a hagyományos pedagógia miatt mást szoktunk meg: azt, hogy a felnőtt a tudás letéteményese, tehát mindent jobban tud, és megmondja, mit hogyan kell csinálni. Arra vagyunk kondicionálva, hogy a gyerek kérdez, mi pedig válaszolunk, még akkor is, ha nincs biztos tudásunk az adott kérdésről.”

A lányok azt mesélik, élvezték, hogy a korkülönbség ellenére mindenki benne volt a csapatban: nem csak a 10-14 éves résztvevők, de a vezetők is. Játék közben is a földön ült mindenki, senki nem volt magasabban vagy előrébb, mint a többiek. A gyerekeket gyakran indokolatlanul infantilizáljuk: elhitetjük magunkkal és velük, hogy nem képesek átlátni dolgokat, tervezni és kivitelezni. Pedig itt az élő példa arra, hogy igen: az ilyen élmények fontosak ahhoz, hogy kompetens felnőttek váljanak az iskolásokból, olyanok, akik elhiszik, hogy közös erővel tudnak változtatni a dolgokon.