A kis kertvárosi utca tele emberekkel. Nagy a jövés-menés, a járda mellett felállított padoknál fiatalok és idősebbek beszélgetnek, gyerekek turkálnak a szépen feldíszített karácsonyfa tövében felhalmozott játékok között. „Kilenc éve minden decemberben megrendezzük ezt a kis karácsonyi összejövetelt, sokféle ember jár ide a tehetősektől a mélyszegénységben élőkig. Mindenkit szeretettel várunk: az a célunk, hogy legalább évente egyszer, karácsonykor közelebb hozzuk egymáshoz az itt élőket” – mondja Gyuráné Deszpot Ildikó, a mélyszegénység ellen küzdő Fóti Angyal Csapat alapítója.
Ildikó nyugdíjas pedagógus, harminchét évig vezette az egyik fóti óvodát. „Van egy óvodapedagógusi diplomám és egy menedzseri végzettségem. Közlekedési szakreferens vagyok a Pest megyei balesetmegelőzési bizottságnál, kidolgoztam egy módszert, amivel játékos módon lehet megtanítani a gyerekeket a közlekedési táblákra és a hozzájuk tartozó szabályokra. De azt gondolom, hogy nem a papírok meg az eredmények tesznek emberré valakit, hanem a szíve, mert az diktálja, hogy hogy éljen.”
Mindig fontos volt neki, hogy segíthessen. „Amikor óvodavezető voltam, rendszeresen tartottunk adománygyűjtő műsorokat a gyerekekkel, az összegyűlt pénzt pedig gyerekkórházaknak, jótékonysági alapítványoknak, segítő szervezeteknek adtuk. Fontosnak tartottam ezeket a rendezvényeket, szerettem volna, ha a kicsik idejekorán megtanulják: segíteni jó.”
Most önkéntesként dolgozik a budapesti Honvédkórházban. „Tizenkét éve perforált a divertikulumom, megműtöttek, az orvosok azt mondták a férjemnek, tízezerből egy ember éli túl ezt az operációt. Én túléltem. Akkor megfogadtam, ha lesz rá lehetőségem, visszaadom a kórháznak azt a segítséget, amit kaptam – mondja. – Kilenc éve, miután meghalt a férjem, egyszerűen besétáltam a belgyógyászatra, és azt mondtam, »Jó napot kívánok, itt vagyok, szeretnék segíteni.« Azóta ott vagyok, a kollégáim közül sokan azt sem tudják, hogy nem kapok fizetést – nevet, de aztán elkomorodik. – Úgy éreztem, muszáj kezdenem valamit magammal, ha nem akarok belebolondulni a szomorúságba. Nem akartam sajnálni magam, ezért egyre több feladatot vállaltam el, hogy ne legyen időm azon gondolkodni, miért vesztettem el idő előtt a férjemet.”
Angyalok az éjszakában
Ildikó és az önkéntesek nagy, tejbegrízzel és forró teával teli üstöket cipelnek ki a házból. Egyre több a vendég, miközben megterítenek, tovább beszélgetünk. „Néhány éve megkeresett Afrim Muhadri, egy albán pék, akinek van egy kis boltja itt, Fóton, és azt mondta, zárás után minden este odaadja nekem a megmaradt péksüteményt, osszam szét a szegények között. Amikor megkérdeztem, miért ajánlja fel nekünk azt a rengeteg árut ahelyett, hogy mint a többi pék, eladná a disznótenyésztőknek, azt mondta, azért, mert az édesanyja azt tanácsolta neki, legyen jó az emberekhez. Akkor elkezdtem járni az éjszakát; sorra kerestek meg az ismerősök: »Ildi, ez a család is szegény, az is nélkülöz, amannak is jól jönne az adomány, el tudnál menni hozzájuk is?« Én meg azt mondtam, persze, aztán végiglátogattam őket, bekopogtam hozzájuk, és megkérdeztem, nem sértem-e meg őket azzal, ha mostantól hozok nekik esténként egy kis kenyeret, péksüteményt. Volt, hogy éjjel negyed tizenkettőkor értem haza.”
A nyugdíjas óvónő három évig egyedül hordta ki az adományokat a rászorulóknak. „Aztán beszálltak a lányok, az »Angyalcsapat« tagjai: mert így neveztek el minket a helyiek: »Éjszakai angyaloknak« – meséli. – Most már elegen vagyunk ahhoz, hogy be tudjuk osztani a munkát. Jól jött a segítség, mert így is 179 ezer kilométert tettem a kis Citroënbe.” Most huszonöt-harminc családot támogatnak. „Van, ahol négy, öt, hat gyerek is van, de kis nyugdíjból élő öregekhez is járunk.”
Ruhákat és bútorokat is gyűjtenek. „Hidd el, az emberek szívesen adnak, ha van miből, most is tele a lakás szétosztani való adományokkal, lassan a garázsba sem tudok beállni – mondja Ildikó. – Annyi a felajánlás, hogy hátrányos helyzetű baranyai és nógrádi falvakba is tudunk küldeni belőle.”
„Idén nyáron az éjjeli menedéket is megszüntették”
Az utca végében feltűnik egy felmatricázott kisteherautó, az egyik helyi étteremből hozzák a rászorulóknak készített ünnepi ebédet: sült csirkecombot nokedlivel és savanyúsággal. Az ételosztó asztal előtt pillanatok alatt hosszú lesz a sor, egy idős kerekesszékes férfi kétszer is fordul, láthatóan jól esik neki a meleg étel.
„Fóton nagyon sok jólelkű ember van, nélkülük nem tudtuk volna megvenni azt a negyvenhat kiló csirkecombot, amiből a mai ebéd készült. A vállalkozók is mellénk álltak, három étterem segített megfőzni az ételt. Sok adományt kaptunk: adott a gyógyszerész és a közértes is. Az egyik régi csapattagunk hozta a mikuláscsomagokat, így a gyerekeknek is jut egy kis ajándék. Az lenne jó, ha mindenki összefogna; én szeretem ezt a várost, jó lenne látni, ha a gyöttmentezés helyett inkább együtt dolgozna az elesettekért az is, aki »tősgyökeres«, és az is, aki ide jött, mert ezt a várost választotta otthonának. Mindenki, aki itt szeretne élni, boldogulni. Szerencsére jó úton vagyunk: látod, mennyi segítőm van ma, ők mind a kollégáim, szomszédaim, barátaim.“
Ildikó a helyi hajléktalanoknak is próbál segíteni. „Először Zorróval találkoztam, ő a híd alatt lakik. Aztán sorban a többiekkel, ők egy lebontásra szánt üres házban húzzák meg magukat. Nekik is rendszeresen viszünk péksüteményt, meleg holmit, ágyneműt. Ha kell, mosunk is rájuk. Sajnos, sok a beteg köztük, de pénzük nincs, hogy fizessék a tébét, ezért is vagyok annyira felháborodva amiatt, hogy nemrég olyan durván átszabták az orvosi ellátásra vonatkozó szabályozást.”
A hajléktalan emberek elhelyezése miatt alaposan összeveszett az önkormányzattal is. „Egy ideig volt itt nappali és éjszakai melegedő is, aztán a nappali bezárt, végül idén nyáron az éjjeli menedéket is megszüntették. Át akarták vinni őket Dunakeszire, mondván, egy harmincezer fő alatti településen nem éri meg hajléktalanellátó intézményeket üzemeltetni. De nem voltak hajlandók átmenni, inkább fagyoskodnak. Sokan itt dolgoznak Fóton: állatokat gondoznak, ház körüli munkákat végeznek el. Van köztük olyan, aki reggel ötkor megy munkába, hát hogy a fenébe tudna időben átgyalogolni Kesziről? Az önkormányzat vett pár konténerházat, hogy majd abban helyezik el őket, de végül ez a projekt is befulladt: se a vizet, se a gázt, se az áramot, se a csatornát nem kötötték be.”
„Meg kell adni nekik a lelki biztonságot, hogy visszakapaszkodhassanak a társadalomba”
Az ajándékcsomagokat egy kedves, Mikulásnak öltözött középkorú férfi osztja ki a vidáman ricsajozó gyerekek között. Ő Péter, akit Ildikó fogadott be, amikor pár évvel a válása után az utcára került. Barázdált arcán fáradt mosoly ül. „Csángó vagyok, Erdélyből jöttünk át a rendszerváltás után. A kislányom már itt született, most egy bukaresti egyetemen tanul. A feleségemmel öt éve váltunk el, amikor kiderült, hogy huszonkét évnyi házasság után megcsalt, nem volt maradásom. A lányomat mindig úgy neveltem, hogy ha köztünk, szülők között bármi történne, akkor neki az anyja mellett a helye, el is vesztettem egy jó időre, Ildikónak köszönhetem, hogy nemrég újra egymásra találtunk – mondja könnyek között. – Az anyja nem akarta megadni a telefonszámát, Ildi néni volt az, akinek végül sikerült felkutatnia az interneten. Ha ő nincs, lehet, hogy sosem találom meg.”
Ildikó szerint a legfontosabb az lenne, hogy visszaadjuk a nehéz helyzetbe került embereknek az önbecsülésüket. „Nagyon sok hajléktalan depressziós, csak egy kis szeretetre, odafigyelésre, támogatásra vágynak. Emberi szóra; mert a lelküket is ápolni kell, nem elég, ha meleg szobát, tiszta ruhát és ennivalót adunk nekik. Addig, amíg úgy érzik, számkivetettként kell élniük, nem tudnak visszakapaszkodni, újra integrálódni a társadalomba. Meg kell adni nekik a lelki biztonságot ahhoz, hogy talpra állhassanak.”
„Toronyhibás vagyok”
Ildikó Fót leghíresebb fiatal paradicsomtermesztőjének karrierjét is egyengeti, Mayer Tamás az ő kertjében nevelgeti a palántáit, hogy aztán az ország legjobb éttermeinek adja el a termést. „Péterrel sokszor mi is besegítettünk a munkába, ha kellett, gyomláltuk, kötöztük, locsoltuk a palántákat. Nem esett nehezemre, mert szeretem, ha van munka a ház körül.”
Azt mondja, a jótékonykodás segít betölteni azt az űrt, ami a férje halála után maradt az életében. „De elfelejteni nem tudom, mindennap elmegyek hozzá a temetőbe. Onnan vannak az állataim is: mert vannak emberek, akik kidobják az állatokat a temetőben – én meg, amilyen hülye vagyok, hazahozom őket. Most tizennégy macskám van, három kutyám, nemrég beköltözött hozzám egy kacsa, és van egy félszemű teknősöm is, az óvodából örököltem. Nagy az állatállomány, amíg én háztartási kekszet rágcsálok, ők husit esznek – de jó így, szeretem a háztartási kekszet. Ez van, toronyhibás vagyok.”
Úgy érzi, ha mások is követnék a példáját, sokkal boldogabban élhetnénk ebben az országban. „Sok lehajtott fejű embert látok, sokan bezárkóznak a saját kis életükbe, problémáikba, az egyre szűkösebbé váló magánvilágukba – pedig ha szóba állnának egymással, sokkal tartalmasabban és hasznosabban tölthetnék el az idejüket. Lassan megszűnnek az emberi kapcsolatok, és ez nem jó, mert az emberi kapcsolatokra mindannyiunknak szükségünk van.”
Segítőivel idén még négy helyen – az Öregfaluban, az Újfaluban, Kisalagon és Sikátorpusztán – fog karácsonyfát állítani. „Kiviszem a maradék játékokat, remélem, egyet sem kell majd visszahoznom a lakásba.”
Fotó: Dávid Imre
Fotó: Dávid Imre
Fotó: Dávid Imre
Fotó: Dávid Imre
Fotó: Dávid Imre
Fotó: Dávid Imre
Fotó: Dávid Imre
Fotó: Dávid Imre
Fotó: Dávid Imre
Fotó: Dávid Imre
Fotó: Dávid Imre
Fotó: Dávid Imre
Fotó: Dávid Imre
Fotó: Dávid Imre
Fotó: Dávid Imre
Fotó: Dávid Imre
Fotó: Dávid Imre
Fotó: Dávid Imre
Fotó: Dávid Imre
Fotó: Dávid Imre