Legalább százan gyűltek össze a józsefvárosi átmeneti szálló közösségi tereiben: az előtérben, az ebédlőben és a tévénézős-ejtőzős szobában. A beszélgetés és a zaj, amit ennyi ember általában csinál, percről percre halkul, végül eljön a pillanat, amikor pisszenés sem hallatszik. Nem tudjuk, a személyzet látott-e már ilyet, mi, akik újságíróként viszonylag gyakran megfordulunk hasonló helyeken, biztosan nem.
Fotó: Neményi Márton
Semmi drámai nem történt egyébként, csak ez:
Fotó: Neményi Márton
Megszoktuk, hogy a karácsony az ételosztás ideje, ekkor szoktunk riportot írni, fotózni mi is. Most másként alakult, az igazán megható hajléktalan-cateringet január közepén szervezték meg, a karácsony már sehol, most „csak” hideg van. Az Alföldi utcai szállás ilyenkor szokás szerint majdnem tele van – ellentétben a sztereotípiával, mi szerint a hajléktalan emberek inkább az utcát és az aluljárókat választják, és nem hajlandóak szállóra menni –, több mint kétszázan laknak éppen itt.
Fotó: Neményi Márton
A lakhatáshoz – némi térítési díjért – persze étkezés is jár, így az önmagában nem volt újdonság, hogy meleg menüt kapnak; az újdonság az volt, hogy egy elit belvárosi étterem saját alapanyagokból, igazi séf által készített-porciózott, kompromisszummentes fogásait kapták.
Fotó: Neményi Márton
A menü (bőrös malachús, zöldfűszerekkel kevert tört krumpli, káposzta, süti) bárhol elmehetett volna a céges menzától az exkluzív rendezvényekig, kivéve persze a vega és vegán helyeket. „Itt most a tápérték, az energia a legfontosabb” – mondja Orosz Gábor, a KIOSK séfje.
Fotó: Neményi Márton
A KIOSK az elmúlt tíz évben nagyjából a semmiből küzdötte fel magát Budapest legmenőbb bárjai (éttermei, bulihelyei) közé, most nyitott a budai egységük a Lánchíd tövében. A tulajdonos-menedzser Hlatky-Schlichter Hubert önmagában is figyelemre méltó arc, több étterme is van, jótékonykodik, nem először oszt ételt a hajléktalanoknak (azt ráadásul, hogy oszt, szó szerint kell érteni, nem úgy, hogy kiküldi az embereit: terít, porcióz, tányért visz és szed, tüsténkedik ő is). Legutóbb például akkor írtunk róla, amikor párjával, Szegedi László idegsebésszel elmentek Malawiba gyerekeket menteni.
Fotó: Neményi Márton
A héten egymás után négy este osztottak ételt hajléktalanszállókon Budapest-szerte, a szerdai, Alföldi utcai a harmadik, fáradtak, de mosolygósak. Fordított vacsorának hívják az eseménysorozatot: Huberték nem a barátaikat etetik, hanem a barátaikkal etetnek rászorulókat. Úgy, hogy a két KIOSK-éttermet ettől függetlenül működtetni kell, az élet nem áll meg. „Ugyanazon a színvonalon és választékkal várjuk a vendégeket, behívjuk a tartalék embereinket, ha kell” – meséli a séf.
Fotó: Neményi Márton
Az étel nagyjából kész, az utolsó simításokat és a tálalást intézik a KIOSK-osok, a szintén önkéntes barátaik (természetesen senki semmi ellenszolgáltatást nem kap ezért) és a helyzetben sztorit szimatoló, a tálalómanufaktúrába (nagyon helyesen) befogott médiamunkások, például kollégánk is. (A fotósok felmentést kapnak, a malacos-káposztás ujj lecsúszik az exponálógombról.)
Fotó: Neményi Márton
A tálalásban sincs kompromisszum, a hús, a krumpli és a káposzta pontosan olyan kompozícióval és arányban kerül a tányérra, mintha minimum a KIOSK-ban lennének. Ha kicsit félrefolyik a szósz, Orosz Gábor a saját kezével törli le és tereli vissza a helyére, a konyhásnénisen szó szerint összecsapott kaját pont ugyanúgy nem szolgálnák fel a hajléktalanoknak, ahogy a cégvezetőknek sem.
Fotó: Neményi Márton
Négy nap alatt több száz liter forró tea mellett ezer adag ételt szolgálnak fel, esténként tehát 250-et. Ennyi ember ugyan nincs a szállókon, de gondolni kell a repetázókra is. Kérnek is, igaz, csak kevesen esznek duplát, repeta alatt itt inkább a magyarosan Carte d’Or-os dobozokba söpört, ínségesebb időkre (értsd: másnapra) tartogatott porciókat kell érteni.
Fotó: Neményi Márton
Maradjunk abban, hogy a KIOSK-osoknak nem kell túl sokat gondolkodniuk azon, mit csináljanak a maradékkal.
Fotó: Neményi Márton
Az étel kihordása még profi pincéreknek is kész logisztikai kihívás lenne, hát még az alkalmi önkénteseknek. A több mint száz fő ugyanis három különböző helyiségbe tömörül: az előtérben ülnek azok, akik viszonylag hamar szeretnének sorra kerülni, cserébe nem zavarja őket a média, az ebédlőben ülnek azok, akik kicsit szégyenlősebbek, viszont szeretnék nézni a kézilabdameccset, fent pedig azok, akik köszönik, de inkább elbújnának.
Fotó: Neményi Márton
A szervírozás mindenesetre így is volt olyan hatékony, hogy akadt három perc, amikor az elsőként sorra kerülő még nem fejezte be, az utolsó pedig éppen megkapta. Na, ekkor jött el az a bizonyos teljes csönd.
Fotó: Neményi Márton
Hoztunk volna hajléktalantörténeteket is, de ez most éppen ezért nem az a helyzet volt. „Fantasztikus”, „össze sem lehet hasonlítani az ittenivel”, „tízből hányas? tizenkettes!” – ilyen nyilatkozatokat írtunk fel. Hagytuk is őket inkább enni.
Fotó: Neményi Márton
Legfeljebb Sándort emelnénk ki, aki azt üzente az nlc olvasóinak – és ragaszkodott hozzá, hogy megjelentessük –, hogy
én köszönök mindenkinek, mindenkinek megköszönök mindent, én, kérem, egy első osztályú ember vagyok, ezt így, jó? EL-SŐ OSZ-TÁ-LYÚ, köszönöm!
Fotó: Neményi Márton
Legfeljebb két évre költözhet be, akit felvesznek a szállóra. Havi pár ezer forintért testi-lelki segítséget, ágyat, ételt és jó esetben némi életteret kap az, aki bejut. Akad, amikor magatartásbeli, esetleg egészségügyi okok miatt meg kell válniuk valakitől, aki azonban marad, az igyekszik kihasználni az időt.
Fotó: Neményi Márton
„Szinte mindenki dolgozik – mesélik a szociális munkások és segítők –, van, aki feketén, van, aki alkalmilag, de mindenki igyekszik kimászni ebből. Pont most kezdett takarítóként dolgozni egy bácsi, igaz, csak napi három órában, ennyit enged neki a munkapszichológus.” Sokan tartósan betegek, rokkantak, amputáltak, de mind szeretnének visszailleszkedni. (Hogy ez miért nagyon-nagyon nehéz, annak külön interjút szenteltünk nemrég.)
Fotó: Neményi Márton
Egy vacsora persze nyilván csak egy vacsora, bármilyen tökéletes is, ezzel különösebben nincsenek beljebb (vagy innen kijjebb), gondolhatja most az olvasó, teljes joggal. Jön a menő étterem a hajléktalanszállóra kegyet gyakorolni, lehetne ez leereszkedő gesztus is (láttunk már ilyet), de itt nem erről volt szó. A KIOSK-osok Hlatky-Schlichter Hubert félperces beszédén kívül semmilyen figyelemre nem tartottak igényt, lefotózni is legfeljebb akkor sikerült őket, amikor véletlenül elsuhantak a lencsék előtt. Nem csődítették oda a médiát, nem váltották át a vacsorát PR-értékre, csak simán ételt osztottak.
Fotó: Neményi Márton
Ezzel pedig, ha jól láttuk és éreztük, egy kicsit emlékeztették a hajléktalanokat arra, hogy van odakint egy világ, amely várja őket, és amiért érdemes harcolni. Nyilván nem egy vacsorától törnek majd ki a nyomorból, de ki tudja, kinél mit indít be a tört krumplis bőrös malac, már az emésztésen kívül.
Fotó: Neményi Márton