Egészség

Magyar sebész: „Műtét közben majdnem nekem kellett vért adnom a betegnek”

Egy fiatal idegsebész és gasztrovállalkozó párja nem először mentek Afrika egyik legszegényebb pontjára, hogy jövőt adjanak az ottani gyerekeknek.

Szegedi László és párja, Hlatky-Schlichter Hubert már az esküvőjükön is azt kérték a családtól és a barátoktól, hogy malawi jótékonysági missziójukra adakozzanak, majd valóban elmentek a világ egyik legszegényebb országába, ahonnan Madonna fogadja örökbe az árva gyerekeket. Az idegsebészként dolgozó László magyar kollégáival már nem először műti a szegény afrikai gyerekeket, időközben pedig gasztrovállalkozó partnere is csatlakozott hozzájuk.

Malawi

A délkelet-afrikai, tengeri kijárat nélküli Malawi Köztársaság, mely Zambiával, Mozambikkal és északon Tanzániával határos, közel 120 ezer négyzetkilométeres területével valamivel nagyobb, mint Magyarország. 226 dollár/fős GDP-jével Afrika, egyben a világ egyik legszegényebb országa, ahol a közel 20 milliós lakosság több mint fele protestáns, 20-20 százalékban pedig katolikus, illetve muszlim. Az országot, ahol ma az angol és a chichewa a hivatalos nyelv, az első bantu telepesek az első és a negyedik század közt népesítették be. Európa Livingstone expedíciója nyomán fedezte fel 1859-ben, majd a britek után a portugálok kezdtek az őslakosokkal intenzív kereskedelembe: elsősorban elefántcsontot, vasat és rabszolgákat exportáltak a délkelet afrikai országból. 1891-től Malawi hivatalosan protektorátus, lényegében brit gyarmat lett egészen 1964-ig, mikor függetlenné vált. Három évtized önkényuralom után először 1994-ben rendeztek többpárti választásokat, ám a belpolitikai helyzet máig feszült, és jellemző a korrupció. Az ország, amely nagyrészt azzal lett híres, hogy Madonna 2006-ban egy malawi árvaházból örökbe fogadott egy kisfiút, majd később két kislányt, a turisták számára viszonylag biztonságos, ugyanakkor jellemző a malária- és a koleraveszély, a veszettség, a lakosságnak pedig több mint tíz százaléka HIV-pozitív.

„Egyszer Malawiban, műtét közben majdnem nekem kellett vért adnom a betegnek. Erre azután került sor, hogy kitalálták a helyiek, hogy átjöttek a vámpírok Mozambikból vért szívni. Ebből akkora hisztéria lett, hogy Blantyre-ban, a városban, ahol dolgoztunk, kijárási tilalmat rendeltek el, mert embereket gyújtottak fel és köveztek meg. Ezek után a műtétekhez szükséges vért sem tudták összegyűjteni, mert nagy eséllyel megölték volna a vérbank munkatársait és önkénteseit is, róluk is azt gondolva, hogy vámpírok. Az utolsó pillanatban végül kaptunk vért valahonnan, de leizzadtunk, mire megérkezett, ahogy akkor is, mikor műtét közben elment az áram” – meséli Szegedi László.

László és Hubert (Fotó: Neményi Márton)

Az áramkimaradásos történet egyébként úgy folytatódik, hogy a magyar idegsebészek állnak a koromsötétben, se kép, se hang, a generátor is megadta magát, de közben felébreszteni sem lehet a beteget, különben nem éli túl a műtétet. „Ahhoz, hogy kihúzhasd valakiből a csövet, ami lélegezteti, előbb le kell szívni, különben megfullad a páciens” – magyarázza László, aki végül kollégáival egyik épületből a másikba költözött, mint a vándorcirkusz, miközben kézzel fújták a levegőt az altatott betegbe. A fiatal orvos hozzáteszi: ő ilyesmit korábban még filmen sem látott megtörténni. Ezek után azon már meg sem lepődtek, mikor a Malawi-misszió alatt a megbeszéltekhez képest reggel egy másik beteget toltak be a műtőbe, vagy az orvosi alapfelszerelés hiánya miatt improvizálniuk kellett.

A fiatal magyar idegsebész és altatóorvos kollégái idén ősszel zsinórban harmadik alkalommal tértek vissza, és tették próbára tudásukat a délkelet-afrikai országban. „Mindig is tudtam, hogy orvos leszek, a segítő, gyógyító szándék kicsi gyerekkoromtól megvolt, akárcsak a kalandvágy, hogy feszegessük a határainkat” – mondja az Amerikai úti Országos Klinikai Idegtudományi Intézet munkatársa, akinek először 2017-ben, szakvizsgához közel álló rezidensként adódott lehetősége arra, hogy eljusson első orvosmissziójára Afrikába. Eleinte fogalma sem volt, hogy merre induljon el, hogy megvalósítsa az álmait, de egy rövid netes keresés után felvette a kapcsolatot azokkal az idősebb magyar kollégákkal, akik korábban önkénteskedtek Afrikában. László elmondása szerint nagyon örültek neki – mint kiderült, a 18 milliós Malawiban összesen egyetlen állandó helyi idegsebész dolgozik.

Jó, de pontosan hol is van Madonnaland?

Ezután László első lépése volt megkeresni az afrikai országot a térképen: akkor még ő sem volt tájékozottabb, mint az emberek többsége, akik azt gondolják, hogy Malawi egyenlő Madonnaland. Azóta persze pontosan tudja, hogy miért pont oda jár régóta jótékonykodni Madonna, és miért épp onnan fogadja örökbe az árva gyerekeket: mert Malawi a világ legszegényebb országainak egyike. „Elmondhatatlanul elmaradott régióról van szó, főleg egészségügyi téren. A malawi kormány gyakorlatilag egy fillért sem áldoz egészségügyi kiadásokra – magyarázza László. Innentől kezdve bármi, ami kint gyógyítás címén történik, adományokból, főként nyugati civil szervezetektől folyik be, és az ellátás évről évre a hozzájuk hasonló önkéntes külföldi orvosokon múlik.

Fotó: Neményi Márton

Az idegsebész első malawi misszióját a környezete erős kételye mellett mindössze négy hónap alatt szervezte meg minden papírmunkával és az összes engedély megszerzésével együtt, a tizenegy kötelező védőoltást is beleértve. A legegyszerűbb az volt, hogy meggyőzze a kollégákat: tartsanak vele erre a két hétre. „Az Amerikai úti idegtudományi intézetben, ahol közel nyolc éve dolgozom, amúgy is összeszokott csapatot alkotunk, nem egy éjszakai és nappali ügyelet van mögöttünk. Ezek után nem is volt kérdés, hogy Malawiba is együtt megyünk – tudjuk meg Lászlótól, akit végül négy idegsebész és egy altatóorvos kollégája kísért el Afrikába. Ezenkívül egy koordinátor is velük ment, aki jól ismerte a helyi viszonyokat.

Az Afrikába utazó önkéntes orvosi csapatnak azzal a fajta rosszindulattal is meg kellett küzdenie, hogy itthon is bőven van probléma, miért nem Borsodban vagy Kárpátalján jótékonykodnak. Az idegsebész persze tökéletesen érti ezt: a kérdésben benne van a magyar egészségügy állapota miatt érzett összes frusztráció, ami jogos is. Ettől függetlenül az év maradék 330 napján a hazai betegeket és egészségügyet szolgáló magyar orvosnak is van szabadsága, ami felett egyedül ő rendelkezik. „Ilyenkor vissza szoktam kérdezni, hogy miért nem az megy Borsodba vagy Kárpátaljára segíteni, aki számon kér és vádaskodik? Egyáltalán mikor és hol jótékonykodott utoljára? A lényeg, hogy aki teheti, önkénteskedjen, találjon egy számára szimpatikus területet. Mi ezt Malawiban találtuk meg” – érvel László.

Malawi Angyal eljött hozzátok

Az elhatározás összes képtelensége ellenére az első, 2017-es idegsebész-misszió végül olyan sikeresnek bizonyult, hogy 2018-ban már László párja, Hlatky-Schlichter Hubert gasztrovállalkozó is csatlakozott hozzájuk saját, nagyrészt hajléktalanokat segítő alapítványával, kiegészítve és mára komplett humanitárius programmá bővítve az orvosi missziót. „Ez részemről onnan indult, hogy a második útjuk előtt naivan azt mondtam, szívesen kimegyek velük, mosok, főzök, takarítok rájuk, hogy több idejük legyen dolgozni, még több ember életét meg tudják menteni. Aztán kint Malawiban nagyon hamar rájöttünk, hogy nem feltétlenül rájuk kell mosni, főzni, takarítani, mert akkora a nyomor az országban, hogy nincs olyan terep, ahol gyakorlatilag ne lehetne reggeltől estig segíteni – meséli Hubert, hogy őt hogyan érte utol az Afrika-mánia.

Ezen a téren, úgy látják, alapvetően két típus létezik, ha nem az olyan népszerű turistacélpontokról van szó, mint Egyiptom vagy Marokkó, hanem az igazi Fekete-Afrikáról: az ember vagy azt mondja, hogy soha többé, vagy folyton vissza akar menni. László és Hubert az utóbbi kategóriába sorolják magukat, nyáron például a wedding partyjuk is részben az idei kéthetes malawi misszióra készülés jegyében telt – azt kérték a vendégektől, hogy nászajándékként annyi pénzt dobjanak a becsületkasszába októberi afrikai jótékonysági akciójukra, amennyit gondolnak. Emellett a jótékonysági akció költségvetését a saját zsebükből és más adományokból is kiegészítették; mint mondják, most azon dolgoznak, hogy hosszú távon fenntarthatóvá és nélkülük is működővé tegyék, amit az elmúlt két évben elindítottak Malawiban.

Fotó: Neményi Márton

„Nagy, nemzetközi civil szervezetek által sokan hónapokig, akár évekig úgy élnek kint Malawiban, mint az 1964 előtti brit gyarmatosítók: időnként egy nagy dzsippel, valamilyen kereszttel az oldalukon keresztülhajtanak a nyomornegyeden a napsütésben” – meséli László és Hubert, hogy mi az a jelenség, amivel riasztóan sokat szembesültek Malawiban, és amit ők mindenképpen igyekeznek elkerülni. „Orvosi részről nehezen dolgozzuk fel, hogy nem tudunk mindenkit meggyógyítani. Amikor kimegyünk, és húsz embert megoperálunk, ők e nélkül kétségtelenül nem élnének túl. Az ottani egészségügyi helyzet viszont önmagában ennyitől nem fog megváltozni. Ezen most annyival igyekszünk javítani, hogy nemsokára két rezidens jön hozzánk egy fél évre tanulni Malawiból a klinikára, majd mennek vissza” – osztja meg velünk László a nagy dilemmákat.

Távol a komfortzónától

A Malawi-misszió résztvevői szerint annak is megvan a maga létjogosultsága, amikor az árva, vagy otthonról nemi erőszak, illetve verés miatt elmenekült afrikai gyerekek adományként csokit, cukrot vagy játékokat kapnak, mert az örömük óriási. Az viszont nem feltétlenül előremutató, ha ahhoz hozzászokva nőnek fel, hogy jön majd a „nagy fehér ember, aki kiment a bajból. „Tavaly például főztünk, és megetettünk négyszáz helyi árva gyereket, idén pedig az orvosokkal kifestettük az egyik árvaházat. A valódi, igazán hatásos segítség mégis az, ha nemcsak tüzet oltasz, hanem a probléma forrását szünteted meg” – magyarázza Hubert. Ennek jegyében most például az egyik legnagyobb helyi szervezettel, a malawi árvák iskolájával kezdtek együttműködni, akik több intézményt is működtetnek.

Az egyik „gyámságuk” alá vett helyi árvaház körül például már építtetik a kerítést – egyrészt az ott élő gyerekek nagyobb biztonságáért, másrészt ugyanott egy saját tyúkfarm telepítését is elkezdték. Az utóbbihoz nagyrészt az adta az ihletet, hogy az ott élő gyerekek szinte kizárólag kását esznek, továbbá hogy legyen bevételük az értékesített tojásokból. Mindeközben Huberték egy másik, utcagyerekeket segítő alapítvány újdonsült fő támogatóiként biztosítják, hogy pszichológusok, illetve tanárok foglalkozzanak a gyerekekkel, különös tekintettel az angol tanulására, ami a későbbi sikeres tanulmányok záloga. „Ezek a gyerekek eddig szinte soha semmi szeretetet, gondoskodást és odafigyelést nem kaptak. Az árvaház alapítójától tudjuk, hogy a rajzszakkörökön szinte az összes gyerek házat rajzol, mert mindannyian otthonra vágynak” – árulta el a budapesti Babel és Kiosk éttermek tulajdonosa.

A felfoghatatlan mértékű gyermekszegénység és az anyagi értelemben vett általános nyomor ellenére Malawiban, ahol napi hat órán át van csak áramszolgáltatás a városokban, és gáz, meleg víz is csak elvétve akad, a helyiek mégis mosolyognak. „A többségnek hiába nincs konkrétan semmije, mégis van bennük valami eredendően pozitív, azt hallod, hogy az emberek az utcán nevetnek körülötted. A helyiekkel nagyon könnyű beszédbe elegyedni, közvetlenek, kedvesek, tényleg érdekli őket, hogy mi van veled” – számol be Hubert arról, hogy egy Afrika-misszió hatására az ember hogyan tanulja meg jobban becsülni, amije van, és hogyan írja át az életében a fontossági sorrendet.

„Mi, magyarok jellemzően azt nézzük, hogy mi hiányzik. Szinte nincs is olyan, amin ne lennénk képesek hisztériázni. Kedden értem haza, és szerdán már fogadtam a betegeket a szakrendelőben, akik jöttek, és folyamatosan panaszkodtak, hogy itt fáj, ott fáj. Erre kérdeztem, hogy egyébként jobban van a műtét óta? Igen, sokkal. Akkor meg? Ez viszonylag könnyen elkapja itthon az embert, mert elég fejlett a magyar panaszkultúra. Hogy vagy? Jól, de… Az a bizonyos »de« szócska szinte mindig ott van. Közben ugyanúgy találkozom a rendelőben a »most éljem túl ezt, utána majd mindent megcsinálok« attitűddel is. Dohányzik? Igen. De majd abbahagyom, ha vége lesz a kemónak…” – mesél László az átélt kontrasztokról. Orvosként pedig talán még ennél is tanulságosabb volt megtapasztalni, hogy Malawiban az elmúlásból is fakad természetes derű, mert abszolút az élet részének tekintik, így pedig nem is kapaszkodnak olyan görcsösen abba.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése