„Verésvideó és internetes gyűlöletcsoport hatodikban…” „A megalázások jobban fájtak, mint az, hogy körzőt szúrtak a hátamba…” Csak két részlet az iskolai erőszakról tudósító számos cikkből. A tragédiákból hír lesz, de az odáig vezető útról viszont jóval kevesebb szó esik, és arról még kevesebb, hol lehetett volna beavatkozni, sőt megelőzni, hogy gyerekek társaik céltáblájává, áldozatává váljanak, azaz az iskolai kortárs bántalmazást. Én most erről kérdezem Várnai Dórát, az ELTE oktatóját, aki lassan egy évtizede kutatja e területet.
A szemlélők is támogatják az erőszakspirált
Gyakorló tanár ismerőseim állítják, hogy közülük szerencséseknek tarthatják magukat azok, akik az iskolai bántalmazás jelenségéről akárcsak említés szintjén is hallottak valamelyik oktatójuktól egyetemi éveik alatt. Egyikük közelmúltbeli példát is mesél, néhány tanítványa egyik társuk összes holmiját és a diákot is beráncigálta a zuhanyzóba és alaposan megfürdette. A főkolomposok osztályfőnöki intőt kaptak, és szüleiket behívatták.
„Sokszor ez a valódi forgatókönyv az iskolákban: az elkövetők valamilyen házirendsértés alapján büntetést kapnak, az áldozatot jó esetben az iskolapszichológushoz küldik. Az ilyen megoldás arra utal, hogy az iskoláknak nincsenek jobb eszközeik, mélyebb ismereteik a témában, de ez nem feltétlenül írható a rovásukra – mondja Várnai Dóra. – A pedagógusoknak sokféle problémára kell reagálniuk, a növekvő nyomással összefüggő feszültségekre és a kifejezett erőszakra szintén, miközben semmilyen tudásbázist nem kaptak, nincs mögöttük, amihez nyúlhatnának. Vannak jó kezdeményezések, az oktatási kormányzat által koordinált iskolai antibullying programtól kezdve (ez az ENABLE), a Békés Iskolák hálózatán át a civil kezdeményezésű drámapedagógiai műhelyekig. Az iskolai erőszak rendszerszintű megoldásához azonban ennél több kell.”
Százból hét gyereket rendszeresen bántalmaznak – Adatok kamaszokról
A megkérdezett 5-11. osztályos tanulók közel háromnegyede (71,6%) egyszer sem volt bántalmazás áldozata az adatfelvétel előtti hónapokban, egyötödével (21,7 %) egyszer-kétszer fordult elő, rendszeresen, azaz hetente vagy hetente többször bántalmazásról 6,7% számolt be.
Szintén közel háromnegyedük (72,9%) nem bántalmazott másokat, több mint ötödük (21,1%) hetente egyszer-kétszer és rendszeresen, legalább heti gyakorisággal 4 %.
(Forrás: Kamaszéletmód Magyarországon, szerkesztette: Németh Ágnes, Várnai Dóra, ELTE-PPK – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2019. Az Egészségügyi Világszervezettel együttműködésben megvalósuló nemzetközi kutatásról készült nemzeti jelentés. 248 iskolában 311 osztály hatezer diákja töltötte ki a kérdőíveket.)
Azt, hogy a megoldást egészen máshol, távolabb, egyet hátralépve kell keresnünk, én az iskolai kortársbántalmazásra vonatkozó tanulmányokat böngészve kezdtem kapiskálni. Még laikusként is megértettem, hogy a kutatóknak már az is fejtörést okoz, hogy a gyerekek mit értenek bántalmazás alatt, hogy bármilyen alapos is a kikérdezés, nem lehetnek abban biztosak, hogy az agresszió különböző formáit nem mossák-e össze, és ez nem csupán abból ered, hogy az bullying angol szónak nincsen a magyarban szabatos, egységes fordítása.
„Persze, vannak felállított kritériumok, amelyek segítik az eligazodást – fűzi hozzá szakértőnk. – A tudományos meghatározás szerint, ha az ártó, bántó szándék, az ismétlődés és az erőviszonyok egyenlőtlensége együtt van jelen, az bántalmazás. A háromból a legutolsó jellemző nagyon hangsúlyos az agresszió különböző formáinak elkülönítéséhez. Például
míg klasszikus verekedésében két gyereknek általában egyforma esélye van megvédeni magát, a kortársbántalmazás azt jelenti, hogy az elkövető egyértelműen erősebb a támadónál valamilyen értelemben.
Ez természetesen, nemcsak fizikai, hanem szóbeli, kapcsolati – ilyen a kiközösítés – vagy online támadásokra is igaz. Így erőfölényt jelenthet az is, ha valaki idősebb, népszerűbb, tehát nem csak az, amikor több bántalmazó áll szemben az áldozattal. A környezet gyakran csak a látványos erőszakra reagál, a bántalmazás rejtettebb formáit kevesebben ismerik, illetve ismerik fel. Az előbbi példánál maradva, ha a bunyóban az egyik gyereknek eltörik a karja, abból bizony ügy lesz. Miközben tudjuk, hogy mondjuk ha kislányok egy társukat hosszan, akár évekig kiközösítik, ez történhet szinte észrevétlenül, miközben összehasonlíthatatlanul nagyobb pszichológiai károkat okoz.”
Egy osztályban mindenki érintett lehet, ha nem bántalmazott vagy bántalmazó (Fotó: Getty Images)
Tehát a diákoknak konkrét ismereteket kell szerezniük, mert olykor nem olyan egyértelmű, mi is a bántalmazás, és mi nem, kik a szereplői, azaz hogy a szemlélők is azok, és ehhez még az sem kell, hogy az áldozatot védjék, vagy az elkövetőt támogassák, ha teljesen passzívak, akkor is csak látszólag vannak kívül a körön, valójában ők is résztvevők… Az szintén a tanulási folyamat része, hogy elfogadják, bárkiből válhat áldozat. Az pedig pláne nem egyértelmű, hogyan is avatkozhatnának közbe, hogyan vigasztalhatnák az áldozatot, hogyan kérhetnének segítséget, mert ezek is olyan készségek, melyeket meg kell tanulni.
„Azt látjuk, hogy a gyerekek egyrészt azért tétlenek ilyen esetben, mert maguk is félnek, hogy ha az áldozat mellé állnak, ők lehetnek a következő célpont. Másrészt egyszerűen nem tudják, mit tegyenek. Egy osztályban mindenki érintett lehet, ha nem bántalmazott vagy bántalmazó, akkor is, hiszen, ha a közösségben nem védik meg az áldozatot, azzal támogatják az erőszakspirált, a támadót erősítik. És ezek a szerepek gyakran váltakozhatnak, gyakrabban, mint gondoljuk.”
Osztálytársaim kikötöztek egy fához, és a sorsomra hagytak
„Már az óvodában kiderült, hogy valami nem stimmel velem. Kis faluban nőttem fel, zárt közösségben, ahol mindenkinek meg kellett felelnie az évezredesnek tűnő szabályoknak, és fekete ruhás, idős nénik árgus szemekkel figyelték minden lépésünket. És amikor én már nagyon apró gyerekként megkérdeztem, „ezt miért így csináljuk?” „Mert így szoktuk’” volt a válasz az égvilágon mindennel kapcsolatban, kezdve a háztartási munkáktól egészen az udvarlási szokásokig. Hát, ez egy cseppet sem volt kielégítő válasz számomra. S azzal, hogy meg mertem kérdőjelezni e vastörvényeket, mintha megpecsételtem volna a sorsomat.
„Te egy senki vagy!” kaptam meg az iskolában mindennap, ahol szinte az első perctől kezdve én volt a rosszízű viccek céltáblája. Hamar elérkeztünk odáig, hogy a családomat is becsmérelték, és az ütlegekre se kellett sokáig várni. Volt olyan, hogy már a földön feküdtem, és még mindig rugdostak, aki éppen nem fért hozzám, az körbeállva lelkesítette az éppen akcióban lévőket, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Egy kiránduláson pedig kikötöztek egy fához, majd a sorsomra hagytak…
Eközben otthon is azt éreztették velem, hogy egy szar vagyok. Előfordult, hogy akkor pofont kaptam, amitől eleredt az orromból vér. Anyám türelmetlen volt, bármit csináltam, bárhogyan próbálkoztam, mindig elégedetlen volt velem. Öcsém elevenebb gyerek volt, őt is verték, s ha én éppen jobb passzban is voltam, láttam, mi történik vele, és újra a gödör fenekén éreztem magam. Otthon nemigen beszéltem az osztályban történtekről, s ha valamiben nem akartam részt venni, küldtek, menjek: „legyél normális!”
Az általános iskola befejezésekor úgy gondoltam, végre vége, új iskola, új osztálytársak. Tiszta lappal indulhatok. Nem így történt. Valamit cipeltem, valami láthatatlant, pontosabban valami nagyon is láthatót. Piszkáltak mindenért, aztán már hozzám sem szóltak, ez még rosszabb volt. Minden bezárult körülöttem, az egyetlen bizalmasom, a kutyám meghalt. Ekkortájt éppen azt mondogatták nekem, ha egyáltalán szóba álltak velem: „semmi vagy.” Én meg arra gondoltam, igen, milyen jó lenne, semminek lenni. Nem is olyan nehéz elintézni. S egy napon, amikor élő egyenesben végig kellett néznem, ahogyan apám megveri anyámat, kiballagtam a falu szélére, a vasúthoz. Ráálltam a sínekre. Jött is a vonat. Az utolsó pillanatban hátraléptem. Mégsem akartam semmi lenni. De a rettenetes szorongásom velem maradt. Volt egy tanárom, aki észrevette ezt. „Ülj le mellém, és sírjál” – így kezdte. Tényleg nem mondott semmit, csak ült mellettem, és adogatta a zsebkendőket, és én meg vagy egy százas csomagnyit telebőgtem. Aztán elkezdtünk beszélgetni. Ő vitt el pszichológushoz, pontosabban első alkalommal szinte belökött az ajtaján, annyira nem akartam belépni, annyira féltem. De aztán mindent kibogoztunk, együtt. És most itt vagyok. És most ott tartok, hogy képes vagyok új barátságokat kötni, meglévőket ápolni. Az otthoniakkal keveset foglalkozom. Erős, szoros baráti köröm a támaszom…”
(Viki nem „csak” itt tart, a Kortárs Élő Könyvtár egyik „élő könyveként”, fiataloknak meséli el történetét, feleleveníti sérüléseit, kríziseit, de üzenete mégis segítő, bátorító: a reménytelennek tűnő élethelyzeteken is túl lehet jutni, és lehetséges az elvárásoktól eltérő, saját utat választani.)
Gyakran fogalmazódik meg a kérdés, melyet Viki felidézett története is felvet: abuzív családból érkező gyerekek veszélyeztetettebbek arra, hogy áldozattá vagy akár zaklatóvá váljanak.
„Amit tudunk: a számos ok között ott vannak az egyéni sajátosságok például, az elkövetők lehetnek dominánsabb személyiségek, és kétségkívül hatással van rá az otthoni nevelési környezet, túlvédő vagy épp elhanyagoló nevelési stílus” – mondja Várnai Dóra, aki ugyanakkor abban hisz, hogy mivel a kortársbántalmazás iskolai időben és térben történik, ott van a legjobb lehetőségünk a megelőzésére és kezelésére is.
Csalóka statisztika: antibullying program mellett nő a bullying esetek száma
Mindemellett vannak elméletek, melyek a családi kapcsolatok és a felnőttekhez való kötődés jelentőségét hangsúlyozzák a kortársbántalmazás kialakulásában. A gyermek törvényszerűen kötődik a felnőtthöz, akitől biztonságot, iránymutatást kap. Ha azonban ez valamiért nem működik, a gyerek ezt a kapcsolatot a kortárs közösségben keresi, ott próbálja meg pótolni. Csakhogy itt nem találhat megfelelő válaszokat, útmutatásokat. Így ezek a gyerekek sodródnak, kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek, és minden szereplőként, akár agresszorként is, könnyebben bevonódnak a bántalmazásba.
Nem az első veréssel kezdődik el az iskolai kortársbántalmazás (Fotó: Getty Images)
„Éppen ezért a hatékony bántalmazásmegelőző programok a gyerekeknek és pedagógusoknak szóló foglalkozások mellett a szülőket is bevonják – magyarázza a kutató –, cél, hogy minden felnőtt, nem csak a pedagógus, hanem a portárs, a takarító néni, a büfés bácsi és a szülő, ugyanazt képviseljék, hogy tudja a diák, bármelyikükhöz is fordul segítségért, ugyanaz fog történni.”
Egy édesanya története: „Dühös voltam és büszke”
„Lukács ágyának a lábát rugdossa a nevelője, így ébreszti őt, és a többi gyereket is, és olyanokat mond nekik készülődés közben, hogy mikor tűntök már el, akkor lesz itt jó világ… egy napon ezzel a történettel tért haza kilencéves kisfiam az iskolából, ahova velük jár egy állami gondoskodásban lévő gyermek, aki a nevelőotthonból érkezik reggelente az osztályba, ő mesélte a fentieket a társainak. Sokkot kaptam a történetet hallva, sokkot kaptam a kisfiam együttérzésből fakadó – de mégiscsak tomboló – tehetetlen dühét látva. Elsőként megnyugtattam, megerősítettem, teljesen jól gondolja, hogy így nem szabad bánni, beszélni kisgyerekekkel, egyáltalán senkivel, én is így gondolom. És biztosítottam róla, nagyon is megértem, hogy dühös, én is dühös vagyok. Azt szintén megbeszéltük, melyik felnőttnek szóljon másnap az iskolában…
Utóbb kiderült, nem csak az én kisfiam mesélte el a Lukáccsal történteket odahaza, s mindannyiukat a féltés és a felháborodás indította. Büszke voltam a kisfiamra, büszke voltam valamennyiükre. Évek teltek el azóta, de ha eszembe jut, ma is rácsodálkozom, milyen hatalmas belső erőnek, milyen szilárd meggyőződésnek kell élnie egy kilencéves kisgyerekben, hogy egy felnőttel, pláne egy pedagógussal szemben ki merjen, és ki tudjon állni a társáért.”
És akkor most lássuk egy lehetséges bullyingmegelőző program csomópontjait, vázlatosan. Azon túl tisztázzuk, mi a kortárs erőszak, amúgy ez is hosszú, közösségi tanulási folyamat, hogy mi „csak” árulkodás, és milyen esetekben kell segítséget kérni. A csoportban szabályokat kell felállítanunk, hogy mit tolerálunk és mit nem, itt
érdemes a verbális bántalmazásról is beszélni, hogy például a „te, kövér disznó” és a hasonló kijelentéseket, hogyan értékeljük.
S ha történik valami a csoportban, ehhez a megállapodáshoz visszanyúlhatunk. Azt is meg kell határoznunk, ha bántalmazásról van szó, annak mik a következményei, és hogyan kell jóvátételt nyújtania az elkövetőnek.
„A kulcs az, hogy a diákok biztosak legyenek abban, bárkihez is fordulnak, ugyanarra számíthatnak. És ideális olyanokra is kitérni például, hogy ettől még nem szükségszerűen kell barátkozni az áldozattal, mert ez nem a szimpátia kifejezése. Így alakulhat ki, hogy az erőszak elutasítása lesz a norma, és így nőhet meg a hajlandóság a gyerekekben, jelentik, segítséget kérnek, ha bántalmazást tapasztalnak. És, igen, valószínűleg szembesülni fogunk egy látszólagos ellentmondással, hogy az antibullyling program következményeként szaporodni fog a bullying az iskolában, de könnyű belátnunk, nem az esetek száma növekszik, egyszerűen több kerül a látóterünkbe a fokozott érzékenyítettség miatt.”