Ezeket a festményeket soha nem fejezték be, de talán jobb is így

J.M.W. Turner: Napfelkelte tengeri szörnyekkel (1845)

A Napfelkelte tengeri szörnyekkel című festményen két dolog egészen biztosan nem látható: napfelkelte és tengeri szörnyek. Helyettük van viszont valami nyugtalanító, lidérces derengés, továbbá két közönyös tekintetű, halvány, szinte teljesen áttetsző hal a kép alján (itt közelebbről is meg lehet nézni őket). Hogy az amúgy romantikusan hömpölygő-áradó tájképekben, illetve tajtékos tengeri nagyjelenetekben utazó angol J. M. W. Turner miért nem fejezte be ezt a festményt, az nem egészen világos, de tulajdonképpen mindegy is, hisz a végeredmény így is csodálatos. 

Michelangelo: Manchesteri Madonna (kb. 1497)

A Michelangelónak tulajdonított Manchesteri Madonna (ami egyébként a londoni Nemzeti Képtárban tekinthető meg, de először egy 1857-es manchesteri kiállításon kapott nagyobb figyelmet, innen a név) furcsa, fakó színeivel, frízszerűen elrendezett alakjaival, kissé indusztriális hatást keltő, szürkés hátterével és a bal oldalt látható (vagyis, hát, nem igazán látható), jelzésszerű angyalsziluettjeivel kicsit úgy fest, mint egy félig lekopott utcai plakát vagy egy modern, huszadik századi kollázsmű. Erről sem tudjuk, hogy miért nem lett befejezve, de sebaj: ebben a formájában még titokzatosabb és izgalmasabb az egész!

Rosso Fiorentino: A szent család a gyermek Keresztelő Jánossal (kb. 1521)

A firenzei manierista mester egyik korai munkájáról, az álomszerűen elfolyó arcú, tányérszemű figurákat felvonultató, vibrálóan pszichedelikus és zavarba ejtően szép Szent család a gyermek Keresztelő Jánossal c. festményről így ír a Metropolitan Múzeum honlapja: „Az alakok közötti kapcsolat gondosan átgondolt, a felületet a fény és árnyék játéka élteti, de a kontúrvonalak alig meghatározott formákat határolnak. Nem tudjuk, hogy ez a hatás szándékos volt-e, vagy a mű befejezetlen maradt, de a domborműszerű kompozíció és az ilyen durva felület használata Donatello néhány szobrára emlékeztet, ami arra utal, hogy az újító szellemű Rosso talán valami hasonlót akart elérni a festészetben.” Mi pedig maximálisan egyetértünk!

Gilbert Stuart: Az Athenaeum (1796)

Gilbert Stuart, az amerikai portréfestészet egyik legnagyobb alakja és tulajdonképpeni atyja 1795-ben örökítette meg először az Egyesült Államok első elnökét, George Washingtont: ez a kép (amely egyébként csak másolatok formájában maradt fenn) olyan jól sikerült, hogy Washington felesége, Martha is szeretett volna magának egy saját portrét Stuart-portét a férjéről. Ez részben el is készült, azonban a festő inkább megtartotta magának, hogy – tekintettel Washington elképesztő népszerűségére – a jövőbeni esetleges megrendelésekhez mintaként használhassa. Az Athenaeum néven ismert, félig (vagy inkább csak negyedig) befejezett portré ebben a formájában nem éppen egy szokványos arckép, hanem inkább afféle formabontó posztmodern kísérletnek tűnik, ami az Ember (vagy még tágabban: az ún. Valóság) művészi ábrázolásának nehézségeivel, vagy akár lehetetlenségével való szembesülést próbálja valamiképpen megragadni. Csonkasága ellenére a mű óriási karriert futott be: Stuart portréjából számos másolat készült, később bélyegre került, 1869 óta pedig ez a kép díszíti az amerikai egydolláros bankjegyet. Szóval akár azt is mondhatjuk, hogy az Egyesült Államok egyik legismertebb jelképévé vált.

Ford Madox Brown: Fogja a gyermekét, uram! (1856)

Hát itt meg mi a jó ég történik? A büszke és boldog anya bemutatja újszülött gyermekét az apának? De akkor miért néz ki úgy szerencsétlen asszony, mint egy vérbajos vízihulla? És miért szorítja olyan görcsösen azt a rémült tekintetű csecsemőt, mintha éppen fel akarná áldozni? Arról meg már ne beszéljünk, hogy a fali tükörben látható apa milyen fenyegetően lép fel. A preraffaeliták körébe tartozó Ford Madox Brown többi festménye korántsem ennyire nyomasztó, sőt, szóval simán elképzelhető, hogy eredetileg a Fogja a gyermekét, uram! (esetleg: Vigye a gyermekét, uram!) egyáltalán nem ilyen viktoriánus horrornak lett szánva, hanem inkább amolyan szép családi idillnek nagyjából az Arnolfini házaspár modorában. Viszont mi nem bánjuk, hogy így alakult: ugyanis ez egyszerűen TÖKÉLETES, úgy, ahogy van. 

Jacques-Louis David: Madame Pastoret portréja (1791)

Aztán olyan is van, hogy történelmi vérzivatarok és kataklizmák miatt nem készülhet el egy festmény. A festő Jacques-Louis David a klasszicizmus egyik kiemelkedő alakja volt: a neve elsőre talán nem feltétlenül tűnik ismerősnek, de nagyszabású történelmi képei közül több olyan is akad (pl: ez, ez, ez vagy ez), amit mindenki látott már vagy ezerszer. A művész 1791 körül három különböző portréba is belekezdett: az alanyok – Madame Pastoret, Madame Trudaine és Philippe-Laurent de Joubert – pedig mind a művész előkelő származású barátai voltak. Aztán, mint ismeretes, az éppen zajló nagy francia forradalom konkrétan forradalmi terrorba csapott át, Jacques-Louis David meg a jakobinus diktatúra vezéralakjának, Robespierre-nek bűvkörébe került, és politikailag annyira radikalizálódott, hogy osztályharcos lendülettel hátat fordított korábbi jó ismerőseinek, és a portréikat sem fejezte be. Hab a tortán, hogy nem sokkal később a Trudaine, a Pastoret és a Joubert famíliát is elsodorták a rendkívüli események: vagy külföldre menekültek a terror elől, vagy a börtönben végezték.