Képzőművészek, akik megrongálták vagy teljesen elpusztították saját műveiket

Előfordul, hogy a felhevült múzeumlátogatók rongálják meg a kiállított műveket, de olyan is, hogy a műalkotások ölnek embereket. Meg persze az sem ritka, hogy a művész képtelen befejezni egy művet, így az torzóként marad az utókorra. De az sem ritka, hogy maguk az alkotók teszik tönkre vagy pusztítják el teljesen saját alkotásaikat. Az utóbbira hoztunk most néhány jellemző példát.

Az egyetlen carrarai márványtömbből kifaragott Bandini Pietà Michelangelo harmadik és egyben utolsó pietája: 1547-ben, 72 éves kora körül kezdett dolgozni rajta, ám végül nyolc után sem lett kész vele teljesen; máig vitatott okokból szándékosan megrongálta Krisztus bal karját és lábát, és több alkotóelemet eltávolított. Egyes szakértők szerint azért, mert a márvány hibás volt, és a szobrot nem lehetett volna befejezni egy másik tömbből származó márványdarab hozzáadása nélkül, ami feldühítette a mindig maximalizmusra törekvő művészt. Egy másik elmélet szerint a kompozíció erősen tükrözte a Vatikán által üldözött Spirituali nevű eretnek szekta (mellyel állítólag Michelangelo is szoros kapcsolatban állt) tanításait, és végül az inkvizíciótól való félelmében tette tönkre a szobrot.

A restaurált Piéta (fotó: Wikipedia)

Claude Monet, az impresszionizmus atyja híres volt arról, hogy pályafutása utolsó éveiben számos festményétől tette tönkre. 1908-ban, amikor egy közelgő kiállításra készült, annyira felidegesítette magát egy véleménye szerint nem tú jól sikerült vízililiom-festménysorozatán, hogy végül kést ragadott, és összevagdosta a képeket. Nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor saját műveinek megsemmisítésére szánta el magát: szürkehályogműtétje után Monet számos, látássérülten alkotott művét kidobta vagy átfestette. Monet barátja, az egykori francia miniszterelnök, Georges Clémenceau 1927-ben, nem sokkal a festő halála után ugyancsak megerősítette ezt: Monet a tökéletességre törekedett. Ha dühös volt, megtámadta a vásznait. És a haragját a munkájával való elégedetlenség szülte.

Claude Monet: tavirózsák (forrás: Wikipedia)

1954-ben Jasper Johns, a háború utáni amerikai képzőművészet egyik legjelentősebb figurája; életműve átmenet az abasztrakt expresszionizmus és a pop art között. Fiatalon, alig 24 évesen döntött úgy, hogy megsemmisíti minden addigi munkáját. Ahogy később kifejtette: rájöttem, hogy nem kell mindenáron művésszé válnom és művésznek lennem… at volt a vágyam, hogy meghatározzam, hogy egyáltalán mi vagyok… azt akartam kideríteni, hogy mit csinálok, amit mások nem, és mi vagyok, ami mások nem. Azzal, hogy elpusztította műveit, Johns gyakorlatilag újra feltalálta önmagát, és nem sokkal később megálmodta, hogy megfest egy amerikai zászlót: leghíresebb műve, a Zászló még ugyanabban az évben el is készült. Innentől kezdve szinte kizárólag térképeket, zászlókat, céltáblákat, betűket és számokat festett – ezzel pedig be is került a kánonba.

A konceptuális művészet keresztapja, John Baldessari 1970-ben úgy döntött, hogy megsemmisíti az 1953 májusa és 1966 márciusa között készült összes festményét, mégpedig úgy, hogy elhamvasztja azokat. Ezzel az aktussal létrehozta a konceptuális művészet egyik legismertebb és legradikálisabb művét: a Hamvasztás projektet. A hamvak egy részét süteménytésztába gyúrta, az ebből készült süteményeket pedig a New York-i Modern Művészeti Múzeum, vagyis a MoMa konceptuális művészeti kiállításán, a korszakfordító (vagy korszakzáró) Informationön mutatta be.

A maradékot egy könyv alakú bronz urnában helyezte, és a könyvespolcán tartotta. A Hamvasztás projekt végső soron egy mozgalom halálát és egy új művészeti korszak születését jelképezte; olyannyira, hogy Baldessari következő következő nagy munkája már a sokatmondó I Will Not Make Any More Boring Art (Nem csinálok több unalmas művészetet) címet viselte.

Baldessari süteményei (fotó: Wikiart)

A leginkább poszt-dadaistának nevezhető svájci szobrász, Jean Tinguely alapvetően talált tárgyakkal dolgozott, amelyeket összetett kompozíciókba rendezett. Mozgó, mechanikus gépeket hozott létre, amelyeket Métamatics-nek nevezett, és amelyeknek egyetlen célja volt: hogy elpusztítsák önmagukat. Tinguely mechanikus szörnyetegei az iparosodott társadalmat, annak szorongó és kaotikus önreprodukcióját, valamint az emberiség gépektől való egyre fokozódó függőségét jelképezték. Az önpusztítás visszafordíthatatlan aktusa interaktívvá és kiszámíthatatlanná tette műveit: Homage to New York című alkotásának bemutatója során, amelyen több száz vendég vett részt, a szerkezet nem a kijelölt sorrendben bomlott fel, hanem lángra lobbantotta magát. Az ezt követő események során egy tűzoltócsapat végül fejszékkel végezte ki a Homage-t – amire valószínűleg maga a művész sem számított.

Az absztrakt expresszionista Agnes Martin mindig is próbált valamiféle távolságot tartani a művészvilágtól, és helyette inkább a spiritualizmus felé fordult. Eredetileg tájképfestőként kezdte, majd az 1950-es évek végén felfedezte az absztrakt művészetet és a keleti filozófiát: ekkor úgy döntött, hogy minden figuratív munkáját megsemmisíti. Hogy eltörölje korábbi művészi identitását, felkutatta az eladott festményeit, visszavásárolta őket, és elpusztította mindet. A pusztítást aztán saját alkotómódszerébe is bépítette, minimalista kompozícióinak megalkotása közben újra és újra tönkretette a vásznat, amíg az eredmény végre kielégítő nem lett.
Rombolási mániáját sokan sokféleképpen próbálták magyarázni.

Egyesek úgy vélték, hogy ezek kizárólag a művész egyre súlyosbodó skizofréniájának megnyilvánulásai voltak, párosulva a növekvő társadalmi elszigeteltséggel. Mások viszont a megtisztulás spirituális aktusának, a felsőbb hatalomnak hozott áldozatnak tekintették, amely segíti az átalakulást, és fizetségül szolgál a tiltott tudásért. Vagy ahogy a The Collector Magazine írja: Agnes Martin megszakított minden kapcsolatot az absztrakció előtti munkásságával, szándékosan törölve az őt körülvevő világ felszínes szintjével való foglalkozás további lehetőségét, mintha a figuratív festészet soha nem létezett volna az ő univerzumában.

Urs Fischer svájci művész számos szokatlan anyaggal dolgozik, többek között kenyérrel, földdel és gyurmával. Leghíresebb művei a viaszszobrok, amelyek lényegében óriási gyertyákként funcionálnak, azaz azért készültek, hogy tűz hatására meglágyuljanak és elolvadjanak. Fischer olyan híres műalkotások viaszmásolatait készítette el, mint Giambologna A szabin nő elrablása című műve, de viaszba álmodta különböző ismerősei portréit vagy vonzó női alakokat, és bútordarabokat is formált már ebből az anyagból. Bemutatásukkor mindegyik alkotást meggyújtják, és a kiállítás vagyis inkább performansz során végig lehet nézni, ahogy lassan szétesnek és egy egységes viaszmasszává olvadnak.

Ez a folyamat azonban – a hogy a már idézett The Collector írja – nem ijesztő és nem is szorongást keltő; a közönség az emberi élet és a mesterséges társadalmi konstrukciók mulandóságát figyeli, amíg az el nem éri az eredeti organikus állapotát. A bomlás és a pusztulás szépsége, amelyet ezekben a művekben látunk, egy kis szomorúságot sugall az elveszett dolgok miatt, de soha nem tragikus.