2020. Január 19.

Egy elromlott tűzhely ölte meg az egyetlen dadaista művésznőt

1889. január 19-én született Sophie Taeuber-Arp, aki már akkor afrikai sámánmaszkkal a fején táncolt a Cabaret Voltaire-ben, amikor egy rendkívül szűk körön kívül még senkinek fogalma se volt arról, hogy mi is az a dadaizmus.

Szabó Sz. Csaba

A Cabaret Voltaire, ez a meglehetősen jelentéktelen külsejű kis zürichi szórakozóhely úgy lett az európai avantgárd egyik szentélye, hogy csupán fél évig működött; 1916 februárjában nyitotta meg a német Hugo Ball, és valamikor nyáron már le is húzta a rolót. Igaz, ez a pár hónap elég mozgalmasan telt, ugyanis ezen a helyen gyűltek össze rendszeresen a korszak legradikálisabb és legfelforgatóbb művészei, a dadaisták, hogy aztán kompromisszummentes performanszokkal szórakoztassák egymást, valamint maroknyi értő közönségüket.

Habár a leírás itt-ott talán túlzónak tűnik, Georges Hugnet érzékletes és vélhetően autentikus helyszíni beszámolója mindent elárul a Cabaret Voltaire-ben uralkodó hangulatról:

A színpadon kulcsokkal és fémdobozokkal zörögtek zenélés címén, amíg a közönség megvadulva tiltakozni nem kezdett. Serner versszavalás helyett virágcsokrot helyezett egy próbabábu lábához. Hatalmas cukorsüveg formájú kalap alól egy hang Arp verseit szavalta. Hülsenbeck mind hangosabban üvöltötte saját költeményeit, míg Tzara nagydobon hasonló crescendóban ütötte ugyanazt a ritmust. Hülsenbeck és Tzara a medvebocs hangját utánozva táncolt. Vagy pedig zsákba bújva, csővel a fejükön kacsáztak, és ezt a produkciót fekete kakadunak nevezték.

Mindez persze még mindig jóval épeszűbb, magasztosabb és hasznosabb időtöltés volt, mint részt venni az éppen zajló nagy globális vérfürdőben, szóval mindenkit maximálisan megértünk, aki egy csővel a fején táncolta a fekete kakadut ahelyett, hogy mondjuk borzalmas kínok között veszett volna oda Verdunnél.

Szétzúztuk magunkban a siránkozó hajlamot. Minden ilyen természetű beszivárgás híg fosás. Ennek a művészetnek a bátorítása a megemésztését jelenti. Erőteljes, egyenes, pontos és örökre meg nem értett műalkotásokra van szükségünk. A logika bonyodalom. A logika mindig hamis. A fogalmak, kijelentések szálait formális külsőségükben csalóka határok, központok felé húzogatja. Láncai ölnek, óriás százlábú a függetlenséget fojtogatja. A logikával párosítva, a művészet vérfertőzésben élne, fölfalná a saját farkát, mindig a saját testét, önmagával paráználkodna, és az érzékiség a protestantizmustól kátrányos lidércnyomássá válna, emlékművé, szürkés és otromba zsigerhalommá.

Részlet Tristan Tzara Dada-kiáltványából (Parancs János fordítása)

Érdekesség, hogy a zürichi dadaisták jellemzően egyébként

mind férfiak voltak, ráadásul kifejezetten nőellenesek (vagy finomabban fogalmazva nőszkeptikusak), legalábbis Európában;
és mind külföldről, Németországból vagy Franciaországból érkeztek a háborúban nem érintett Svájcba.

Csupán egyetlen üdítő kivétel akadt a társaságban: Sophie Taeuber, aki egyrészt feltűnően nőnemű volt, másrészt pedig svájci születésű. Ettől függetlenül igen hamar megtalálta a hangot a többiekkel. A Cabaret Voltaire színpadán (vagy 1917-ben, a Galerie Dada megnyitóján) például tetőtől-talpig kartonpapírba csomagolva, egy afrikai sámánmaszkkal (-szerűséggel) a fején mutatott be kortárs táncműsort. Valahogy így:

Sophie Taeuber a méltán legendás fellépőruhájában (Fotó: artjournal.collegeart.org / Stiftung Hans Arp und Sophie Taeuber-Arp)

A szokatlan öltözék részben a dadaisták Afrika-kattanásának (lásd még: primitivizmus) köszönhető, részben meg annak, hogy Sophie Taeuber nem csak szélsőbalos avantgárd felforgató volt, hanem egy tüchtig svájci kispolgár is, aki a zürichi Iparművészeti Iskolában oktatott textilművészetet, és még véletlenül sem szeretett volna lebukni a kollégái előtt.

Taeuber nyilván nem a semmiből bukkant fel a dadaista sasfészekben: Davosban született 1889-ben, Sankt Gallenben, Münchenben és Hamburgban textildizájnt, szövéstechnikát, valamint képzőművészetet tanult, Zürichben pedig szabad expresszionista táncot a magyar Lábán Rezsőtől, a modern táncművészet egyik legfontosabb alakjától. 1915-ben, egy kiállításon ismerkedett meg későbbi férjével és fő alkotótársával, élete nagy szerelmével, Hans Arppal, a francia-német származású képzőművésszel, akivel aztán együtt sodródtak bele Zürichben a dadaista mozgalomba.

Sophie Taeuber-Arp és húga, Erika (állítólag) „hopi indián”-öltözékben (Fotó: wikiart.org)

Hogy a dadaizmus jól elkülöníthető művészeti irányzat volt-e, vagy inkább afféle gesztus vagy attitűd, ami a háború után törvényszerűen fel is oldódott a szürrealizmusban, azt nehéz eldönteni (pláne, hogy a szürrealista manifesztók még a szokásos avantgárd manifesztóknál is sokkal érthetetlenebbek), ahogy az is jó kérdés, hogy a színes, vidám, játékos és egyszerű geometriai formákban örömét lelő, tudatosan az autonóm és az alkalmazott művészet (főként a belsőépítészet) határterületén mozgó Sophie Taeuber (1922-től Sophie Taeuber-Arp) egyáltalán mennyiben tekinthető dadaista alkotónak.

A fiatal Sophie Taeuber (Fotó: Wikipedia)

Első jelentősebb munkái, a vertikális és horizontális faliszőnyegek, illetve festmények például inkább a konstruktivizmussal rokoníthatóak:

Forrás: Wikipedia

A dadaizmus művészeti ideájához talán az ugyanebben az időben készült ún. dada-fejek állnak legközelebb, amelyek egyrészt jól tükrözik a korszak primitivista törekvéseit, másrészt viszont leginkább a kalapkészítő műhelyekben előforduló modellfejekre emlékeztetnek:

Dada-fej (Fotó: Wikipedia)

De a mi a legnagyobb kedvenceink természetesen azok a marionettfigurák, amelyeket a művésznő Carlo Gozzi Szarvaskirály című meséjéhez készített:

A marionettek (Fotó: eguide.ch)

1926-ban férjével Strasbourgba költöztek, és felvették a francia állampolgárságot, majd a holland Theo van Doesburggal, a De Stijl mozgalom vezetőjével közösen újítottak fel egy 18. századi épületet, amely aztán a Café de l’Aubette nevet kapta; sajnos a végeredmény nem igazán találkozott a közönség igényeivel, így a dizájnt hamarosan csaknem teljes egészében lecserélték, ami pedig mégis megmaradt Taeuberék munkájából, azt később elpusztították a nácik. A házaspár ezután mind több időt töltött Párizsban, ahol igen aktív társadalmi életet éltek: baráti körükbe tartozott többek közt Duchamp, Miró, Picabia, Breton, Joyce és Éluard is. Habár Sophie gyakran állított ki a szürrealistákkal közösen, a mozgalomhoz soha nem csatlakozott, ugyanakkor tagja volt a neoplaszticizmus és az absztrakt expresszionizmus köré szerveződött Cercle et Carrének, illetve az abból az abból kifejlődött Abstraction-Créationnak; sőt 1936-ban még a többnyire a gyerekverseiről ismert magyar avantgárd költő, az akkoriban éppen Párizsban tartózkodó Tamkó Sirató Károly Dimenzionista manifesztumát is aláírta, számos más neves művésszel együtt.

A harmincas évek vége felé konstruktivista művészeti folyóiratot alapított (ez volt a Plastique), és emellett polikróm és monokróm fa domborműveket, valamint egyszerű vonalakra redukált képeket készített. 1940-ben férjével a náci megszállás elől Zürichbe menekült, ahol három évvel később – milyen banális – szén-monoxid-mérgezésben halt meg; egy elromlott tűzhely miatt, miközben a világ többi részén a a 20. század legvéresebb háborúja dühöngött.

Egy elromlott tűzhely ölte meg az egyetlen dadaista művésznőt